gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Kultúrkincskeresés

2016-05-28

János vitéz (Apró Színház)  

Kovács Bálint, május

janosvitez_apro2Szívesen megtanítanánk-e a világgal és az erkölcsökkel épp ismerkedő gyerekünknek, hogy ha mi tisztességesnek tartjuk magunkat, akkor jogunk van mások felett ítélkezni, saját döntésünk alapján büntetést szabni ki embertársainkra, és önbíráskodva végre is hajtani azt? Megtanítanánk neki, hogy a bűnösöknek halál jár? Mondanánk, hogy vannak, akik nem érdemlik meg az életet, azt pedig, hogy kik ezek, magunk is megítélhetjük? Elmagyaráznánk, hogy az ügyesebb és okosabb ember uralkodhat a másik felett?

A János vitéz nemcsak a magyar kultúra, de a nemzeti önmeghatározás megkérdőjelezhetetlenül fontos része, minden vita felett álló kultúrkincs. Pedig volna miről diputálni, ha lekaparnánk róla az érinthetetlenség burkát. Hiszen világképe alapján épp a fent sorolt dolgokra tanítja a gyerekek százhetven évnyi generációit. Persze a mesékben évszázadok óta olyan jelképek vannak jelen, amelyek szó szerint véve horrorba illenének: nem is az problémás, hogy mondjuk milyen brutális tett élve elégetni a haramiákat. Hanem arról, hogy milyen erkölcsöket vél egyértelműnek (lásd az önbíráskodást a haramiáknál, a megérdemelt halál visszatérő toposzát ugyanott vagy a mostohánál, az óriások ártatlan csőszének megölését, aztán az óriások erőszakkal jobbágyi sorba kényszerítését), és eközben milyen erkölcsi parancsolatokról nem ejt szót (mint a megbocsátás vagy a könyörület például a mostoha esetében, vagy az ítélkezés bibliai tiltása, amiről a műben senki nem hallott még).

Épp ezért lenne üdvös, ha a János vitézt műsorukra tűző színházakban nem pusztán a nemzeti örökség ápolásaként tekintenének a szövegre, hanem megjelenne valamiféle kritikai-reflexív szemlélet. Felmerülhetne annak az igénye, hogy a színre állítók a színház nyelvén hozzáadják a maguk véleményét a felvetett erkölcsi kérdésekhez. Az Apró Színház társulata nem így, de különös módon nyúlt a János vitéz „problémás” részeihez: nagyobb részük szőrén-szálán eltűnt az előadásukból, bár ami megmaradt, az ezúttal is reflektálatlanul hangzik el. Nem teljesen világos a kihagyások célja, de úgy tűnik, nem az eszmei mondanivalóval való párbeszéd motiválta őket.

A társulat a színlapon leszögezi: a Petőfi-mű színpadra vitelével célja az „ősi hagyományok”, a „valódi értékek” ápolása, a közönség közelebb vitele saját kultúrájához, ami „biztos identitást nyújt számára”. De az Apró Színház ezt inkább magával a választott művel és formával kívánja elérni, nem pedig gondolkodtatással: azaz eleve a János vitéz előadása, a magyar népviselet által ihletett jelmez, a népdalok és a néptáncból táplálkozó mozgás az, amit felmutat. Adottnak vesz bizonyos értékeket, az előadás tétjévé pedig az válik – nem több, nem kevesebb –, hogy ezt milyen színvonalon teszi.

janosvitez_apro1És ezt a vállalását remek eredménnyel valósítja meg, mert a társulat – amely így, kollektíven van a színlapon rendezőként feltüntetve – tudja, hogyan teremtsen egységet szöveg, mozgás, zene és legfőképpen az érzések, a felszín mögötti második szint között. A mesélő Tarján Veronika olyan természetességgel vált Petőfi sorai és a népdalok között, mintha a kettő pont ugyanarról a tőről fakadna – és az előadás bebizonyítja: ez tényleg így van. Részben mert mindig pontosan megtalálják a szövegében-hangulatában leginkább odaillő dalt, részben mert Mogyoró Kornél (ütősök) és Fejér Simon Pál (húrosok) hihetetlenül fantáziadús zenét teremtenek hozzá, és részben mert a színészek sem húznak vonalat a zenés és a prózai részek közé, hihetővé és érthetővé téve, hogy azért fakadtak dalra, mert az adott helyzetben így tudják a legpontosabban kifejezni az érzelmeiket. És mindeközben a tánc sem válik valamiféle művházi mutatvánnyá, hanem mindig csak úgy és csak annyit használják ezt az eszközt, ameddig – összhangban az előadás többi elemével – tényleg kifejező.

A színészi játék azonban már kevésbé egységes: egyes színészek inkább túlzó, nem is némafilmes, inkább karikaturisztikus grimaszokkal fejezik ki karaktereik jellemvonásait vagy érzéseit, míg például a címszereplő Horváth Kristóf vagy a mostohát játszó Császár Réka inkább a lélektani realizmus hívei. A szerepösszevonásoknak – majdnem mindenki több epizodistát játszik – nemcsak praktikus vonzatai vannak: remek ötlet például, hogy minden negatív figurát Császár Réka személyesít meg, és ezzel szimbólummá emelik a mostohát.

Ugyanakkor a több éve műsoron levő előadás legkomolyabb problémája is a sűrítésből származik. Hogy befogadható hossza lehessen a dalokkal, zenével, tánccal együtt is, a Petőfi-szöveg jelentős része kimarad. A dramaturgia viszont olyannyira döcög ettől, hogy a János vitézzel először találkozó nézők bizonyos részekből vélhetően semmit sem értenek. Olyan hibák csúsznak be, mint hogy kimarad a griffmadár, de Jancsi egyszer csak mégis repül; elhangzik, hogy milyen nehéz, emberpróbáló feladat bejutni Tündérországba, János viszont a következő pillanatban már bent is van; s bár magával hozta a rózsát Iluska sírjáról, a lány nem az élet vízéből lép elő, hanem egyszer csak ott van és kész.

Így viszont nemcsak a mondanivaló bármiféle kontextusba helyezése hiányzik, de tulajdonképpen maga a mondanivaló is. Hiszen az utolsó harmad annyira elsietett, hogy filozófuspalánta legyen a talpán, aki egy mese történetének konkrét cselekményén túl bármiféle többlettartalmat, ne adj isten, az élet nagy kérdéseire adott választ talál benne.janosvitez_aproA

Kovács Bálint

(Színházi Kritikusok Céhe)

János vitéz (Apró Színház)

Író: Petőfi Sándor

Rendező: az Apró Színház társulata

Zenei munkatárs: Mogyoró Kornél és Fejér Simon Pál

Látvány: Mészáros Gábor

Szereplők: Bisztricsány Linda, Császár Réka, Csík Andrea, Tarján Veronika, Zsákay Júlia, Chován Gábor, Cservenka Ferenc, Horváth Kristóf, Fejér Simon

Thália Színház Mikroszínpad, 2016. május 22. kb. 80 néző

Fotó: Dusa Gábor

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?