gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Kobzos kis ördögök

2017-01-25

 

Ördögmese (Simorág TánCirkusz)

Kovács Bálint, január

 

Persze, hogy a színház varázslat! De ez inkább csak szépelgő metafora nem létező világok valódivá tételére, létező, de messzi világok közel hozására, csupán eljátszott dolgok valóságos megélésére. De mi a helyzet akkor, ha a nézők kisgyerekek, akik amúgy is fogékonyabbak a hitre a nem valóságosban, a színpadon pedig emberek lebegnek a levegőben, tekerednek lehetetlen helyzetekbe, és tárgyak mozognak úgy, ahogyan a tárgyak nem tudhatnak mozogni? Ha van, ami tényleg igazán közel áll a varázslathoz, akkor az csak valami ilyesmi lehet.

Mert Simor Ágnes cirkuszi és táncos színtársulatának Ördögmese című előadása ebben, a varázslatban erős igazán, azaz a művészi cirkuszolásban, a táncos akrobatikában, a leleményes látványteremtésben. Jól tudja ezt a társulat, nem is fél használni az erejét: szó sincs arról, hogy tartanának a gyerekközönség esetleges rossz reakciójától, vagy szebben mondva, nem a gyerekek kedvére akarnak tenni, hanem tudják, a figyelem nemcsak a legegyszerűbb módszerekkel – például az egyértelmű fogalmazással, a lineáris és folyamatos történetmondással – tartható fenn ebben a korban sem, hiszen úgyis csak a minőség számít. Így a kajánabb fő-ördögöt meglopó három jószándékú, bár komisz ördög meséjét bátran újra meg újra megszakítják szöveg és szavakra lefordítható tartalom nélküli, hosszabb mozgásszínházi jelenetekkel.

És ezek az Ördögmese legjobb percei, amikor az ördögök eljutnak azokhoz, akiket a másik ördög meglopott, hogy visszaadják a visszalopott holmit. Simor Ágnes rendezőként konzekvensen két világot működtet a színpadon: az ördögök vicces, földhözragadt jeleneteiét, meg a különféle tündérek, meselények és mitikus figurák légies, a fizikai törvényekre fittyet hányó, más szférákba kalauzoló jelenéseiét. Kétfátyoltáncot lejtő, szalagokkal hajladozó, égkupolából alácsüngő, egymással a levegőben, egy hintán lengedezve szinte összeolvadó tündérekkel, egymás hátára felhágó, összekapaszkodva, kecsesen fejre álló-átforduló alakokkal, tüzet egyensúlyozó, fellobbantó-kioltó erőkkel. A közönség pedig lélegzet-visszafojtott csendekkel, feszült figyelemmel követi, ahogyan szavak nélkül, csak képekkel, az azokból áradó hangulattal, légből elkapott érzésekkel festi le a társulat a jellemeket, varázshelyeket vagy új dimenziókat. Miközben Vázsonyi János, meg sokszor maguk a színészek is folyamatosan zenével kísérik, vagy nem is csak kísérik, inkább toldják meg, teszik kerekké, amit látunk, hol különös hangszerekkel, hol csak különös zenei ötletekkel.

Ez lenyűgöző és – mint minden, ami dezertál a realizmusból – újító a gyerekszínházban, egyszerre költői és szórakoztató, szép és izgalmas, és – ez sem mindegy – még sikeres, azaz hatásos is. Viszont mindez a sok örömteli és jó dolog már nem igazán mondható el az előadás többi részéről, ami időben viszont legalább ugyanannyit kitesz belőle, mint emez. Mert a klasszikusabb formájú mesemondásban nem találni semmit, ami olyan kiemelkedő lenne, mint amilyenek a mutatványok. A történet maga túlzottan is egyszerű, pár szóval leírható (nem több a fentiekben foglaltaknál), ami akkor is kiábrándító a többihez képest, ha végül kedves dologra fut is ki az egész, olyasmire, hogy legyünk önzetlenek és tisztességesek minden körülmények között. A prózai részekben túlzóak és így affektáltak a gesztusok, csetlős-botlós a humor, a tartalmukhoz és a megvalósításuk módjában tartogatott izgalomhoz képest túlnyújtottak a jelenetek.

A cselekményvezetésben is inkább a látvánnyal összefüggő elemek az igazán jól sikerültek. A bűvész óriásira növesztett kalapjához hasonló, egy sátorszerű építményből álló díszlet ötletesen sokféle felhasználása például: minden oldal más helyszínt mutat, mintha egyetlen fordulat révén az egész színpad és vele az egész világ megváltozna mindig, ráadásul még színen belül is alkalom van a változásra, ajtók megnyitására, terek átértelmezésére. Hasonlóan jó a bábhasználat, nem is csak a módja, de az is, ahogyan a figurák teljesen szabadon és zökkenőmentesen lényegülnek át élő emberből aprócska bábbá és vissza, mintha az előadás világában mi sem volna természetesebb ennél a folyamatos változásban létnél.

És tényleg, mi sem természetesebb egy varázsvilágban a varázslatosságnál, a színház által teremtett világban a saját, másfajta törvények uralkodásánál. Csak a prózai, dobozszínházi, konkrétan történetmesélős részek azok, amelyek nem tudnak elrugaszkodni a földtől, és ezért igazán kár: ha a hőlégballont lehúzó terheket, ezeket a túl könnyen felejthető részeket – nem kidobták volna, de – olyan légneművé tudták volna tenni, mint amilyen az Ördögmese sok része, akkor szállhatott volna csak igazán magasra az előadás. Oda, ahová néha így is felszáll, de ahol végül nem tud tartósan megmaradni.

Kovács Bálint

(Színházi Kritikusok Céhe)

Ördögmese (a Simorág TánCirkusz előadása a Bethlen Téri Színházban)

Szereplők és alkotótársak: Zoletnik Sophie, Kiss Gergely Geret, Vincze Márton, Simor Ágnes

Zene: Vázsonyi János

Rendező: Simor Ágnes

Bethlen Téri Színház, 2017. január 15., kb. 80 néző

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?