gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Üzemen kívül

2017-01-07

 

Galuska László Pál: Fehér Ló Fia  (Mesebolt Bábszínház)

Jászay Tamás, 2017. január

 

Nem mindenki hős, aki annak látszik. Akarom mondani, nem mindenki látszik hősnek, aki az. Fehérlófia klasszikus történetébe nem csak én gabalyodtam bele, de mintha a szombathelyi Mesebolt Bábszínház alkotói is eltévedtek volna valahol ég és föld között.

Előfordul ez színházban, nem is olyan ritkán, mint elsőre gondolnánk. Van olyan, hogy bár a legjobb szándékok vezetik az alkotókat, hogy rendelkezésükre áll pénz, paripa és fegyver, a végeredmény mégis hibádzik. A Mesebolt Bábszínház Fehér Ló Fia című, november végi bemutatóján (mintha pályázatot írtak volna ki, hányféleképpen lehet leírni a címet: ahány sajtómegjelenés, annyi írásmód) pontosan ezt éreztem: a produkcióba fektetett jelentős mennyiségű kreatív energia menet közben elpárolgott. Talán a felvonóban ragadt?

És itt már az előadásról beszélek, meg annak teréről, ami sok mindent, túlságosan is sok mindent meghatároz és végleg eldönt ez esetben. A bábszínházban másodszor dolgozó képzőművész, Oroszy Csaba igazán impozáns, valódi nagyszínpadi díszletet tervezett. Elhagyatott lakóház már-már hiperrealisztikus keresztmetszetét látjuk, két szint kiragadva egy tömbből, balról koszos falak, szakadt tapéta, hulló csempe. A középső blokk egy nem éppen bizalomgerjesztő, mint kiderül, a fenti és lenti világot egymáshoz kapcsoló liftaknát tartalmaz, jobbról meg nádkerítés, kerti budi, fából tákolt lépcső. Szóval felújítás előtt-alatt álló vidéki magyar családi ház, helyben vagyunk.

A nyitó képben két, elsőre meghatározhatatlan nemű és korú alak kászálódik fel a parkettáról. Önkényes lakásfoglalóknak vélem őket, örömmel nyugtázom, hogy akkor nyilván az itt és mostban fog játszódni Kovács Géza rendezése, és a drapp leplek és pokrócok alól kivillanó sportcipő meg farmer nem cáfolja a feltevést. Zavart ekkor még csak a felsőtestre erősített, a fej elé tett, archaikus, idegen szépségű arcmaszkok okoznak, amelyek nem csak térben és időben távolítják el tőlünk a játszókat. Mint kiderül, anya és fia a két szereplő, és segítségükkel szédítő sebességgel esünk túl az expozíción.

A jó erőben lévő fiúnak ki kell húznia egy hatalmas fát, amivel korábban senki se boldogult, aztán megismerkedik a fehér kanca és ivadéka történetével, majd hall a sárkányok által elrabolt égitestekről, a saját nem éppen hétköznapi gyerekkoráról. Az elhangzottakat a girbegurba falakra vetített animációk meg is idézik. Kaczmarski Ágnes igényes, gazdag munkát tett az asztalra, ám az élő emberek viszonyai jobban érdekelnének, mint az idővel a tobzódó formák és színek ellenére is egyhangúvá váló vetítések. Lázár Zsigmond felvételről bejátszott, gardont, sípot, dobot, dorombot tartalmazó zenéje alapvetően az eredeti mese környékén marad, még ha rapbetétre is futja belőle.

Vissza a sztorihoz: hős legyen a talpán, aki nagy hirtelen ennyi infót fel tud dolgozni, a nézőkről meg ne is beszéljünk (író: Galuska László Pál, dramaturg: Dobák Lívia). Mindegy, a lényeg a lényeg, irány az alvilág, különben örök sötétség vár a fenti világ lakóira. Ez az anya végső üzenete, és halálának pillanata megejtően szép. Lekerül a nem kicsit félelmetes álarc, a nő (Császár Erika) óvatosan fekteti kezébe a míves halotti maszkká változott kelléket. (Itt is megcsal az előzetes ígéret: a sárkányokat jelző, mesekönyvek lapjaira való fejeket tartalmazó póznákat forgató színészek arcát is látom majd később, holott az iménti szép kép azt üzente, hogy csak a halál nemes pillanatával kerülhet le az álarc.) Fanyűvő alias Fehér Ló Fia (Helvaci Ersan David e.h.) útnak indul, és bár szóval, képpel és tettel folyamatosan azt sulykolják belénk a következő egy órában, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokon esik át, egyre inkább úgy érzem, hogy egy helyben toporgunk.

Erősíti ezt a benyomást az egész előadásra mázsás súlyokkal nehezedő, végig változatlan díszlet, meg az, hogy nem igazán sikerül ennek az ősi mesének a valódi, ma is érvényes tétjét megfogalmazni a színpadon. Amúgy ez igazán kemény dió egy ismétléseken alapuló mese esetében, ahol csak az egyre növekvő veszély érzékeltetése segíthetne abban, hogy jobb néző legyek.

A női alakban megfogalmazott csillagok, Hold és Nap (mindet Gyurkovics Zsófia játssza) felszínre hozására indított mentőakciók az exponenciálisan növekvő számú fejjel rendelkező sárkányok markából mégis mind egyformára sikerednek. A barátnak tűnő, ellenséggé váló Kőmorzsoló és Vasgyúró ketten is alig tesznek ki egy embert, már ami az észbeli képességeket illeti. A Hétszűnyű Kapanyányi Monyók magyar népi Gollamként félti csodás botját, de a „drágaszágot”szorongató manót idézi dilemmázása is arról, hogy inkább segítse vagy akadályozza a hőst. Akit végig nem érzek valódi veszélyben, és nem azért, mert tudom, hogy ez nem olyan mese, ami rosszul végződik.

Kiállításában igényes, színpadi nyelvében eklektikus, megvalósításában szép pillanatok mellett tehát jelentős hiányérzetet is hagyó produkció a szombathelyi Fehér Ló Fia. A komor és váratlan felütés, a rétegzett vizualitás nem sejteti az egyre apadó energiákkal legvégül pátoszba hanyatló véget. Hiába volt kéznél megannyi kiváló szakember, a két világ közötti lift ma nem üzemelt.

Jászay Tamás

(Színházi Kritikusok Céhe)

Galuska László: Fehér Ló Fia (Mesebolt Bábszínház)

Szereplők: Császár Erika, Gyurkovics Zsófia, Kőmíves Csongor, Takács Dániel, Janicsek Péter mv., Helvaci Ersan David eh.

Tervező: Oroszy Csaba

Dramaturg: Dobák Lívia

Filmbejátszás: Kaczmarski Ágnes

Zene: Lázár Zsigmond

Rendező: Kovács Géza

Szombathely, 2016. december 14., 130 néző

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?