Kolozsi Angéla-interjú
Marik Noémi, május
– Súgóként kezdted a Bábszínházban, majd bábszínész lettél, egy ideje azonban nemcsak játszol, hanem írsz és rendezel is.
– Igen, és szerencsésnek érzem magam, amiért ennyi különféle területen működhetek rendszeresen. Ha rajtam múlna, persze le tudnám tenni a voksomat – de úgy tűnik: a kényelmesnek vélt út nem mindig a legmegfelelőbb. Az utóbbi időben jóval nagyobb mennyiségben találnak meg a rendezői és az írói feladatok, mint a számomra bejáratottabb, otthonosabb bábszínésziek.
– Emiatt nem vagy társulati tag sem?
– 2006-ban, amikor a teljes társulat eljött a Griff Bábszínházból, beleugrottam a szabadúszó létbe. Persze, könnyen tehettem: a Tintaló Társulás elkapott. Mellettük-velük nagyon biztonságos volt a szabadúszás. 2012 óta, nélkülük vagyok igazi szabadúszó. Hálás vagyok, hogy így élhetek: nem kis dolog, hogy a hivatásommal el tudom tartani magam. Ha rajtam múlik, nem adom fel ezt a szabadságot: most már, úgy érzem, nagyon nehezen tudnék betagozódni egy társulatba. Már annyira megszoktam, hogy mondhatok nemet; hogy én osztom be az időmet… Nem lenne már olyan egyszerű megválni az érzéstől, hogy a magam ura vagyok.
– Anno színész szerettél volna lenni, mégis inkább a bábszínészetet választottad Gaál Erzsi osztálya helyett (ahova szintén felvettek), mert megijedtél. Más tekintetben is egyszerre van benned az alkalmatlanságérzés (akár Körmöcziben) és a maximalizmus, a megfelelni vágyás. Ez elég frusztráló, ugyanakkor inspiráló lehet…
– Kétségtelenül elég agyabuggyant hozzáállás az enyém. Ha már vagyok olyan szerencsés, hogy kedvemre csinálhatom, amit szeretek, akkor igazán megtehetném azt a szívességet, hogy nem rettegek permanensen a folyamattól, illetve a végeredménytől. De hiába vagyok tudatában annak, hogy jóval hatékonyabb lehetnék nélküle, a rettegés alapelemem. És meglepő módon ez gyakran mégis hasznos és szükséges: például az eredendő és mérhetetlen lustaságom enélkül bizonyosan eluralkodna az életemen. Ám előfordult már, hogy a rettegéssel egy komplett próbafolyamatra megbénítottam magam, ami jelzi, hogy még a pályán eltöltött ennyi év után sem mindig tudom kordában tartani ezt az energiát. És ez baj.
Annak idején merő megalkuvásból lettem bábszínész, ez jól mutatja, hogy épp annyira nem tudtam semmit a bábszínházról, ahogy az emberek nagy többsége a mai napig nem tud erről a lenyűgöző és sokrétű színházi formáról. Nem bántam meg a döntésemet – csak a Gaál Erzsivel való találkozás elszalasztását sajnálom nagyon.
– A rettegés ellenére sok egyszemélyes előadásod volt, van. Miért? Praktikus?
– A Tintaló Társulás előadásai praktikus szempontok mentén is készültek, igen: könnyen utaztatható, gyorsan beépíthető, kevés szereplős előadásokat akartunk készíteni, ennek köszönhetően születtek az egyszemélyeseim is. De a praktikus mellett (és előtt) mindig ott vannak a művészi szempontok is: én kedvelem a minimálszínházat; egy választott forma legvégsőkig való kiaknázása mindig nagyon izgalmas feladat. Az is hatalmas élmény, amikor az ember egymaga leköti akár háromszáz gyerek figyelmét.
– Nem tartod magad írónak, ennek ellenére, valamiért fontos volt a számodra, hogy színház nélkül is porondra lépj. Épp most jelent meg második köteted, a Bódog és Szomorilla.
– Fantáziafejlesztési céllal kezdtem meséket írni hat évvel ezelőtt. Világéletemben grafomán voltam, naplóvezető, ha mégoly rendszertelen is, ám történeteket viszonylag ritkán találtam ki. Volt mögöttem pár bábszínházi szövegkönyv – de ez volt minden. Aztán amikor már összegyűlt néhány meseszerűség, szerettem volna tudni, érnek-e valamit. 2011-ben pályáztam az Aranyvackoron – akkor még eredménytelenül. Két évvel később Körmöczi György különdíjas lett. A megjelenése után nem sokkal a Pozsonyi Pagony új könyvet szeretett volna. Ez lett a Bódog és Szomorilla, ami a Hepp Trupp-előadás szövegének könyvváltozata.
– A hősöd van meg előbb vagy a történet, a konfliktusváz, ami köré felépíted a történetet?
– Azt hiszem, legelőször a hősök kezdenek el keringeni bennem: ha már elég jól ismerek egyet-egyet, akkor szabadon engedem, és rendszerint megtalálja a maga történetét. Bár, ahogy elnézem, a legtöbb hősöm nemcselekvő antihős: zajlik mindegyik körül az élet, ők meg csak kapaszkodnak… A karakter aztán már bevonzza a problémát is.
– Hogy választasz hőst/antihőst? Mik a szempontok?
– A szabálytalan, furcsa veszteseket kedvelem – azt hiszem, A Négyszögletű Kerek Erdővel történt legelső találkozásom óta. Azok a figurák foglalkoztatnak alkotóként is, akiket első pillantásra nehéz besorolni, talán kedvelni is, de elég érdekesek ahhoz, hogy az olvasó meg akarja ismerni őket. A megismerés során pedig – karcosságuk ellenére is – lassan megszerethetők, vagy legalábbis: megérthetők. És persze a milyenségük mögött mindig van egy alaptörténet – ahogy az életük tengelyében is a valamilyenségük áll. Én egyébként szeretek a saját tulajdonságaimból, saját problémáimból, saját gyengeségeimből meríteni.
– Mitől van, hogy miközben a gyerekeknek eredendően tisztán fekete-fehér hősökre van szüksége a mesékben, a klasszikus történetek ezekre is apellálnak, manapság egyre inkább összetettebb és antihős típusú figurák kerülnek a középpontba? Ennyire megváltoztak a gyerekek, a világ körülöttük, ennyivel korábban érnek vagy ennyivel bonyolultabb minden?
– Feltehetően mindez együtt: a műmesék antihősei gyakran a korra reflektálnak, amiben megszülettek – de ezek mellett a mai gyerekeknek éppúgy szükségük van a népmesék hőseire.
Talán szégyen ezt kimondani, de én ritkán gondolok a gyerekekre, miközben mesét írok. A gyerekekre gondolás kimerül abban, hogy minél egyszerűbben, közérthetőbben, pontosabban fogalmazzak. Egyébként pedig csak az általam érdekesnek gondolt figurákra, helyzetekre koncentrálok: olyan problémákra, amik engem foglalkoztatnak, piszkálnak – sok esetben gyerekkorom óta.
– Másként kell-e a különböző korosztályoknak színházat csinálni?
– Igen – és nem. Ahogy írás közben sem gondolok a gyerekekre, úgy előadás-készítés közben is csak addig foglalkozom az adott korosztállyal, amelynek a produkció készül, amíg a korcsoporthoz szükséges transzformálást elvégzem, elvégezzük formailag, tartalmilag. De onnantól éppúgy elemzem, lehetőség szerint épp olyan élesen játszatom, játszom a helyzeteket, mintha felnőtteknek szólna az előadás. Az a személyes tapasztalatom, hogy az előkészítés során megfelelően transzformált anyag az az előadás pillanatában már nem igényel külön cukrozást, hígítást vagy erősebb artikulálást. A gyerekeket is sokkal jobban érdekli, ha valami igazi, hiteles, őszinte.
– Ahogy írónak, úgy rendezőnek sem tartod magad, mintha ódzkodnál attól, hogy valamely szerepben behatárolódj.
– Alapvetően csupán egy többféle oldalról alkotó bábszínházi embernek gondolom magam. A címkéktől meg azért óvakodom, mert megijeszt, milyen villámgyorsan aggatják manapság őket az emberre. Szerintem attól még, hogy az ember rendez, nem válik automatikusan rendezővé, ahogy attól sem lesz író, hogy megjelennek könyvei. Rendezővé, íróvá, színésszé hosszú folyamatok, sok-sok tapasztalat mentén válhat az ember, ha elég szorgalmas és tehetséges – mindegyikért pokolra kell(ene) menni, de az én életemben még az sincs eldöntve, hogy akkor most melyik bugyorba is… Így aztán megbízhatóan produkálok különféle előadásokat, különféle pozíciókból – csillagállásfüggő, hogy mikor milyen eredménnyel.
– És csillagoktól függetlenül lehet utólag már látni, mitől működik egy előadás jól?
– Általában tudható, hogy valami mitől működik vagy mitől nem. A bábszínház sok társművészeti elemből összeálló forma. Ha az igényes irodalmi alapanyaghoz jól van megválasztva a bábtechnika, ha erős lábakon áll a rendezői koncepció, erős a képi világ, ehhez jó dramaturgiájú zene társul, és minden színész tudja, honnan hova tart, akkor ritkán fordul elő, hogy az előadás nem működik. De azt is látom, hogy egy gyengébb rendezői koncepciót is megemelhet a jó színészi energia, a teljes erőbedobással való játék.
– Legújabb bemutatód rendezőként a Litera-túra, amiben kötelezőket állítasz színre Petőfitől József Attilán át Takács Zsuzsáig. Hogyan jött az ötlet? És formailag milyen pluszt teszel hozzá, hogy a kötelezőket közelebb érezzék magukhoz a diákok? Fontos egyáltalán a korszerű hangolás és tálalás, hogy valami elérje a mai kor gyermekét?
– Fontos. A Litera-túránál adott volt a feladat, hogy felső tagozatosoknak állítsak össze klasszikus és kortárs, kötelező és ajánlott versekből és kisprózákból előadást. Először halálra rémültem. A 10-14 éves korosztály amúgy is az a nemzedék, amelynek lényegesen kevesebb irodalom íródik, mint az ovis-kisiskolás vagy épp a középiskolás korcsoportnak. Sokáig ötletem se volt. Aztán csak elkezdtek kacsintgatni a kedvenceim. Elsők között Lázár Ervin Berzsián és Didekije, aminek egy depresszív és hirtelen haragú költő a főszereplője. Aztán Takács Zsuzsa Rejtjeles tábori lap című kötete, amiben egy tudatosan költőnek készülő csitri monologizál mindenféle számára fontos dologról. Váratlanul rádöbbentem, hogy, jé, A Négyszögletű Kerek Erdőben is van egy rész, ami a versírásról szól. Meglepett, hogy rengeteg szöveg szól az írók-költők sanyarú sorsáról, ráadásul ezek olyan szövegek, amiket a tízéves is ért, de jól előadva a tizennégy évesnek sem lehet ciki. És ettől kezdve adta magát az alapfelvetés: az üres lap a dolgozatot író diáknak épp akkora kín, mint egy költőnek vagy egy írónak…
Marik Noémi
