gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Drágán add az életed – A napisten unokája és a tengeri sárkány lánya (Simorág TánCirkusz)

2015-10-04

Drágán add az életed - A napisten unokája és a tengeri sárkány lánya (Simorág TánCirkusz)„Tánc – fizikai színház – cirkusz” – olvashatjuk a Simorág TánCirkusz előadásának összefoglalójában. Izgalmasan hangzik a kihívás, hogy miként lehet elmesélni egy összetett történetet ezeken a gyerekek által csak felületesen ismert formanyelveken. Mert ezt a három műfajt egy negyedikkel, a gyerekelőadással próbálják ötvözni.

A napisten unokája – rögtön felismerjük a ruhájára varrt szimbólumok alapján – vadászgat. A helyszín meghatározásában a játéktér két oldalán felállított vászon van segítségünkre, amelyre alkalmanként erdőrészletet, japán pagodát, tengert vagy valamilyen jellemző mintázatot vetítenek. Ha ennek ellenére elveszítenénk a fonalat, az aláfestő zene ad útmutatást. Élőzenét hirdetnek, és aki jazzbandára számít, nem fog csalódni, bár csak egyetlen ember áll a rendezői jobbon: Vázsonyi János looperrel megbolondított szaxofon-, dob- és egyéb hangszeren előadott játéka akkor is lekötne, ha a színpadon nem lenne mit nézni.
De persze van, mindig van, gyakran több is a kelleténél. Ha megpróbáljuk beleélni magunkat a címben jelzett szerelmespár intim kettősébe, a színpad másik oldalán rögtön magára vonja a figyelmet a sárkánylány két segítője, pajtása, aki akrobatikus játszadozással szórakoztatja egymást, míg a románc bonyolódik.
Drágán add az életed - A napisten unokája és a tengeri sárkány lánya (Simorág TánCirkusz)Na de haladjunk a cselekmény mentén. A történet a színlap szerint japán mesékre épül, de európai toposzokat ugyanúgy megtalálunk benne. A magányos vadászt (Vincze Márton) elbűvölő lány (Simor Ágnes) babonázza meg. A lánynak nyoma vész, a vadász hiába keresi. A vadász titokzatos segítők révén behatol a lány elérhetetlennek hitt birodalmába. Viharba kerül, majd kiköt a tengeri sárkány várában. A fiatalok egymásra találnak (talán egybe is kelnek?), ám a vadász az előzetes tiltás ellenére kinyitja a jegyajándékként kapott korona alakú szelencét(?), így égszakadás és földindulás közepette a birodalom kiveti magából. A kedvesétől kapott kendő azonban elvezeti őt egy félelmetes sárkányhoz. Harcolni kezdenek, de nem bírnak egymással. A vadász a szörnyeteg hátára pattan, felszállnak a levegőbe, majd fény derül a titokra: a legény alakváltó menyasszonyán lovagol. (Vajon a szelence kinyitása tette a lányt sárkánnyá? Vagy mindig is az volt? Esetleg hol ez, hol az? Nem egyértelmű.) Egymásra találás, boldog (és meglepően hirtelen) vég.

TánCirkusz produkciója valóban nem próbál több lenni, mint táncszínház, fizikai színház és cirkusz. Ennél fogva az előadásban egyetlen szó sem hangzik el.
Ennek egyik komoly hátulütője, hogy nem mindig tudjuk követni az eseményeket. A másik, és ez talán még kevésbé megbocsátható: az elpantomimezett párbeszédek gyengítenek mindent, ami valódi mozgás. A mozgás vagy a tánc egy jó előadásban azt mondja el, ami szavakkal kifejezhetetlen. Felfokozott állapotot jelez, érzelmi többlettel bír. Na de miért mozognánk el azt, ami szavakkal is elmondható? Például azt a kínosan sokáig mutogatott mondatot, hogy állj bele a dézsába?

Ugyanez a probléma a tárgyhasználattal. Ahhoz képest, hogy mennyi akrobatakelléket vonultatnak fel (botok, téglák, labdák), nagyon sok helyzetet egyszerűen elmutogatnak ahelyett, hogy ezeket a már bejátszott tárgyakat hasznosítanák újra. Ez is mutatja, hogy miért nem működik (vagy miért nem jól működik) az újcirkuszság ebben az előadásban. Ezt a műfajt leggyakrabban úgy írják körül, hogy a hagyományos cirkuszi mutatványok mögött kirajzolódik egy történet is – márpedig a történet itt nem mögöttük, hanem mellettük rajzolódik. A színházi léptékhez igazított akrobatika teljes mértékben nélkülözi a drámaiságot, és sokszor a fordulatokból adódó kívánatos feszültséget is oldja. Végigkíséri a történetet, de nem szervesül bele.

Pedig mennyi lehetőség van ezekben a műfajokban! Milyen mélyre és milyen magasra tudnának minket vinni! Ha a vadásztól kapott rózsát valóban vissza kellene lopnia csintalan játszópajtásától a lánynak, ha nem illusztratíve nyújtózkodna a gyertyaállásban lábujjközbe fogott virágért! Benjamin Glasstól és Bardóczy Ilkától sokkal veszélyesebb és izgalmasabb dolgokat szoktunk meg. Azért sem szerencsés, ha akrobatika gyerekverziója a bukfenc meg a fejenállás, mert a gyerek mozgáskultúrájának ezek eleve részei, így nincs mire rácsodálkoznia. Néhány bravúrosan kivitelezett kézenállást vagy egyensúlygyakorlatot leszámítva ez a fizikai színházként és újcirkuszként aposztrofált előadás egy gyerek szemével nézve nem bravúros fizikai-művészi teljesítmény, csak vicces torna.

Mindenképpen érdemes azonban folytatni a kísérletezést. A gyerekközönség őszinte: az ötödik háton átfordulásnál hangosan kérdezi, hogy vége van-e már, de amikor Vincze Márton egyszerre próbálja fülét-orrát befogni a vízbe merülés előtt, hangosan kacag. Amikor ugyanő rózsát varázsol az égő pálcából, álmélkodik. Jóni Orsi maszkjait, Simor Ágnes és Kührner Ildikó sárkányjelmezét csodálattal figyeli. Mindent, aminek súlya, aminek tétje van. Mert nem a kaszkadőrre kíváncsi, hanem arra, aki valóban átugrik a szakadékon.
A Simorág TánCirkusz vállalása ennyiben mindenképpen dicséretet érdemel: egyszerre próbál átszaltózni négy műfaj szakadéka fölött. Ha sikerül, lélegzetelállító produkció lesz.

Bányai Gabriella

A napisten unokája és a tengeri sárkány lánya (Simorág TánCirkusz(

Rendezte: Simor Ágnes
Szereplők: Bardóczy Ilka, Benjamin Glass, Simor Ágnes, Vincze Márton
Zene: Vázsonyi János
Díszlet, maszkok: Jóni Orsi
Jelmez: Simor Ágnes, Kührner Ildikó
Bethlen Téri Színház, 2015. október 4., 42 néző
Fotók: http://offlineon.eu

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?