gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Mielőtt átlépnék a felnőttkor küszöbét

 

Adrian Mole… (Hatszín Teátrum)

Marik Noémi, december

 

Hogy felnőtté válik majdan az a korosztály, amelynek az előadást elsősorban célozzák, az biztosra vehető. Hogy ebbe a felnőttlétbe mennyire fér majd bele a színházszeretet, mennyire alakul ki e nemzedékben az igény, hogy problémáit reflektáltan színpadon is viszontlássa, talán épp ezekben az években dől el. Ráadásul épp ezek azok az évek, amikor a fiatalok igencsak hálásak és kiéhezettek a gondjaikat, dilemmáikat érintő minden történetre és feldolgozásra, éppúgy, mint a rájuk irányuló valódi figyelemre. Ezek miatt is fájó, hogy viszonylag szűkös a felnőttkor küszöbén lévőknek szóló hazai repertoár, még Budapesten is. A Hatszín Teátrum ezen igyekszik javítani. Üdvözlendőn rendre műsorára tűzni kíván gyerek- és befogadott felnőttelőadásai mellé kamaszoknak szóló produkciókat.

Elsőként Sue Townsend világsikerű kultregényére esett a választás, ami kitűnő döntés, mert Adrian Mole sajátos hangvételű naplója képes érdemben megszólítani a fiatalokat úgy, hogy közben még roppant mód szórakoztató is. A színpadi átirat kitűnően sikerült, Balázs Ági Gáspár Andrással jó érzékkel szerkeszt, húz és adaptál, a tónust is perfekt átemeli. A címszerepre pedig Dékány Barnabásnál alkalmasabbat keresve se találhattak volna: hitelesen képes tükrözni a magának való és a közösségi, a sármos és a jelentéktelen külsejű, a magabiztos és a kamaszosan esetlen s szorongó, ám mindenképp önreflektív és kellő öniróniával rendelkező típust. Ez az az Adrian Mole, aki egyszerre esendő és hősnek született, unikális és egy közülünk.

Osváth Judit

Adrian próbál beilleszkedni a neki rendelt világba, eligazodni a felnőttek között, magát és saját hangját megtalálni, és mindeközben ösztönösen átmenekíteni értékeket, ha már a körülötte lévő nagykorúak mind megbuggyantak. Ráadásul ott a szerelem is. A fő konfliktusok forrása.

Témák sűrűsödnek gócpontokká: érzelmek pro és kontra testiség, kortársi státuszhelyzet, másság,  szülők civódása és szétválása, bántalmazottság, öregség és magány, árulások és szeretteink elvesztésének megélése, politikai kettészakítottság mérgező volta, a tolerancia húsbavágó fontossága.  A problémák egyre szaporodnak, és apránként felnőtté avatják az embert, egy olyan világban, ahol a szülők még gyerekeiknél is esendőbbek és éretlenebbek.

Kell ezeknek a témáknak a felvetése nagyon. Ám itt most a nagyszerű alapanyaghoz adott pozitívumokkal együtt is mérsékelten izgalmas előadás született. Nem a Hatszín Teátrumon múlott. A színpadra írásban remeklő Gáspár András rendezése oly kevés fantáziát és invenciót mutat, mint Ottlik Jikka díszlete, amely hatalmasra növesztett naplólapokkal igyekszik autentikusan megjeleníteni Adrian Mole világát. (Persze e díszlet mindemellett legalább praktikus, hiszen minden helyszínnek megfelel, sőt, némi játékot is enged, vagy engedne, már ha rendre élnének vele.)

Georgita Máté Dezső, Dékány Barnabás

Maga a rendezés is többnyire illusztráció csupán, amely buzgón igyekszik színre transzportálni a napló mivoltot. Az előadás elején például fényképalbumba illőn mozdulatlanná merednek a szereplők, hogy Adrian kommentálhassa őket. Ezt megelőzi egy bizalomjáték: Adrian hátraveti magát, remélve, hogy a többiek elkapják. És bár ez jól le is képezhetné, ahogy Adrian maga is kénytelen belevetődni a világba, a későbbiek nem reflektálnak erre az előjátékra. Így az szokásos csapatépítő tréningnek bizonyul csupán, és inkább magáról az elkövetkező játékról szól, mintsem Adrian életéről. Az előadás többi momentuma sem látszik következetesen végigvitt vagy szervesen egymásra épülő elemnek, a színészek játéka pedig meglehetősen divergens. Úgy tűnik, a legfőbb cél itt, hogy minél pörgősebben lebonyolódjanak Adrian kínszenvedései, s az ifjú néző percet se unatkozzon. Így a problémák egy része csak jópofára hangolt és súlytalan, holott hiteles ábrázolásuk is tudna felettébb szórakoztató lenni.

Vannak azonban remek, Adrian világát eredetin megidéző jelenetek is: ilyen a szülés levezetése a bizarr rapszámmal, a dugipénzzel teli befőttesüveg szürreálissá váló keresése. A második rész egésze pedig szerencsésebbre sikeredik.

Szalai Kriszta és Király Attila ízesen, játékkedvvel, bár némileg talán tanácstalanul formálják meg szerepüket. Osváth Judit kiállhatatlanságában is titokzatos és vonzó Pandorát hoz. Litauszky Lilla e.h. pszichológusnőjébe pedig egyszerűen beleszeretünk, olyan magabiztosan lehengerlő, mégis érzékeny. Létay Dóra (anya), Kerekes József (apa) és Georgita Máté Dezső (Nigel) figurái már elrajzoltak; a karikatúrát közelítik.

Dékány Barnabás, Osváth Judit

Adrian Mole újabb kínszenvedéseinek színrevitele igazi ziccer – lehetőség, hogy az előadás fiatal nézői ne csak Adrian Mole naplójába, írójának stílusába vagy a színészek valamelyikébe szeressenek bele, de magába a színházba is. Egy újabb biztos grádics igencsak jól jött volna a tudatos színházba járó felnőttlét felé vezető rögös úton.

Marik Noémi

Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén (Hatszín Teátrum)

13 éven felülieknek

Sue Townsend regénye alapján írta: Balázs Ági, Gáspár András

Szereplők: Dékány Barnabás, Osváth Judit, Georgita Máté Dezső, Létay Dóra, Kerekes József, Király Attila, Szalai Kriszta, Fehér András e.h., Litauszky Lilla e.h., Kádas Petra e.h., Czifrik Lilla, Szentgyörgyi Dániel, Szalay Rebeka, Podonyi Panni, Gáspár Bianka, Csapó Judit
Látvány: Ottlik Jikka
Koreográfus: Farkas Amáta
Rendező: Gáspár András
Hatszín Teátrum, 2017. november 12., 245 néző

Ön megosztotta már?

One Response to Mielőtt átlépnék a felnőttkor küszöbét

  • Kedves Noémi!

    Korábban írtam egy visszacsatolást, de nem jelent meg, így újrafogalmazom a gondolataimat, hátha átmegy Önöknél…

    Rendezőként köszönöm a felemás kritikáját, amelyet, alapvetően pozitív kritikakának tartok, annak ellenére, hogy gondolatai meglehetősen ellentmondásosak.

    A rendezésemet nem tartja eléggé invenciózusnak, annak ellenére, hogy gyakorlatilag invenciózusnak tartja…:-) Kiemel ugyanis jónéhány jelenetet, amelyek kreativitásról és szellemességről árulkodnak. Bizony a második felvonásra pörögnek fel az események, ugyanis az ön által méltatott remek szövegkönyv első felvonása – amely rendezői megoldásai a közönség reakcióiból ítélve ugyanolyan invenciózusak, mint a második felvonás – megalapozza a főhős felszínen stabilnak tűnő világát, amely világ a második felvonásra gyakorlatilag darabokra hullik. Ezért van az, hogy a második felvonásra, a kezdetben egyenesnek álcázott rendezői vonalvezetés átcsap abszurdba és helyenként szürrealitásba.

    Egyik mondatában elmarasztalja a díszlettervezőmet, majd méltatja, hogy a díszlet megfelelően szolgálja a gyors, naplószerű jelenetváltást. Igen: a szellemes díszlet kitűnően szolgálja a gyors, naplószerű jelenetváltást.Benne vagyunk a naplóban. A közönségünkkel együtt.

    Egyes szereplőimről úgy nyilatkozik, hogy nincsenek összhangban egymással. Nos: a napló meglehetősen szubjektív műfaj. A szereplőket a naplóíró szemszögéből látjuk mindig. A naplóíró érzelmei hullámoznak, így a szereplők karakterei is a naplóíró érzelmi hullámzásainak megfelelően hol jobban, hol kevébé kontúrozottak. Komoly munka ez a színészeim részéről és kiválóan látják el a feladataikat. Ráadásul a színház élő műfaj. Estéről estére finomítjuk, alakítjuk, helyenként újrafogfalmazzuk az elbeszélés nyelvezetét a közönség reakcióira reagálva.

    A kritikája végén megfogalmazott gondolataival kapcsolatban, amelyek igazából a válaszadásra ösztönöztek, a következőt szeretném írni:
    a színház is szubjektív műfaj. A kritikusoknak meg kell adni a tévedés lehetőségét. És azt a lehetőséget is, hogy esetleg mi, alkotók, hibázunk és a kritikusnak van igaza. De: az igazságtalanságot nem tudom tolerálni. Márpedig az ön kritikájának a lezárása hamis és igaztalan.

    Az előadásunkról egy igen komoly szakmai tekintély azt írta, hogy ezt az Adrian Mole történetet minden szülőnek és gyermeknek látnia kellene. Mert igaz. Mert fontos dolgokról beszél. Mélyen, komplexen és átgondoltan. Lehet, hogy a szaktekintély pszichológusnak nincs igaza. De ami ennél fontosabb: látnia kellene a kipirult arcú fiatalokat, akik kijönnek a színházból és látnia kellene a pedagógusokat, akik azt mondják, hogy minden kollégának ajánlani fogják az előadást. Mert nem csak szórakoztató, hanem a diákjaik nyelvén beszél fontos dolgokról. Hallania kellene – nem hiszem, hogy nem hallotta – a csöndeket, amik a nagy nevetések után beálltak a nézőtéren. És nem csak akkor, amikor drámai dolgok történtek, hanem akkor is, amikor a szereplőink olyan dolgokról beszéltek, illetve olyan dolgokat éltek meg, amikkel a fiatalok azonosulni tudtak…

    A meleg karaktert játszó színészt illusztrációval bélyegzi meg.
    Nos: ez a karakter kapja, Adrian Mole mellett, a legnagyobb tapsot. Az előítéletekkel teli világban ez a visszacsatolás maga a csoda. A meleg fiú háttérben futó történetét, szerelmét, drámáját, sorsát vastaps jutalmazza. Ez igazolása annak, hogy az ön kritikája valahol nagyon félrecsúszott!

    Ön azt kéri számon rajtunk, hogy ez a projekt – a remek szövegkönyv miatt – alkalmas lenne arra, hogy megszerettesse a színházat az új generációkkal. Jelentem: ez a projekt megszeretteti a színházat az új generációkkal.

    Sajnálom, hogy Önnek nem volt szeme és füle arra, ami a nézőtéren a darab hatására törénik.

    Én nem vagyok blöffölő színházi ember. Én nem vetítek. Én sorsokat szeretek ábrázolni és történeteket, amelyek elérik a célközönség szívét. Akár csupasz színpadon. A Hatszín Teátrumban estéről estére csoda történik. Akinek van szeme látja, akinek van füle hallja. És akinek van szíve: érzi!

    Üdvözlettel:

    Gáspár András
    színművész, rendező
    drámatanár

Vélemény, hozzászólás?