gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Egyéjszakás kalandtúra

2017-04-22

 

IV. Bábos Drámaíróverseny / Napsugár Bábszínház, Békéscsaba

Jászay Tamás, április

 

Kora reggel, morcosan Békéscsabára érkezve a kérdést csak magamnak teszem fel: mi értelme van ennek az egésznek? Mármint annak, hogy a Békés Megyei Hírlap egy (majdnem) random módon kiválasztott cikke nyomán három írónak egy éjszaka alatt el kell készítenie egy szövegkönyvet, amit három rendező három színészcsapattal rohamtempóban bábszínpadra állít, majd a zsűri (aminek idén másodszor voltam tagja) meg a közönség, félszemmel szintén az órát lesve véleményez és díjaz.

A kérdés persze költői, és köze van ahhoz a beidegződéshez, hogy a művészetnek muszáj maradandót alkotnia, aminek a marketing szempontból nem elhanyagolható jelentőségű egyszeri események mintha alapból ellentmondanának. Pedig a bábszínház minden értelemben rászorul a jó sajtóra: hasznos, ha az olykor más területekről érkező alkotók rácsodálkoznak a műfajban rejlő lehetőségekre, és az sem baj, ha az ínyencségekre fogékony néző a kulisszák mögött meglesheti a laptopja fölé görnyedő írót, aki a nagyon rövid hosszú éjszaka után talán mentegetőzve tárja szét karjait: így írok én tizenkét óra alatt…

Amúgy az idei szerzők kifejezetten jól jártak, hogy az Érdekes időutazás a víz világnapján című cikk alapján kellett dolgozniuk (mondom ezt a tavalyi atkás széria ismeretében). Sebők Bori, Tóth Réka Ágnes és Pozsgai Zsolt darabjaiban sok a közös vonás: az origó mindenütt a vízhiány volt, aztán természetesen mindben csepergett vagy éppen zuhogott a víz, több szereplőjük eltévedt az idő szeszélyes kanyarulataiban, és végül minden jóra fordult. Ez utóbbi nagyban köszönhető volt a műveket színpadra állító bábrendezők egyre több bemutatkozási lehetőséget kapó új generációjának: Szenteczki Zita, Szilágyi Bálint és Varsányi Péter hol kisebb, hol nagyobb mértékben nyúlt a kapott anyagba, s valóban a lehető legtöbbet hozták ki a szövegekből.

Esetleg annál is többet. A közel kéttucat drámaversenyen indult Pozsgai Zsolt A víz elrablása, avagy Lina és a nagyhatalmú karbantartó esete című bábjátékában a Linába habarodó karbantartó egy egész társasházat tart sakkban: addig nem nyitja ki a főcsapot, míg a lány hozzá nem megy feleségül. Szenteczki Zita remek ízléssel nyúlt a bőbeszédű szöveghez, s a négyfős alkalmi zenekar által játszott, ismerős zenei motívumok is sokat segítettek abban, hogy humorral dúsuljon a regisztereket keverő szöveg. A hol balladisztikus, hol a magyar dráma szocio-vonulatához csatlakozó, hol lázárervines, közkézen forgó panelekből összecsavarozott írásműnek jót tett a markáns beavatkozás. Ahogy a rendező konzekvens bábszínházi gondolkodása is: a házban lakókat, illetve a fő konfliktust bemutató rövid, plasztikus epizódok a szellemes eszközhasználatnak köszönhetően színpadilag is megnyugtató harmóniába rendeződtek.

Sebők Bori Csatornajárás című meséjében szintén nincs víz a nyitó képben. A víz világnapján csatornabálra készülnek a vízcsövekben élő láthatatlan világ lakói, élükön a felesége után hiába vágyakozó Csatornakirállyal. A melankolikus főurat szolgálók gondosan elzárják a vizet a buli helyszínének kiszemelt lakásban, ahol egy magányos kislány, Püré, meg a rövid ideig jelen lévő anyukája várja hiába – na kit? Persze, hogy a távoli vizekre kihajózott apát. A földi és a vízi szál szépen fonódik, még ha a mindent megoldó befejezés az idő- és térugrással kissé döccenősre sikeredik is. Nem úgy Szilágyi Bálint rendezése, ami minimalizmussal és formaszigorral operál: néhány karton ásványvizes palack, egy rózsaszín halászháló, két dobogó és a szereplők által használt hangszerek egyesítik újra a széthullott családot.

Tóth Réka Ágnes Oázis című darabjában szintén a hiba kijavításán van a hangsúly, még ha teljesen más keretben is. Valahol a megbízhatatlan mesteremberek Mekkájában járhatunk, ahol a csövekből víz helyett csak szörcsögés meg homok tör fel, megoldást azonban nem találnak (igaz, nem is nagyon keresnek) a bajra. A tehetetlenség nem csak őket jellemzi, de a gyakori homokviharok miatt vagy bosszús, vagy unatkozó Béka Királyt is. A reményt jelentő vizet a kiszáradt növényét mindenáron megöntözni akaró, elkeseredett Lány szállítja majd – szándékán kívül. Varsányi Péter rendezésében a melósok karaktere némajátékkal kel életre, s az ő tárgykultúrájukból építkezve alakul ki az előadás mesei szálának következetes és ötletes képi világa is.

Ennyi fordulat és kaland után a záró napon, a három előadást követően, aligha én voltam az egyetlen, aki megkönnyebbülten húzta meg ásványvizes üvegét. Amíg kéznél van, hajlamos nem foglalkozni vele az ember, de ha eltűnne, nagyon hiányozna. A nap végére pedig egyenesen arra jutottam, hogy ez a verseny nagyjából úgy kell nekünk, mint egy pohár víz.

Jászay Tamás

(Színházi Kritikusok Céhe)

békéscsabai Napsugár Bábszínház, 2017. március 26., kb. 120 néző

A verseny végeredménye.

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?