gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Mit adunk a gyerekeknek?

2016-09-10

25. Kolibri Fesztivál

Kovács Natália, szeptember

Milyen mintákat, élményeket, szokásokat és megszokásokat hagyományozunk a következő generációkra? Mibe nevelkednek bele? Milyen reflexeket sajátíthatnak el, minket figyelve? Szemet lesütni, szájat befogni, érzést elfojtani, bele nem gondolni tanulnak meg tőlünk, vagy szembenézni, vitatkozni, kimondani és mindig mindenbe belegondolni? Mások helyzetébe, döntéseik potenciális következményeibe vagy épp abba, hogy mi van az ételben, amit megesznek. Vagyis tudatosan élni.

Huszonötödik alkalommal tartotta meg évadnyitó fesztiválját a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház a Jókai téren. Sokan voltak kíváncsiak a programra; a park egyik fele – telve gyerekekkel és jó kedvvel – így festett:kolibrifeszt20161néhány centi(!)méterrel arrébb azonban nem a családok és a jó hangulat uralta a teret, hanem a padokon alvó vagy üldögélő hajléktalanok:kolibrifeszt20162Mit tanítunk a jól fésült, tiszta ruhába öltöztetett gyerekeknek azzal, hogy az emberi sorstragédia közvetlen szomszédságában ünneplünk, elesett emberek jelenlétét ignorálva szórakoztatjuk őket? Talán annyira megszoktuk Budapesten, hogy a jólét és a nyomor közvetlen szomszédok, hogy már észre sem vesszük a kontrasztot? Vagy egyszerűen csak beletörődtünk? Egyik eshetőség rosszabb, mint a másik. Ez így a legkevésbé sincs rendben. Elfogadhatatlan, hogy mégis elfogadjuk. Annál is inkább, hogy továbbhagyományozzuk nemtörődömségünket. Pedig ebben a konkrét esetben több olyan aspektusa is van a problémának, ami miatt érdemes lenne odafigyelni rá és aggódni miatta. A humánum felől nézve – ha nem akarjuk, hogy ez a jelenség újratermelje önmagát – sürgősen változtatnunk kell azon a hozzáálláson, hogy aki szegény, ezért piszkos és büdös, azt segítésnyújtás helyett kikerüljük. Másfelől a kérdésnek higiéniás és ezzel összefüggésben biztonsági vonatkozása is van: épp az egyik padon ültem, amikor rohamléptekkel megindult felém egy kisbaba, aki nemrég kezdhetett járni, majd elkapta a padot, és azzal a lendülettel ráharapott. Nem hiszem, hogy bárki örülne, ha a kisgyermeke olyan padokat kóstolgatna, amelyeken pár órával előtte még az utcán élő emberek feküdtek. És mielőtt még valaki félreértene: nem a Kolibri Színház elleni támadásnak szánom, hogy mindezt megírom, de lelkiismereti okokból szóvá kellett tennem. Továbbá azt gondolom, hogy ezzel is a színházról beszélek, hiszen az – mint mindig – most is önműködővé vált, és ott állított tükröt elénk, ahol nem is számítottunk rá.

kolibrifeszt2016dijadokA fesztiválon kilenc előadást mutattak be, ezek közül hatot néztem meg, így sajnos pont lemaradtam a Michel Indali-díj nyerteséről, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Hoppláda című előadásáról. A díjátadón Novák János, Szűcs Katalin Ágnes és Vidovszky György méltatták a produkciókat; kifejezték, hogy nagyon színvonalasnak találták a felhozatalt. Nem értettem velük egyet, különösebben kiemelkedőnek egyik előadást sem éreztem, ráadásul három olyat is láttam, amelyet nem ajánlanék jó szívvel.

kolibrifeszt2016vitezlaszloA napot a Tatay Színház előadása, a Vitéz László vándorúton kezdte, Tatai Zsolt előadásában. Elnéztem, ahogy a piros ruhás vitéz püföli az ellenfeleit – vagy pontosabban: püföl mindenkit, aki az útjába akad, és azon gondolkoztam, miért kell ezt 2016-ban is még mindig mutogatni a gyerekeknek. A központi figura egy olyan alak, aki nem valamiféle cél felé halad, nem kell próbatételeket kiállnia, megküzdenie a gonosszal, segítenie (!) az útjába akadó elesetteken, hogy a végén kiérdemelje méltó jutalmát.  Egyszerűen annyit mond: „Nézd, de ronda fekete a pofája, megverem!” vagy: „Nézd, de ronda vörös a pofája, megverem!” – és tényleg, mindféle nyomós ok nélkül megveri azokat a lényeket, akikkel találkozik. Nem önvédelemből, még csak nem is szemtől szemben küzd; hanem lesből támad, kedvtelésből verekszik és a gyerekek segítségét kéri hozzá. Arra buzdítja őket, hogy árulkodjanak, szolgáltassák ki neki az idegent, aki indokolatlan erőszakos szándéka elől bujkál.

kolibrifeszt2016gyerekekSzintén számos problémát vetett fel a Majorka Bábszínház A malacon nyert királylány című előadása. Őszintén szólva nem is értem, hogy Táncsits Maja és
Tapolcsányi András miért tartotta jó ötletnek adaptálni ezt a mesét. János, a kanászfiú malacai táncolnak, amikor furulyaszót hallanak, ez pedig nagyon megtetszik a királylánynak, és meg akarja venni őket. János nem pénzért adja el a malacokat, hanem azzal a feltétellel, ha megnézheti, mi van a királylány szoknyája alatt. A lány nem akarja felemelni a szoknyáját, de a fiú erősködik. Ezek után, a mese második felében, a király férjhez akarja adni a lányát, de csak az kaphatja meg, aki tudja, mi van a lány ölén. Majd amikor két jó választ adó kérő is akad, a király befekteti a saját lányát a két idegen férfi közé, hogy így döntse el, kihez adja hozzá. A rosszul válaszolókat persze tömlöcbe zárják, és megkínozzák… A mese többi brutális elemét nem sorolom fel, ezeket azért emeltem ki, mert szeretnék rávilágítani, mennyire erősen megkérdőjelezhető ragaszkodásunk a népmesék oktatásához kicsi korban. Bizonyára vannak ezek között a mesék között olyanok, amelyeket érdemes megtanítani a gyerekeknek, és amelyek jó hatással lehetnek lelki fejlődésükre, de számtalan olyan is akad, amely nem kisgyerekeknek való üzenetet hordoz, sőt kifejezetten károsak lehetnek számukra. Vagy – egészen egyszerűen – eljárt felettük az idő, mert a világrend, amelyben értelmezhetők voltak, már megváltozott. A mi kultúránkban, ma nem bevett dolog, hogy az apák válasszanak férjet a lányaiknak, ezért talán megfontolandó lenne olyan meséket mutatni a gyerekeknek, amelyek nem erről szólnak. Hanem például arról, hogyan talál egymásra két ember, hogyan szeretik meg egymást, dolgoznak meg egymásért (és nem csak a fiú a lányért). Vagy, amelyek arra mutatnak mintát, hogy kell tovább állni, ha olyan emberrel sodor össze a sors, aki arra kényszerít, hogy felemeljük a szoknyánkat, mert neki (és csak neki) ahhoz van kedve.

kolibrifeszt2016kippkoppSzerencsére ez utóbbira is volt példa az egész napos műsorban. Marék Veronika Kippkopp és Tipptopp című meséje tökéletes érv arra, miért adjunk kortárs irodalmat a gyerekeknek. A történet megmutatja az identitáskeresés rögös útját, és a társra találás örömét. Tipptopp számtalan próbálkozáson esik át, mire végre megérti önmagát; hogy valójában ki is ő, hol a helye a világot jelentő erdőben. Ez összefügg azzal is, hogy társra talál Kippkopp személyében, de fontos mozzanat, hogy mindkét szereplő előbb saját magának vallja be, hogy jól érzi magát a másik társaságában, ezért vele akar lenni; ezután osztják meg egymással ezt a felismerést és végül az életüket is. Tisza Bea rendezése bőröndből húzza elő ezt a komplex, színes-dalos mesei világot, Opra Szabó Zsófia egyszerű eszközökkel, jelzésszerűen oldotta meg a díszletet, a bábok pedig szerethető, kedves figurák, amelyek nagyon hasonlítanak Marék Veronika rajzaihoz.

kolibrifeszt2016nezokAzt hiszem, a gyerekek tetszését is elnyerte az előadás, de szemmel láthatóan még népszerűbb volt az előző program, a Szőlőszem Kálmán, az Árgyélus Színház produkciója, Écsi Gyöngyi előadásában. A népszerűség fő oka a forma lehetett; az interaktív mesélést nagyon élvezték a gyerekek, egymással versengve jelentkeztek, hogy feljuthassanak a színpadra. Azonban a kapcsolatteremtés megvalósítása közben nem egy szerencsétlenül megfogalmazott mondat hangzott el. Például amikor Écsi azt kérdezte, ki nem szokott szépet álmodni, sok kéz lendült a magasba, mire ő azt reagálta: „biztos nem imádkoztok elalvás előtt” – ez pedig nem vallásos családokban nevelkedő, valóban nem imádkozó gyerekekben kétségeket ébreszthet, elültetheti bennük a gondolatot, hogy valamit rosszul csinálnak. Amikor pedig Szőlőszem Kálmán seregéhez bátor hősöket toboroztak, hiába jelentkezett az első sorban legalább tíz kislány olyan lelkesen, hogy már-már felhasaltak a színpadra, nem mehettek fel, mert lányok. Ez talán elfogadható is lenne, ha egy kisfiú-hadseregről szóló realista előadásba kerestek volna reális szereplőket, egy mesejáték esetében azonban kevésbé tartom érthetőnek. Főleg mert nyilván léteznek női katonák, vagyis a közönségben ülő kislányok is ugyanolyan eséllyel léphetnek be felnőtt korukban a hadseregbe, mint a kisfiúk. Nem hiszem, hogy szerencsés üzenet a lányok felé, hogy a fiúk küzdhetnek, lehetnek hősök, nekik viszont ugyanez nem való. Az azonban már semmiképpen sem elfogadható, hogy a csak azért is tovább jelentkező, játékos kedvű kislányra a színésznő úgy szólt rá: „jól van na, de te leányka vagy nem gyerek”.

kolibrifeszt2016zeneszNem tudom, mi marad meg ebből egy hat-hét éves kisgyerekben, hogyan érinti az, hogy ő valaki szerint nem gyerek, mert lány. Nem hiszem, hogy túl sok népi szófordulatot ismer, vagy hogy pontosan tudná, mit jelent ebben a kontextusban ez a különbségtétel. Valószínűleg megérti vagy megérzi, hogy miről van szó, de akkor sem hiszem, hogy ez a mondat ebben a formában helyénvaló. Sokkal inkább gondolom azt – és ez volt számomra a fesztivál fő tanulsága –, hogy érdemes lenne pszichológust, szociológust, pedagógust és gender-szakértőt alkalmazni minden gyerekelőadás stábjában.

Kovács Natália

(Színházi Kritikusok Céhe)

  1. Kolibri Fesztivál

Budapest, Jókai tér, 2016. szeptember 3.

Fotók: Kovács Natália, Tóth Berta, Rupp Anikó

 

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?