gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Sok jó bábu kis helyen

2003-08-16

(a 2003/2. évf. 1-2. összevont, nyomtatásban megjelent lapszámból)

 

Sok jó bábu kis helyen
Külföldi bemutatkozás után a színháztörténeti intézet bábgyűjteménye

 

Bunkó Bandi

Száztizenötüknek adatott meg, hogy útra keljenek. A spanyolországi Tolosában jártak, nemrégiben tértek vissza a többiek közé. Ki-ki magára húzta a zsákját, és nyugovóra tért azokban a szekrényekben, amelyekben pár ezer társukkal pihennek mintegy három évtizede. Ekkoriban alapították ugyanis azt a gazdag bábgyűjteményt, amellyel az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet büszkélkedhet. Mert bábokról van szó, amelyek méltó követei e művészetnek külföldön is.

Képzeljenek el egy bábhölgyet, amelyik abroncsos toalettet visel! Ahogy táncol, egyszer csak a szoknyája léghajóvá változik, s elrepül vele. Vagy képzeljenek el egy urat, amelyik kockás öltönyt hord, a fején cilinder. Hol megnyúlik a nyaka, hol összecsuklik a teste, mint a harmonika. Nem véletlen, hogy Tangó a neve. Lám, milyen átváltozásokra képesek a bábok. Legalább azóta, amióta a magyarországi vándorbábjátszást a tizenkilencedik század derekától képviselő Hincz család, pontosabban szólva: e família második generációjából való Hincz Gusztáv meg nem alkotta az úgynevezett metamorfózisos marionetteket. Hogy ámulhatott a vásári nép…

A mutatványos hőskor emlékei a legrégibbek – mondta el Papp Eszter, a gyűjtemény vezetője. Az említetteknél korábbi csak az a képmutogató tábla, amely Gulyás Miska és Káposzta Sára tragikus históriáját eleveníti fel. Mert e kollekcióban nemcsak bábokat őriznek, hanem e művészethez kapcsolódó más relikviákat is. Díszletelemeket, terveket, illetve kéziratokat a bábjátékokhoz, nemkülönben plakátokat, színlapokat, fotókat, s esetleg az újabb időket dokumentáló videókat. De tudni kell, hogy – egy-egy hagyaték anyagának kivételével – a történeti jellegű gyűjtemény alig pár esztendővel nyúlik tovább a második világháború befejezténél.

Bizonyára a helyszűke is megszabja a gyűjtés körét. Hiszen a Krisztina körúti épületben mindössze négy szobában, kis helyen kell elférnie sok jó bábembernek. Ezért nem lehet szó állandó bábkiállításról – tudom meg a muzeológustól, aki a gyűjteménnyel kapcsolatos valamennyi feladatot egyedül végzi. Csupán arra van mód, hogy a kutatókat fogadják, valamint a színművészeti és a képzőművészeti egyetem bábszínész-, illetve bábtervező szakos növendékeit, ritka kivételként pedig egy-egy iskoláscsoportot. Ezek a lehetőségek is három éve nyíltak meg ismét, azóta viszont négy ízben külföldön, kétszer pedig itthon rendeztek kiállítást. Párizs, Bretagne, Helsinki után az emlegetett tolosai lett a leggazdagabb bemutatkozás. Az ehhez készült katalógus pedig olyan összegzést tartalmaz, amilyen nem készült még legnagyobb bábművészeinkről. A Hincz és a Kemény dinasztiáról, Bodor Aladárról, Blattner Gézáról, A. Tóth Sándorról, Büky Béláról, Szokolay Béláról és Rév István Árpádról.

Jó volna, ha mindegyikük neve ma is felidézné azokat a bábokat, amelyekkel mulattatták a nagyérdeműt. Talán csak Kemény Henrik az, akiről hallva máris eszünkbe jut Vitéz László. De azt talán kevesebben tudják, hogy az ördöggel is hadakozó, népi figurát először az édesapja, idősebb Kemény Henrik mozgatta. Aki szintén apjától örökölte e mesterséget, ő a magyarosítás előtt még a Korgnut Salamon nevet viselte. A korabeli publikum kedvence lehetett az a Bunkó Bandi, amelyet automobiljával együtt mozgatott a dinasztiaalapító. Míg Hinczék a bábszínházukat a Városligetben építették fel, addig Keményék a szegényebb népligeti közönséget hódították meg.

A cserkész bábjátszás felvirágzása pedig nagy részben Bodor Aladárnak köszönhető, aki több mint félszáz, más-más karakterű bábfejet faragott ki. Százszámra készített belőlük gipszmásolatokat, amelyeket nemcsak árusított, hanem ajándékba is küldött a tanyasi iskolákba. Jóllehet mindketten ugyanabban a korszakban, a két világháború közötti időkben munkálkodtak, Blattner Géza már szögesen más, kísérleti irányát képviselte a bábjátszásnak. Úgy találta, hogy a bábok mechanikus voltával ellenkezik a mozgások naturalista utánzása. A párizsi Arc-en-Ciel – Szivárvány – nevű bábszínházában helyet is adott A. Tóth Sándor kubista-konstruktivista bábjainak, a Fakatonának, Arlecchinónak, a Kislánynak és a többinek. Egy művészet sajátos kanyarját bejárva, a hazatérő A. Tóth volt az, aki a harmincas években a cserkész-bábjátszást létrehozta. Megalkotta a kövér és a sovány cserkészfiút, Üst Ubult és Verj Eleket a kicsik és nagyok mulatságára. Az ő sugallatára kezdett el bábozni Büky Béla, aki még katona korában, egy tábori előadáson ismerkedett meg a zsinóros mozgatású árnyjátékkal. Magyar népdalokat, balladákat, mondákat vitt színre a népi fafaragások stílusát követő figurákkal.

Alighanem bárkinek bajos volna megmondani, melyik a legkedvesebb a bábnépből. Még nehezebben dönthet legjobb ismerőjük, Papp Eszter, akinek az ízlését tanúsítják az eddig felemlegetett példák is. Különösen a szívéhez nőtt még az a haragos bika, amelyik a Toldiban, Arany János elbeszélő költeményének bábváltozatában „lépett fel” hétszázhatvanszor. Rév István Árpád negyvenes évekbeli munkálkodását idézi ez a jószág, amely mozgatta a farkát, forgatta a szemét, púdert fújt az orra likából.

Mesés világ rejtőzik tehát – az éppen félszázados jubileumát ünneplő – színháztörténeti intézményben. A bábgyűjtemény pontos felmérése még folyik, a bábok restaurálása zömmel hátra van. Úgyhogy csínján kell bánni az ajánló szavakkal, nehogy e kincsestárat megrohamozzák a kíváncsiak. Még esztendőkbe telik, mire valóban közkinccsé lehet.

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?