Egy semmirekellő rosszgyerek panaszai

KISS_EGRI_Borbála: Foltmanók

 

Foltmanók (Bábrakadabra Bábszínház)

Kovács Bálint, december

 

Az autóvezetéshez hónapokig kell tanárhoz járni, aztán több lépcsőben levizsgázni, hogy kiengedjenek az útra. Egyetlen pohár sör megvásárlásához várni kell tizennyolc évet, az érettségihez pedig meg kell tanulni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az atomok, milyen a sejtek felépítése, és mit jelent a szinuszgörbe. Munkát nem nagyon kapni anélkül, hogy legalább valamilyen tanfolyamot ne végezzünk el. Az életben egyetlen egy dologhoz nem kell hivatalosan semmilyen hozzáértés vagy képzettség: ahhoz, hogy az első lélegzetvételétől felnőttkoráig felneveljünk egy másik embert. Kovalens kötések ide, jobbkéz-szabály oda, ehhez a feladathoz az emberi lélek működésének alapjait sem kötelező megérteni.

Egri Borbála, Bakos Gergely

Így aztán nem nagyon van gyerek, aki ne hallaná élete első pár évében, milyen haszontalan, milyen rossz is ő, mekkora csalódást okozott, semmit nem lehet rábízni, ráadásul ügyetlen, kétbalkezes és buta. Mindezt azoktól az emberektől, akik ebben a korban szó szerint a világot jelentik még a számára, és amit ők mondanak, megkérdőjelezhetetlen igazodási pont. Az ilyen kijelentő állítások, legyenek akár csak a düh hevében kiköpött felcsattanások, egy kisgyerek számára hihetetlen törést tudnak okozni – de ezt egy szülőnek elvileg nem kell tudnia, hiszen alapesetben nem mondja el neki senki. Épp ezért, ha van gyerekszínházi előadás, amely megpróbálja összeforrasztani a nézője lelkében az ilyen repedéseket, az minden tiszteletet és elismerést megérdemel.

Márpedig valami ilyesmivel próbálkozik a Bábrakadabra Bábszínház is a Foltmanók című előadással, amely bájos cím elsőre még nem mutatja meg, amit az alapul szolgáló mese jóval konkrétabb címe, és persze a tartalma sugall. Az előadás Max Lucado Értékes vagy! című meséjén alapszik, de – szerencsére – teljesen elhagyja annak egyértelmű vallási töltetét. A történetben a fából faragott manók folyamatosan foltokat, azaz szürke pacákat vagy arany csillagokat ragasztanak egymásra, attól függően, hogy a másik ügyes-e vagy ügyetlen, míg végül a manók akár csak azért is újabb szürke foltot tapasztanak egymásra, mert már amúgy is annyi van rajta, hogy aztán maguk is elhiggyék: tényleg nem jó manók. Lucado tökéletesen leírja a címkézést, a stigmatizálást, vagy egyszerűbben fogalmazva a bántások, a folytonos ítélkezés lélektanát; más kérdés, hogy ez után az egész mesét arra futtatja ki, hogy azt a manót, aki őszintén hisz az Alkotója szeretetében, már nem érdeklik a foltok.

Ezt a kevéssé kézzel fogható és nem kicsit dogmatikus vörös farkat a Bábrakadabra szimpatikusan arra cseréli, hogy hangsúlyozza: mindenki ügyes valamiben, csak meg kell találni, mi az. (Az ideális persze az lenne, ha a másik teremben a felnőtteknek zajlana párhuzamos előadás, ami még hangsúlyosabban magyarázna a foltokról meg az azok mögül már ki se látszó gyerekekről, de ezt a fajta szülőfoglalkoztatót sajnos még egyetlen gyerekszínház sem vezette be.) Ez a kis sulykolás már csak azért sem árt, mert ki tudja, a meghirdetett célközönség, a 4 és 10 éves kor közötti gyerekek (akikből november közepén, az Erzsébetligeti Színházban éppen nagyon erős túlsúlyban voltak az inkább négy, mint tízévesek) vajon értik-e már egyrészt a mese által körülírt lélektani folyamatot, másrészt azt, hogy az öntapadós pacák a sok kis pacákon metaforikusan éppen megegyeznek ezekkel a bizonyos lélektani folyamatokkal.

Pláne, hogy a Bábrakadabra meseátirata és előadása amúgy sem biztos, hogy képes igazán jól artikulálni, mi igazán fontos a meséből, mert az alig egy-két oldalas történet háromnegyed órássá bővítése során a hangsúlyok kicsit olyanná válnak, mint a logopédushoz utalt oviséi még az első foglalkozás előtt. Így a Foltmanókban aránytalanul nagyobb súlyt kap a mesevilág megismertetése a közönséggel, mint az, ami ebben a mesevilágban történik. Egri Borbála és Bakos Gergely egy kis – igazi jelentőséget végül nem kapó, inkább koncentrációterelő – interaktivitással kezdik az előadást, zenélnek, aztán alaposan bemutatják a manókat, akár egy képeskönyvben. Mármint ez nem metafora: tényleg egy képeskönyvről van szó.

Elbűvölő ugyanis az előadás vizuális világa, Egri Borbála díszlete és Raffai Péter bábjai. A díszlet egy igazi varázskönyvet jelent, amely minden irányba, minden oldalról nyílik és csukódik, és amikor már új oldalak nyíltak benne új hegyekkel, házakkal és manókkal, még akkor is mindig van egy titkos része, ami tovább nyitható, hogy akár háromdimenziós, további mozgatható bábok pattanjanak ki a szép és igényes festett háttér elé. A manók pedig igazi műgonddal készült fabábok, olyanok, hogy az ember végigsimítaná mindet, hátha érez bennük egy szívdobbanást: selymessé faragott, hegyesfülű-gömbfejű koboldok kicsiben és nagyban.

Őket mutatják be egyesével, hogy melyik figura milyen személyiség lehet, hol lakik, mit csinálhat éppen. Van ehhez sok zene, egyszerű, fülbemászó dalokkal gitárra és népi hangszerekre, és akad még mesélő és mese posztmodern összeolvasztásából is: hol a történetbe helyezkedünk bele, hol abba, hogy két ember egymással játszva mesél történetet. Egyébként oly módon, hogy az egy picikét vissza is vesz az abszolút megszolgált nézői jóindulatból: valahogy mindig úgy jön ki, hogy a lány a butácska, a fiú viszont megmondja a jó választ, vagy önkényesen kijavítja, felülírja, amit a másik mond, sőt egyszer még félre is löki, amikor úgy gondolja, ő jobban tudja, amit tudni kell (és mindig úgy gondolja, és erre sosem reflektálnak). És ez épp annyira rossz mintát ad a nemi szerepeket illetően a valódi kisfiúknak és kislányoknak az eddig eltelt négy-ötöt követő nyolcvan-kilencven évre, amennyire pedig szimpatikus az előadás primer tartalma.

Ami viszont csak az előadás rövidke utolsó részében kerül elő a mesekönyvből, a nézők eddigre már szétszálazott figyelmétől kísérve: Tárkányi Flóra szövegíró és Revuczky Nóra dramaturg nem a mondanivalót támasztják alá egy hosszabb történettel, hanem írnak egy attól független, hosszabb történetet, és a végére beszúrják a lényeget is. De talán olyan ez az előadás a nézőmanóknak, mint egy láthatatlan, mert belülre kerülő, szép, színes paca: hátha most feltapad, aztán a kellő időben rájönnek majd arra is, mit is jelent.

Kovács Bálint

(Színházi Kritikusok Céhe)

Foltmanók (Bábrakadabra Bábszínház)

Játsszák és rendezték: Egri Borbála és Bakos Gergely
Szöveg: Max Lucado meséje alapján Tárkányi Flóra
Zene: Bakos Gergely
Báb: Raffai Péter
Díszlet: Egri Borbála
Dramaturg: Revuczky Nóra
Erzsébetligeti Színház, 2017., november 19., kb. 60 néző

Ez is érdekelheti: ajánló, az elmúlt 3 hónap legjobb írásaiból