gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Beszélgetés Zalán Tiborral

2003-08-28

(a 2003/2. évf. 1-2. összevont, nyomtatásban megjelent lapszámból)

 

A gyerek nem akkor örül, amikor illik örülni…

Bemutató előtti beszélgetés Zalán Tiborral

 

Gyerekkorodban jártál-e bábszínházba, gyerekszínházba, felnőttszínházba?

 

 Nem, nem jártam. Abonyban nőttem fel, ez egy viszonylag kis város,volt  nagyközség, ahol nemhogy bábszínház nem volt, de felnőtt színházi előadás is évente csak egy, helybeli lelkes amatőrök előadásában, ha volt éppen. Első és utolsó igazi színpadi alakításomat egy ilyen előadásban láthatta Abony népe, a Háry Jánosban (Abony nagy szülötte a férfiú) én voltam az órabábuk közül a huszár. Van is róla képem, kerek fejű dagadt kisgyerek, igazi huszár-maskarában az abonyi fényképész műtermében

  

Az első írásod gyerekeknek szólt-e?

 

Gyerekeknek kényszerből, pontosíthatunk, féltékenységből kezdtem el írni. A kényszer az volt, hogy Sára lányomnak folyton mesélni kellett, azaz, nem csak minden este, de minden egyéb napszakban is, ha otthon volt, és gyakran kifogytam a mesékből, az ismétléseket meg untam. Kitaláltam tehát történeteket, versikéket, melyekkel elszórakoztattam. Aztán jött Judit, és már kettős-kényszer gyötrelmét kellett feloldanom. Megszületett  HI-SZEN, a guruló madár meseregény, majd a Királylányok könyve, mesefüzér. Folyóiratokban szétszórva megjelent verseimet a Mi kerül a vászonra? című kötetben jelentettem meg a közelmúltban, már nem a lányaim, sokkal inkább a magam szórakozására. A Kolibri Színház – Fábri Péter dramaturg – kérésére írtam meg az első gyerekdarabomat, aztán Novák János odaszerződtetett, így a gyerekszínházi munka létformává emelkedett számomra. Féltucatnyi darabot írtam a kecskeméti Cirókának, ahol nagy megbecsülés számomra, házi-szerzőnek számítanak (és tekintenek is), számos gyerekhangjátékot írtunk Huzella Péter szerzőtársammal együtt.

  

Mennyire látod magad előtt a történetet, elképzeled-e konkrétan a szereplőket, helyszínt, amikor írsz?

 

Régebben csak írtam, ahogy mondani szokás írtam, ahogy jött, de manapság ezt a luxust már nem engedhetem meg magamnak. Az első sor leírása előtt már tudom a történet lényegét, pontosabban ennél a szereplők számát, ismerem a jellemüket és egymáshoz való viszonyukat. A helyszínt nagyon fontosnak tartom, főleg egy gyerekdarabban, ahol főszereplővé is léphet elő. Hiszen, a felnőtt daraboknál a helyszín leginkább a cudar nagy és nagybetűs életnek valamelyik valósnak feltűnő tere, addig a gyerekdarabok a mesék és fikciók világába emelnek át, azokban minden lehet és mindenhol. Persze, nem mindegy, hogy mi a minden, és hol van ez a mindenhol.

   

A mostani  darabnál mi jelent meg először neked: a tető vagy a már jól ismert mesefigurák?

 

Nagy Mari jelent meg először, a Kolibri Pince ajtajában, és csak annyi volt az elképzelése a darabról, hogy „ jó lesz” majd, ha ketten megcsináljuk. Később nagyon sokat segített, hallatlanul invenciózus ötletei vannak, együtt meg mindketten még invenciózusabbak voltunk, egymást repítettük, minket meg a jobbnál jobb vörösborok, egy idő után a hatalmas kaják is, amiket ő főzött a szövegkönyv előrehaladását elősegítendő. Talán az angyalok voltak meg legelőbb, aztán a tető az angyaltelefonnal de nem is. A figurák voltak meg legelőbb, akik a sorsuk elől menekülnek a mesékből mégse. Gomulka volt meg legelőbb, a rettenetes házmester, aki egy másik, be nem mutatott darabom, a Nagyherceg fontos szereplője, és átemelődött ide vagy tévedek. A kéményseprő gomblyukában a virág ki emlékszik már erre annyi nekiülés, nekiivás és nekievés után

   

Miért jó gyerekeknek írni?

 

Mert a gyerek a legjobb közönség. Számtalanszor leírták, leírtam, csak magamat tudom ismételni, vagy másokat közhelyesen. A gyerek vagy szeret, vagy nem szeret, amikor a nézőtéren ül, vagy élvezi az előadást, vagy unja, vagy együttérez a neki fontos szereplővel, vagy hidegen hagyja annak az ügyetlenkedése a deszkákon… Neki nem az a fontos, hogy látják-e a ruháját szünetben, hogy egy előadáson ül-e a miniszterrel vagy az államfővel, hogy a büfében mindenki tudomásul vegye, ő kultúrlény, aki esténként színházat látogat, de azért otthon a Big Brother-t fölveszi videóra. A gyerek nem akkor örül, amikor illik örülni, és nem akkor húzza el a száját, amikor jeles kritikusok erre intencionálják  A gyereknek a színház teljes élmény – vagy csalódás –, nincs púder, nincsenek sznob szempontok. A gyereken mérhető az élmény, és ez fontos az embernek, ha komolyan veszi a szakmáját.

  

Változott-e az évek folyamán a gyerekdarabok világa, stílusa?

 

 Nem eleget. Amíg a felnőtt drámai-színházi nyelv és szituációs rendszer elmozdult az ironikusabb nyelv- és problémakezelés felé (hogy most ne használjuk a posztmodern szót), addig a gyerekdarabok mintha megmaradnának a fel- és átdolgozások, az illusztrációk szintjén, a problémakörüljáró, a konfliktusfelvető és -kezelő irányok helyett. Ebben a darabban fél tucat ismert mesefigura kerül olyan helyzetben, amikor az egész létüket, figurájukat és saját maguknak kell idézőjelek közé tenniük. Nevetni és sírni lehet és kell rajtuk, értük, mert nevetnünk és sírnunk kell magunkon és magunkért – szereplőink tehát nevetnek és sírnak magukon, egymáson, magukért, egymásért. Valahogy nekem most ilyen a színház. És a csapat, amelyik életre kelti a színpadon a figuráimat, már az olvasópróbán jelezte számomra: tisztában van ezzel. Ragyogó képességű és tehetségű művészek tűzijátékának ígérkezik az előadás

 

 Az interjút készítette: Magyar Fruzsina

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?