gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Szabó Zsuzsa – Levendula Színház

2003-08-16

(a 2003/2. évf. 3-4. összevont, nyomtatásban megjelent lapszámból)

 

Szabó Zsuzsa – Levendula Színház

Vasárnap a Millenárison bábszínházban jártam és elbűvölt egy gyönyörű hang: a sűrű, áthatolhatatlan nádasban él a világszép Nádszálkisasszony és csodálatos énekével a szerelmesét hívja, vonja maga felé, hogy általa végre megmeneküljön. Hányszor dalol a lelkünk ugyanígy a csoda után – Szabó Zsuzsa bábművész csodát teremt, varázsol – saját készítésű bábjaiba lehel életet; egy személyben tündér és gonosz banya, méla királyfi és az előadás lelke, a csupaszív „bolond”, Kalala.

Necc: Mikor és hogyan jegyezted el magad a bábok világával?

Szabó Zsuzsa: Véletlenül és már húsz éve, éppen kerek a szám. Szerintem ma is sokan vannak hasonló helyzetben, mint én voltam tizennyolc éves koromban: ott állnak az iskola végén és nem tudják, mihez kezdjenek. Ilyen helyzetben szoktak jönni a segítő kezek, ha az ember hagyja magát. Nekem az egyik barátnőm anyukája volt a segítőm, aki, úgy látszik jó szemmel, lenyúlt értem, ő irányított a pécsi bábszínházba.

N: Hogyan tanultad ki a szakmát, volt valamilyen iskola is ehhez vagy pedig műhelymunka során?

SzZs: Is-is. Magyarországon jó ideig az Állami Bábszínház (ma Budapest Bábszínház) működött csak hivatásosan, és mellette voltak kisebb-nagyobb amatőr együttesek. A nyolcvanas években, amikor már megindultak a változások, a nevesebb vidéki amatőr bábszínházakat is hivatásossá emelték. Ezek sorában volt a legelső a pécsi Bóbita, ahova pont ekkor kerültem. Az én szerencsém abban állt, hogy a műhelyben dolgozhattam – nyári munka volt, alkalmi szerződéssel. A hivatásossá nyilvánítással kapott státuszokat a színház, és én is maradhattam. A további szerencsém az volt, hogy abban az évben indítottak bábszínész-képzést is a megváltozott igények miatt, és abba is bekerültem, miközben a műhelyben dolgoztam tovább. Így ez a két dolog, a bábszínészet illetve a bábkészítés, időben is egyszerre indult el, és azóta is mind a kettőt csinálom. Ez a műfaj igényli is ezt, valójában azok az igazán jó bábosok, akik a manuális részhez is konyítanak.

N: Középiskolás korodban volt valami előzménye annak a vágynak, hogy megmutasd magad?

SzZs: Nem igazán. A kísérletekig sem nagyon jutottam el, inkább csak kis próbálkozásaim voltak, hátha lehet valahova kapcsolódni. Jelentkeztem az irodalmi színpadra, ahol az első próbán kirúgtak, hogy nem vagyok alkalmas, mert nem megfelelő az orgánumom az ünnepségeken való versmondáshoz. Én nem is ezt vártam az irodalmi színpadtól, azt gondoltam, hogy ott a drámapedagógiához hasonló munka folyik. Így nem is bánom, hogy nem kerültem be.

Olyan nagyon sok kísérletet nem is tettem, mert mindenütt azt éreztem, vannak akik már „lezsírozott” helyzetben vannak. Rettentően zavart, például a szövőszakkör – szintén nagyon izgatott, hogy textillel dolgozzam – bennfentesekkel volt tele, akiknek az anyukája, kicsoda-micsoda volt. Úgy éreztem, hogy az esélyeim nem egyenlők a többiekével és ez visszatartott. Ez ma is sokszor így van.

N: Húsz év az eddigi munkád. Mi vár a jövőben?

SzZs: Most pont várakozó helyzetben vagyok. A húsz év azért nem volt egy sétagalopp. Ha az ember szeretne tisztába jönni önmagával, és tényleg szeretne szembe nézni magával, akkor ezek nem egyszerű dolgok. Aki talál egy megfelelő eszközt ehhez, az szerencsés ember. Még akkor is, ha úgy érzi, sokszor a poklok bugyrait kell végigjárnia, de adjon hálát, hogy ebben a kegyelemben részesül, mert aki nem, az nem fog megtudni semmit.

N: Akkor most éppen gondolkodsz?

SzZs: Igen, mert éppen végére értem egy időszaknak. Eddig olyan egyenesen, egy irányba tartottak a dolgok. Ha közben tettem is kisebb köröket, amelyek spirálisan tekeredtek egymásra, tulajdonképpen mindig ugyanaz épült magasabb és magasabb szinteken. Hol a műhelymunkában mélyedtem el jobban, hol a pedagógiával foglalkoztam, hol a színházzal. Most odajutottam el, mintha ennek a spirálnak vége lenne, és valami más irányba kellene tovább keresgélnem. Ezek az időszakok, amikor az ember még nem tudja, hogy mi van előtte, olyanok mint a buborék, légüres.

N: Nem is sejted, hogy mi vár a buborékok mögött?

SzZs: Az biztos, hogy nem fog valami teljesen más következni: én ebben a világban élek, erre jár az agyam, a kezem, de persze azért közben változom én is. A feladat az, hogy a megváltozott énemet kell most a megfelelő helyre tenni. Ez, amit eddig csináltam, az jó volt az eddig fejlődő énemnek. Ami a legszebb ebben az egészben, hogy egy nagyon-nagy nyugalomig jutottam el, egy belső békéig. Az alkotó munka, ha valamiben igazán komoly támasz lehet, akkor az ez, hogy az ember a saját belső békéjét találja meg – abban, amit csinál. Az, hogy mi segít, lényegtelen, az a fontos, hogy eljusson idáig. Akkor azt mondja, hogy jön, majd aminek jönnie kell, mert én most már rendben vagyok.

N: Elég összetett a munkád, mit írhatok foglalkozásodként?

SzZs: Bábszínész vagy esetleg bábművész – de ezt csak ezért használom így mert, ha azt mondom, hogy színész ez így nem igaz, mert sokkal több mindent csinálok, valóban. Ha viszont azt mondom, hogy bábművész, az meg azért nem igaz, mert az ember csak egy-egy pillanatra művész. Olyan nincs, hogy az ember reggel nyolckor úgy kell föl, fogkefével a szájában, hogy művész. Akkor vagyok művész, ha egy előadáson sikerül azt a katartikus pillanatot előidéznem a közönségben és magamban, amit közösen élünk meg. Na most, ha egy évben játszom száz előadást, ebből – mondjuk elég jó előadó vagyok, és a visszajelzésekből is ezt kapom – talán hetvennél van kisebb vagy nagyobb katarzis. Egy előadás ötven vagy hatvan perces, ebből ez két-három perc. Ki lehet számolni, hogy az ember egy évben hány percet művész.

N: Szerintem ez az, amit nem szabad kiszámolni, már ne is haragudj! Szeretném kiírni, hogy bábművész.

SzZs: Akkor azt is írd mellé, amit a katarzisról mondtam. Azért merem most bábművésznek nevezni magam, mert remélem, lesz egy következő előadás, ami megint hoz majd két-három ilyen percet. Addig, amíg azt érzem magamban, hogy birtokában vagyok ennek a képességnek, addig igen. Ha elveszítem, akkor valószínűleg nem fogom használni ezt az elnevezést.

Mondd, te mikor voltál utoljára bábszínházban – én, bevallom, már nagyon régen ez előtt. De most tudom, hogy kell a mese, ami vigaszt ad, hogy a jó, a szép és a szeretet végül mindig révbe ér és a gonosz tehetetlen haragjában köddé válva tűnik el, mintha sohasem lett volna itt.

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?