gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Nem egy poros valami

2016-07-16

Beszélgetés Vidovszky Györggyel

Marik Noémi, július

Félidejéhez érkezett az EU-s pályázatból született, négy évig tartó színházi együttműködés, a Platform Shift+, melynek témája a digitalizált világ és annak fiatalokra gyakorolt hatása. Az együttműködés egyik állomása a myStory Budapest Nemzetközi Színházi Fesztivál volt, amely után az egyik szervezővel, a Kolibri Színház főrendezőjével, a mindennapjait ma már Dublinban élő Vidovszky Györggyel beszélgettünk.

Milyen tapasztalatokat adott a seregszemle, és mennyire van igény egy ilyen együttműködésre?

vidovszkyEgy fesztivál, amin kilenc országból tíz színház vesz részt, s ezek a legkülönbözőbb formában járják körül ugyanazt a témát, igen sok impulzust ad. És ez roppant fontos, mert az az alkotócsapat, amely bezártan, folyamatosan csak magából akar építkezni, biztosan befülled egy idő után. Más formákat, más alkotói nézőpontokat megismerni rendkívül hasznos. Magyarországon kevés külföldi előadás jelenik meg, és ez érződik is a magyar színházakon. Meg kell magunknak adni azt a lehetőséget, hogy inspirálódjunk. Másrészt egy ilyen alkalommal rákényszerülünk elgondolkodni bizonyos kérdéseken, jelen esetben azon, hogy a digitális kultúra vívmányai miként adaptálhatók a színházban, akár történet szintjén, akár formailag. Hogyan használhatjuk fel eszközeit, és mik a közösségi média veszélyei, előnyei.

Korábbi interjúdban említetted, hogy minden nemzet az ifjúsági színház terén is markánsan képvisel valamilyen karaktert. Hogyan látod, a magyarok milyen karaktert hoznak?

Mi – és ezt magamon is észreveszem – nehezen tudjuk dramaturgiailag szabadon kezelni a választott anyagot. Fontos lenne, hogy új formák találódjanak ki, a hagyományos történetmesélést kicsit megbontsuk, felfrissítsük. Mindamellett megpróbáljunk azon a nyelven, abban a formában szólni az adott korosztályhoz, amit az használ. A digitális téma azért is rendkívül fontos, mert a gyerekek ma már úgy jönnek be a színházba, hogy mindenki folyamatosan online, és szinte megvonási tünetei lesznek, ha ki kell kapcsolnia a telefonját akár egy órára is. Ezzel pedig számolnia kell a színháznak. Fontos tudni, meddig köthető le egy kamasz figyelme, vagy hogyan lephetjük meg ebben a közegben, hogy eszébe se jusson felmennie a netre. Nekünk kell megnyitni egy világot, ha tetszik a ’facebookot’ a számára a magunk módján. Olyan azonosulási pontokat kell találnunk, amik a mai fiatalok számára teljesen természetesek, és rögtön úgy érezhetik, hogy a színház nem egy poros valami, hanem a saját közegükből való. Erre törekedtünk többek között a kettős:játék előadásánál is.

kettosjatekC

kettős:játék

Nem elég a minőség?

Ha jó egy előadás, érinti nézőjét a probléma, természetesen ugyanúgy tud hatni a hagyományos forma is. Ám miért tegyünk úgy, mintha nem változna körülöttünk a világ? Hitelesebbé válhat talán az a színház és színházcsináló, aki tudomást vesz a körülötte zajló változásokról. Ráadásul ennek a digitális világnak, amiben élünk, csomó eleme használható a színházban is, sőt akár termékenyítőleg is hathat annak formanyelvére, például az interaktivitás terén. A következő előadásunkban a nézők tableteket kapnak majd, és azon kell szavazniuk, feladatot megoldaniuk, aminek élő színházi következményei lesznek a színpadon. Nem igazán tudjuk felmérni, mit jelent az internet a digitális bennszülötteknek – döbbenetes igények derülnek ki ezekről a fiatalokról, érdemes ezeket kutatni. Vajon miért alakul így, és milyenfajta kommunikációs helyzeteket eredményez? Vannak például, akik csak képekkel kommunikálnak egymással.

Közben meg szóban már nemigen tudják kifejezni magukat…

Nekünk nem ez a tapasztalatunk a drámafoglalkozások során. Én az elmúlt tizenöt év alapján nem látok ebben akkora romlást. Sőt, bizonyos tekintetben az okostelefonok miatt ezek a gyerekek sokkal többet olvasnak, mert könyvet már régóta nem olvasnak, ám a net miatt mégis rákényszerülnek újra az olvasásra. Alapvető fontosságú, hogy megértsük őket, a világukat, megismerjük nézőpontjukat. A jövő évad egyik témája például az emigrálás lesz, a legújabb kutatások szerint ugyanis a mai magyar fiatalok 70 százaléka mondja, hogy el akar menni innen. Égető probléma. Mi most interjúkat készítünk kint élő fiatalokkal, feltérképezünk életutakat, és próbáljuk rajtuk keresztül jobban megérteni ezt az állapotot.

A dokudráma jelleg amúgy is jellemző a rendezéseidre. Rendre civil szereplőkkel dolgozol például.

Borzasztó fontos dolog, hogy ha elérhetőek azok az emberek, akikről szólunk, akkor mindenképpen vonjuk is be őket, már az alkotás folyamatába is. Olyan szempontokat, részleteket, beszédmódot hoznak be az előadásba, amikre mi nem is gondolunk, viszont még közelebb hozza és hitelesebbé teszi a történetet.

A mai fiatalok mennyire nyitottak befogadóként? Alighanem magasan van az ingerküszöbük.

kettosjatek2

kettős:játék

Én magam nem is annyira az ingerküszöbükkel küszködöm, sokkal inkább azzal, hogy a tinédzserek színházi ízlése – fura módon – nagyon konzervatív. Biztonsági formákra vágynak, és a szokatlan dolgokat, legalábbis a színházban, nem veszik jó néven. Ezért aztán úgy kell megteremteni egy helyzetet, hogy át tudjanak lendülni, hogy ha más attitűdöt várnak tőlük. Valamilyen trükkel: vagy a színész közvetlenebb megszólalásával, vagy hagyunk elég időt, amíg megszokják az adott helyzetet, vagy épp váratlanul zökkentjük ki, hogy ne legyen idejük magukkal foglalkozik. Egyébként ezért is fontosak a felkészítő drámafoglalkozások.

Nyilatkoztad, hogy rendezéseiddel kérdéseket akarsz felvetni, mert a legnagyobb mértékben igyekszed elkerülni a didaktikusságot. De hát egy kérdésfelvetés is lehet didaktikus, és egy történetvégi pont is lehet elgondolkodtató.

Persze a kérdések is valamennyire didaktikusak, inkább arra gondoltam, hogy a megoldás, kimondás, feloldás ne legyen feltétlenül mellékelve hozzájuk. Hogy véletlenül se valamiféle okítást akarjunk lenyomni a néző torkán. A válaszok egyébként is egyéniek. Ha a kérdésnél megáll az előadás, akkor még benne van a pakliban, hogy ha érdekes volt a néző számára, akkor megpróbálja megválaszolni, vagy elraktározza, és később kezd majd vele valamit. Sokszor már az is elég, hogy megtapasztalja, ami számára kérdés, az másoknak is az. Egyfajta visszacsatolást kap, amitől megnyugodhat, tehát mégsem olyan hülye. A színház elsődleges dolga persze az lenne, hogy érzéki élményt adjon, és az élmény mentén vessen fel esetleg kérdéseket is.

Abban, hogy másfél éve felkértek, legyél a Kolibri főrendezője, benne volt az a törekvés is, hogy az ifjúsági vonalát erősítse a színház?

Igen, ám ez nem egy betöltetlen poszt volt itt, sokkal inkább csak az „alkalom szülte a tolvajt”. Novák János egy adott pillanatban úgy érezte, hogy egy új állandó munkatárs révén meg tudná erősíteni a színházat, így kitalálta számomra ezt a feladatkört.

Jól érzékelni, hogy a kamaszok felé nyitás inkább csak Budapestre jellemző?

Igen, bár szerencsére a vidéki bábszínházak nagyon jók, de azok valóban a kisebb korosztályokat célozzák. Nem nyitnak a színházak, mert a felnőttelőadásokból összeállított ifjúsági bérleteik sem igazán sikeresek. A 22-es csapdája: nem vesznek bérletet, mert nincsen nekik való kínálat, nem csinálnak nekik előadást, mert nem vesznek bérletet.

Amikor először rendeztél ifjúsági előadást a Bárkán, érezted, hogy ezzel egy űrt is betöltötök?

legyekura33

A legyek ura

Nem, ezt csak sokkal később vettük észre. Én csak azt érzékeltem, hogy sikere van, ám ezt csupán az előadás minőségének tulajdonítottam. Később azonban kiderült a visszajelzésekből, hogy ennek a korosztálynak mennyire nem készülnek előadások, egyszóval hiánypótlók is vagyunk. Most már hál’ isten ez megváltozott, már készülgetnek kifejezetten tinédzsereknek szóló előadások, bár szerintem még mindig készülhetne sokkal több. És már vannak tartalmilag is érvényes kezdeményezések „felnőtt” színházakban is, például az Örkénynek, Katonának, Radnótinak is van ifjúsági beavató programja, mert rájöttek, hogy valódi értékkel tölthető meg ez a terület.

Milyen a presztízse ma az ifjúsági és gyerekszínháznak? Én azt látom, hogy olykor progresszívebb dolgok születnek itt, mint némely felnőttszínházban.

Sajnos továbbra is lenézett kisöcsinek[1] számít. Például a POSZT-on volt-e valaha gyerekszínház? Nem, soha, szóba sem jöhet. Megnézed, a kritikusdíj szavazáson a kritikusok egy része ezt a kategóriát rendszeresen kihúzza, mert nem néz elég ilyen előadást, mintha pedig nem lenne ez ugyanúgy része a prosszeszív színházcsinálásnak. De ez más országokban is így van. A gyerekszínház – ezt pontosan érezni – csupán valamiféle kezdőlépésnek számít az elit szakma szemében.

Téged nem vonzott sosem a felnőttszínházcsinálás?

Csináltam néhány felnőttelőadást is, a Fanny és Alexandert például Újvidéken vagy a Hannibál tanár urat Kaposváron, ráadásul a mi ifjúsági előadásaink mindegyike picit felnőttelőadás is. Elvállalom természetesen a felnőttelőadást is, ha nekem való, de miért kellene kilépni abból a közegből, amiben az ember úgy érzi, van mondandója, van célja, sőt némi tapasztalata is már?

Marik Noémi

(A fotók a Kolibri Színház kettős:játék és a Bárka Színház Legyek ura című előadásából valók)

[1] Perényi Balázs: A lesajnált kistestvér, Színház, 2006. augusztus

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?