gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Ha mi árnyak nem tetszettünk

2017-01-04

 

Ofélia árnyszínháza (Radnóti Színház)

Kovács Bálint, december

 

Vicces, vagy éppen nagyon nem vicces, hogyan változik korszakról korszakra a félelem a színházak bezárásától (és egyáltalán, hogy mindig jelen van ez a baljós árny a művészetkedvelők feje fölött). Michael Ende még azt gondolta, a színházakat majd a tévé és a mozi miatt kell bezárni, ezért vált munkanélkülivé Ofélia árnyszínháza című novellájának címszereplője, a kicsi, öreg súgókisasszony, akiből vékony hangja miatt sosem lehetett színész, viszont így is kívülről megtanulta a világ legnagyobb drámáit. Amíg el nem tűnt a tető a feje fölül: a súgólyuk nézőtér felé lejtő teteje, a kis vidéki színház bezárásakor.

A Radnóti Színház felkérte Kárpáti Pétert, hogy írjon darabot a novellából, vagy inkább a novella alapján. Ebben ugyan nem hangzik el, hogy a színházépületből miért lesz hamarosan wellnessközpont, de aligha van valaki a nézőtéren – legalábbis tizenöt éves kor fölött –, akinek erről a mozi térhódítása jutna eszébe. Vagy bármi más a politikai döntéseken és a hatalom ostobaságán, művészet elleni beoltottságán kívül.

De Kárpáti darabja nem erről szól, nem akar korszakhoz kötődni – végeredményben Ende jóslata sem jött be, minek blamálja magát az ember –, már amennyiben optimistán feltételezzük, hogy a politika mint színházbezáró tényező kortünet, nem több. Itt az utolsó függönybehúzás inkább az elmúlást jelenti, azt készíti elő. Még akkor is, ha a Radnóti előadása nem szól olyan markánsan a halálról, mint az alapnovella, amelyben az egyik árny, amelyet Ofélia befogad, maga a Halál, az árny-, vagyis akkor már fényszínház pedig onnantól a mennyben folytatódik.

Mert Ofélia az, aki a senkinek sem kellő, sehová sem tartozó árnyékokat befogadja, miután találkozik eggyel a már üres színházban. A novellában, ahogy egyre népesebb lesz a kétdimenziós udvartartás, az árnyakból színtársulat szerveződik, ami pedig megélhetést és nem utolsó sorban álombeteljesítést ad Oféliának. A darabban ez a vonulat elmarad, ami valamivel kevésbé érthetővé teszi a címadást. A rövidke, bő háromnegyed órás előadásban a hangsúly ezzel szemben Ofélia és az árnyak társasházi együttélésén van.

És ez nem tesz igazán jót neki, hiszen ez történetként, pláne mondanivalót, tanulságot hordozó meseként nem különösebben érdekes: az előadás leghosszabb, középső része beváltatlan ígéret marad a színházbezárás melankóliája után, amely az újrakezdés vagy a végső lemondás drámáját ígéri, és a zárókép előtt, amely finoman, csak metaforikusan idézi meg a halállal való derűs, mert boldogságban bekövetkező szembenézést.

Bár alapvető, a főleg a kisebb korosztály számára hangsúlyozandó értékeket – mint a befogadás, az elfogadás, a javak megosztása, a segítőkészség – tulajdonképpen ez a rész is hirdet, azért a hangsúly mégis túlzottan a mindennapi apróságokon van, az árnyéktea és az árnyékcsemege beszerzésén, az árnyékok ügyes-bajos dolgain, alvási és mozgási szokásain, amiről a legtöbb, ami elmondható, az az, hogy aranyos. Amikor pedig nem ez van fókuszban, akkor kissé elnagyolt a történet: még egy mesevilág logikáján belül is túlzásnak tűnik, hogy valakit egy házmester kirúghat a saját lakásából, hajléktalanná tehet egyik pillanatról a másikra csak azért, mert hangoskodik. Vagy persze mindez megmagyarázható, problematizálható lehetne, de az előadásban nem fejtik ki a részleteket, nem merülnek fel kérdések, a dolgot egyszerűen elfogadják, és kész.

Ennek a nem igazán sokat mondó résznek sokkal inkább a technikai bravúrok lehetővé tétele a feladata. És Csató Kata rendező valóban folyamatos ötletkavalkáddal kápráztatja el a csodákra és látszólagos varázslatokra még (mindig) fogékony nézőket. Az árnyak megjelenítésére olyan sok verziót talál ki, amennyire sok formát szül a fény és a test játéka is pirkadattól napnyugtáig, lámpafénytől holdtöltéig. Van „valódi” árnyszínház, hátulról megvilágított színészekkel és áttetsző fallal. Van vetítés a legkülönbözőbb helyekre a legkülönbözőbb méretekben. Van szatyor felkapcsolható árnyéktartalommal. És végül vannak feketeruhás sziluettszínészek az aligvilágításban. Inkább ez, a forma a főszereplő, nem a történet, a gondolat, és nem is a színészi játék. Amivel nincs ugyan semmi probléma, de egyik alakítás sem tud igazán emlékezetes lenni, ha a színpadi jelenlétnek minden színész esetében külön hangja is van: a dobogó szívé.

Hiszen bájos és kedves az Ofélia árnyszínháza, mégsem igazán sikerült előadás. Ahhoz hiányzik belőle a pontosabban meghatározott fókusz, a markánsabban elhelyezett hangsúly és a problémacentrikusabb kifejtés. Így a varázslat csak félig sikerült; nem a nyúl, csak a nyúl árnyéka jött elő a kalapból.

Kovács Bálint

(Színházi Kritikusok Céhe)

Michael Ende – Kárpáti Péter: Ofélia árnyszínháza

Szereplők: Martin Márta, Sodró Eliza, Gazsó György, Figeczky Bence, Dénes Viktor, Jaskó Bálint

Dramaturg: Hárs Anna, Garai Judit

Látványtervező: Mátravölgyi Ákos

Zene: Darvas Benedek, Ádám Rita

Koreográfus: Gaál Mariann

Rendező: Csató Kata

Radnóti Színház, 2016. november 13., 230 néző

Fotók: Kárpáti Iván

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?