gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Én és ők

2016-06-04

Csoda (Napfényes Színitársulat) 

Puskás Panni, június

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy egy olyan előadást, melyet a közönség kitörő lelkesedéssel fogad, nevezhetek-e középszerűnek vagy unalmasnak.

csoda1Főképp a gyerekeknek szánt előadások esetében szembesülök újra és újra a saját és a közönség többi tagjának ízlésbeli distanciájával. Ott volt például a Leánder és Lenszirom című – általam csodálatosnak vélt – előadás Zsótér Sándor rendezésében, amelyen a mellettem ülő gyermek annyira felidegesítette magát tíz perc alatt, hogy sírni kezdett, és ki kellett vinni a nézőtérről. És ott volt a Marcipáncica című totális bugyutaság a Budapest Bábszínházban, amelyen a gyerektömeg csodásan szórakozott, és én voltam a sírás határán.

csoda2A Napfényes Színitársulat Csoda című előadása különben nem olyan borzalmas, mint a Marcipáncica, cserébe nincs is benne semmi érdekes – hangsúlyozom, számomra, mert a közönség meg eléggé feszülten figyeli, ami a színpadon történik. És nagyon fontos, hogy a sztori egyszerű és jól követhető a gyerekeknek is, ugyanis egy táncelőadásnál ez azért nem mindig olyan egyértelmű, mert a tánc feltételez valamiféle befogadói előképzettséget. Így valószínűleg fontos volt az, amitől engem különben a hideg kirázott: amit mozgással megmutattak a szereplők, azt a narrátor el is mondta pár mondatban.

csoda4Gergely Attila rendezése nem először kerül színpadra, először Oroszországban mutatták be, és csak ezután került az E10-be, itt már persze magyar társulattal. Az előadás műfaja pedig mesejáték nagyon egyszerű és klasszikus történetvezetéssel, V. J. Propp valószínűleg elégedetten csettintene, ha látná, micsoda rend van benne. A kis szemüveges srác, akit az iskolai közösség nem fogad be, elindul csodaországba, hogy szembeszálljon a gonosszal – saját félelmeivel –, majd győztesen visszatérjen, és végül tagja lehessen a közösségnek. Rituális felnövéstörténet ez, ahol a hős segítőkkel is találkozik, akik a négy elemet szimbolizálják (föld, víz, levegő, tűz), mágikus tárgyakat is kap tőlük, ezzel vándorútján megismeri és magáévá teszi a világot.

csoda5Tükrön keresztül jut csodaországba, hiszen önmagával kell ott szembenéznie, a tükörben látja meg a gonoszt is, és egy tükör segítségével győzi le őt. Ez egyébként nagyon kedves ötlet: a gonosz, akinek feketére van mázolva az arca, és csuklyás, fekete sith-ruhában közlekedik, különböző fénytechnikai effektek segítségével tartja izgalomban a közönséget, megfigyeléseim szerint sikerrel. Mikor már épp elkapná a fiút, az egy kistükröt nyom a kezébe, a gonosz belepillant, és saját csúnyaságától futamodik meg, így válik egy pillanat alatt az ijesztőből komikus, így oldódik fel a közönségben ülő gyerekek félelme a főszereplőével egy időben.

csodaCKicsit zavart az előadásban a szemüvegesség átgondolatlansága. Hősünk ugyanis klasszikus szemüveges számkivetettként jelenik meg az elején. Az uniformizált iskolarendszerből így kilóg – vagyis nem nagyon látjuk más tulajdonságát, amely miatt különbözne a többiektől –, és ezt az osztálytársai képtelenek elviselni. Mikor átlép csodaországba, már lekerül róla az iskolai egyenruha és a szemüveg is, és ezt el is tudom fogadni, az álomvilágban az ember nem feltétlenül a szemével lát, ott nincs szükség rá. Ám mikor a hős tapasztaltan és bátorsággal a szívében visszatér az iskolai közegben, és egy érintéssel ráébreszti a többieket, hogy a világ sokkal színesebb és több, mint amit az iskola zárt rendszere megmutat nekik, s emiatt a többiek befogadják őt, a szemüveg – nyilván technikai okok miatt – nem kerül vissza a fiúra. Azt hiszem, jobb lenne, ha ez nem így lenne, mert ezzel az előadás olyasmit üzen a szemüveges gyerekeknek, hogy akkor lehetsz csak cool arc, akkor fognak szeretni a többiek, ha leteszed a szemüveged.

csoda6Az előadás látványvilága a nézőket meghatotta, mert többször hallottam, hogy felsóhajtanak: „jaj, de szép”. Ugyanez engem kiábrándított, az egyes jelenetek atmoszféráját nagy fehér vászonra vetített animációk adták, melyek ugyan színesek és hivalkodóak voltak, de nem kifejezetten kreatívak. Giccses egyszerűséggel jelenítették meg azt, amit a táncosok eltáncoltak, és amit a narrátor is elmondott. Csodaország természetesen zöld dombokból, vízesésből és pillangókból állt, a barlang par exellence barlang volt, akár egy régi Disney-mesében is elment volna. Hasonlóképp a zene: szépelgés és pánsíp, zenekari aláfestés.

csoda7Valami hasonló amatőrizmust és túlegyszerűsítettséget éreztem a táncos koreográfiákban is. És bár a táncosok a szinkronmozgásban elég jók voltak, az egyes artistaszámoknál – mivel nem artisták – kicsit ügyetlenebbnek mutatkoztak. Nagyobb bajnak találtam ennél, hogy egyáltalán nem törekedtek a színészi játékra, nem jelenítettek meg figurákat, csak végigmozogták a koreográfiát, s így nem születtek érdekes vagy akár csak megjegyezhető karakterek a színpadon.

Ugyanakkor – mondom még egyszer – nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a gyereksereg nyugodtan és koncentráltan nézte végig a Csodát. Persze a hatásvadász effekthalmaz számlájára lehet írni, hogy elég jól ötvözte a varázsmesei történetet az átlagos XXI. századi gyermek disney-s és minimaxos látványbeli tapasztalataival.csodaA

Puskás Panni

(Színházi Kritikusok Céhe)

Napfényes Színtársulat: Csoda

Rendező: Gergely Attila

Színész: Barna Zoltán, Berecz Gábor, Fenyvesi Laura, Gallyas Veronika, Hornig Balázs, Jáki Zoltán, Kőhegyi Atilla, Perger Viktória

Narrátor: Ulbing István

Díszlet: Bereczné Győrfi Mónika, Őri Katalin

Jelmez: Bereczné Győrfi Mónika

Zene: Erdélyi Atilla, Fekete János Jammal, Katanich Noémi, Malomsoky Ildikó, Pusztai József, Zombori-Horváth Andrea

Zenei rendező: Zombori-Horváth Andrea

Eötvös10, 2016. május 29. kb. 170 néző

Ön megosztotta már?

One Response to Én és ők

  • Úgy tűnik, ellentétben a szakképzett kritikusokkal, szegény gyerekeknek nincs izlése. Valamiért nem tetszik nekik a nagyon művészi, az unalomig elszállt, rettentően elvont viszont tetszik nekik az, ami érthető, követhető, világos és szép. Hát nem tudom. Lehet, hogy mégis ők látják jól, és az ami csodálkozásra készteti őket, az valóban szép. Lehet? Nem lehet? MIért lenne giccs az, ami nem hordoz tizennyolc elvont jelentésréteget? És miért művészi az, ami érthetetlen, elszállt és modern módon kaotikus? Ja, majd elfelejtettem. A színházi közönség nem csak gyermekekből állt. És leszámítva agyafúrt és roppant művelt szerzőnket Pannikát, a többi felnőtt is szerette. Ma divatos leszólni mindent, ami egyszerűen csak gyönyörködtet. Mi nem követjük ezt a divatot. Hódolunk a szépnek, akkor is, ha az már annyira szép, hogy csak a gyermekek látják. Meg azok a felnőttek, akik nem szégyellik a benük élő/szunnyadó gyermeket. A szemüveg. Nos, nem tudom volt e még valaki a nézőtéren, aki nem az örömmel volt elfoglalva, hogy a fiút végül elfogadták a többiek? Nem láttam senkit szemüveg után kutakodni, vagy csalódottan sírni, amiért ő szemüveges. Még mindig. Talán azt hitték (biztosan a pozitív gyermeki naivitás hatására) hogy egyszer majd, ha ők is a saját történetük hősei lesznek, és megfejtik a csodát, amit az életük rejt, akkor valahol egy sarokban letehetik a szemüveget.

Vélemény, hozzászólás?