gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház)

2014-12-28

Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház) Nagy divatja van manapság az önsegítő könyveknek, de színházban egyelőre nem olyan népszerű ez a műfaj, mint az irodalomban (nem számítva a nézők életéből vett szituációkat feldolgozó playback előadásokat). Nem is hangzik túl csábítóan, direkt gyógyulni menni egy előadásra, főleg ha nem ismerjük el, hogy betegek vagyunk. Jobb, ha felkészül az ebből adódó problémákra az, aki színpadra állítja Török Sándor 1939-ben írt meséjét.

Kököjszi és Bobojsza, két apró törpe kézen fogja Andrist, hogy átsegítse – nem a felnőtté, hanem a gyermekké válás, a gyermeklét buktatóin, hogy szülei minden igyekezete ellenére egészséges lelkivilágú embert faragjon belőle. Meglepő empátiával írt munkáról van szó, mármint a gyermekre irányuló empátia az, ami szokatlannak hat a régies nyelvezetű szövegben. Írója, akinek nevét ma a Waldorf Pedagógiai Intézet viseli, Rudolf Steiner antropozófiai eszméinek tanulmányozójaként újszerű megközelítésben vizsgálta a gyermek-szülő kapcsolatokat (pontosabban: a nevelést), és sikerrel teljesítette azt, amibe manapság is sokan belebuknak: hogy a gyermekhez (de nem ám kamaszhoz, hanem kisgyerekhez) és a szülőkhöz is szóljon egyszerre.
Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház) Ráadásul nagyon rafinált ötvözet a Kököjszi és Bobojsza. Ha innen nézzük: gyerekeknek íródott szorongásoldó mesék. Ha viszont figyelünk a szövegben elhelyezett Easter eggekre, rájövünk, hogy valójában végig a felnőttnek magyarázzák a gyermek működését, miközben tükröt tartanak az akkoriban divatos „tanulságos történet”-ek kedvelőinek.

Az RS9 Színház olyan adaptációs megoldást választott, amely ezt a vonalat erősíti. Előadásában meg sem próbálja színre vinni a törpék mesevilágát, Andris varázslatos kalandjait, amelyek fenntarthatnák (de legalábbis felkelthetnék) egy mai, ingergazdag közegben szocializálódott gyerek figyelmét. Ehelyett mesél.

A rendező, Lábán Katalin (nem mellesleg mentálhigiénés szakember és mediátor) ül egy székben a színpad szélén és mesél. Elmeséli, hogy vannak a törpék, és erre jönnek a törpék. Elmeséli, hogy Andris alszik, és látjuk Andrist a színpad közepére tolt kanapén. Elmeséli, hogy bejön a szobába Apja, és tényleg bejön. Elmeséli, hogy a törpék összesodorták a szivárvány szálait, azon csúsztak le a Földre, és… nos, akkor egy kis fényeffekten kívül nem látunk semmit.

Ismerjük a mesehallgatás jótékony hatásait: fantázia gazdagítása, feszültséglevezetés, koncentrált figyelem kialakulása, effélék. Fontos dolgok. Színházban azonban többet várunk. Nem csak audio-, de vizuális ingereket. Nem csak dikciót, akciót is. És legfőképp: történetet. Végig azt várjuk, hogy elkezdődjenek az előadás plakátján beharangozott kalandok, jobban izgulunk, mint Andris, hogy tényleg magukkal viszik-e a törpék hajójukon, a Szent Kristófon. Hiába várunk. Gyakran el sem mesélik, mi történt, csak fél mondatban utalnak arra, hogy ilyen csoda is megesett meg olyan is.

Nem mesét látunk (hallunk) tehát, hanem kapcsolati terápián ülünk, tündérbirodalom helyett gyerekszobába vagyunk zárva. Ez az előadás nem a gyereket tanítja arra, hogy nem szabad rosszalkodni, hogy nem kell félni, hogy miként lehet igazodni a felnőttek világához, hanem a felnőttet arra, hogy a gyerek bizony rosszalkodik, a gyerek bizony fél, és egyáltalán nem lehet (nem szabad) a felnőttek Prokrusztész-világához igazítani.

Fontos a cél, de a megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után, a műfaji problematikán felül is. Interaktív, mondja a plakát, de nem igazán élnek a lehetőséggel, a gyereknézők bevonása kimerül abban, hogy álmokat (papírhajókat) gyűjtenek tőlük egy hátizsákba, néha kérdeznek ezt-azt (eldöntendőt vagy egyszavas válaszokat igénylőt), és két epizód közötti átvezetésként megfuttatják néhányukat a színpadon. Valódi sajátélmények, eszmecserék, a nézők választás elé állítása – ezek mind hiányoztak. A felnőtteket pedig, akik igazán profitálhattak volna ebből, meg sem próbálták bevonni.

Azután a játszók. Ha akarom, láthatok koncepciót abban, hogy öt színész öt tökéletesen eltérő játékstílusban dolgozik, de akkor vagy még jobban alá kellett volna húzni, hogy mindenki mást képvisel, vagy egységesíteni, mert így csak valamiféle kényelmetlenségérzésem marad, valami diszharmónia. Lábán Katalin, a kissé mézesmázos, de végtelenül empatikus Mesélő, Sárközi Máté, a kevés átéléssel dolgozó, szövegét becsületesen felmondó kiskamasz András. Az anyaprogramra beállított robotot sztereotipikusan hozó Molnár Ildikó. A súlyos beszédhibákkal és civilséggel operáló Horváth „Ezüsthigany” Kálmán, a mai csonkacsalád-trendnek megfelelően elérhetetlen és diszfunkciós apa megformálója (az apa mint olyan annyira nincs jelen, hogy Horváth a közönség soraiból jelentkezik a szerepre, mivel a játék szerint az eredeti színész nem jött el), és a Kököjszi- és Bobojsza-bábok mögül is kiragyogó profi, Hannus Zoltán nem tudnak egy egységes Kököjszi és Bobojsza univerzumot létrehozni.

Nem baj. De akkor ne legyen gyerekelőadás. Legyen interaktív szülői értekezlet. Legyen színházi nevelési program része. Legyen pszichodramatikus műhely kiindulási alapja.  Ez egy hiánypótló alkotás, ami egyáltalán nem az, aminek ígéri magát, viszont annál, amit ígér, sokkal több van benne. És még több lehetne.
Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház) Bányai Gabriella

 

Kököjszi és Bobojsza

Török Sándor 1939-ben írt meseregénye alapján

Zene: Olajos Hanga

Díszlet-jelmez: László Piroska

Asszisztens és fényterv: Csáki Rita

Dramaturg: Abody Rita

Mesélő és rendező: Lábán Katalin

Szereplők: Sárközi Máté, Hannus Zoltán, Horváth Kálmán, Molnár Ildikó

RS9 Színház, 2014. december 28., kb. 27 feln?tt, 12 gyerek

Fotók: Olajos Ilona Ilka.

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?