gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

De mi az a kösöntyű?

 

A szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack (Magyar Népmese Színház)

Stuber Andrea, május

 

A 2000-ben létrejött Magyar Népmese Színház, mint az elnevezése is jelzi, arra építette fel működését, hogy magyar népmesékből készít gyerekelőadásokat. Repertoárjuk igen jól sikerült darabjaként láttamozzuk ezúton A szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című produkciót.

Mindenekelőtt azt kell méltányolnunk, ahogyan a társulat hozzányúlt ehhez a meséhez, amely alapjában véve igen bizarr történet. Arról szól, hogy egy háromgyermekes király apa, amikor bevásárlásból jövet elakad a sárban, a neki segítséget ellenszolgáltatás fejében nyújtó sertésnek azonnal odaígéri a legkisebb lánya kezét. Utóbb a leendő vő meg is jelenik az udvarban a jutalomért, s ekkor a király simlis módon megpróbálja álkirálylányokkal kielégíteni a disznó jogos követelését. (Az előadásban az egyik felajánlás „Ihos József parasztasszonya”-szerű jelenség.) Amikor Katinka, a legkisebb királylány minderről értesül, maga adja kezét a kérőnek. Mintegy becsületre tanítja királyapját, aki a szavát könnyen adja és könnyen mismásolja el, akárha politikusoktól tanult volna.

Mester Nikolett, Illés Dániel

Az előadás azonban továbbviszi a történetet, mint ameddig ismerjük, túl a szerencsés végkifejleten. (Miszerint a sertés elvarázsolt királyfi, s eredeti formáját visszanyerve tökéletes parti a királylány számára.) Katinka, a jó gyermek váratlanul maga is hübriszt követ el, amikor – jellemzőnek mondható női türelmetlenségtől vezérelve – nem képes kivárni a férje végső átalakulását ígérő hetedik napot. Elégeti a sertésgúnyát, amíg párja alszik. Ez a tette súlyos következményekkel jár: a királyfinak mennie kell, hogy az őt megátkozó Rézorrú banya rabszolgája legyen. Ugyanőhozzá siet elszántan dolgozni Katinka is, mígnem fekete búzából fehér kalászt érlelve, annak fekete lisztjéből fehér kalácsot sütve sikerül felszabadítania a férjét. Így köszönt rájuk végül a szerelmi boldogság és a harmonikus házasság.

A Magyar Népmese Színház Rumi László rendezte produkciójának minden eleme igényesnek mutatkozik. Kezdésként élő zenével vonulnak be a játszók – a muzsikus Gyulai Csaba hegedűvel és mandolinnal felszerelkezve, a szép orgánumú színésznő, Zanotta Veronika ütőgardonnal, valamint a furulyáján is játszó Balázsi István. Az előadás gazdagon és sokrétűen használ dalokat, amelyek zömmel népdalok, gyermekdalok, bár akad köztük olyan is, amit én inkább mozgalmi nótaként ismerek (A Sej, a mi lobogónkat… kezdetű.) És van némi ironikus bája vagy csúfondáros gúnyossága annak, amikor a királylány talicskán történő sertési elszállítását az kíséri, hogy Most viszik, most viszik a király leányát, bíborba’, bársonyba’, gyöngyös koszorúba’…

Külön ki kell itt térni magára a talicskázásra. Ugyanis az előadás szereplői közül a Sertés ábrázolása egészen parádés. A Sertés maga a talicska, amely két lábán állva lépeget színre, felső csülkei végződnek a kerekekben, mint afféle kézisúlyzókban. Végtagjai – a talicska fogantyúi – kifejezetten csülök alakúak, és amikor a talicska-disznó a rakodótere aljával fordul felénk, akkor még az is látszik, hogy odafestett ünneplő népies mellényt visel a leánykéréshez.

A király kerekeken guruló, ember nagyságú alak festett fejjel, s a színész az emberbáb mögé állva, annak lengő ingujja alá dugva karjait, a kézmozdulataival is játszhatja a szereplőt. Ugyanezzel a technikával elevenítik meg a három királylányt is, csak ők kerekek helyett lábon állnak, mint a kabátfogasok. Ez halványan utal a korlátozottabb szabadságukra is. Egyikük vörös, másikuk barna, a legkisebb szőke. A piacra induló papától a legidősebb gyűrűt, láncot és kösöntyűt kért. A kösöntyűnél kicsit megakadtunk az ovis nézőkkel együtt. De szép a vásárfia vonalvezetésnek az a finom folytatása, amelynek jegyében szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack gyanánt Katinka is ékszereket kap a megmentett királyfitól a mese végefelé.

Az előadás képi világa – díszlet: Balla Gábor, jelmez: Zanotta Veronika, maszk: Bérczi Kati – rendszerbe foglalt és megnyugtatóan jó ízlésű. Középen egy terebélyes lombú fára emlékeztető forgó szerkezet áll, amiről több rétegnyi textil feszíthető szét, ezek teremtik meg a különböző helyszínek hátterét. A piros-narancssárga tónusú piaci kép még olyat is tud, hogy az árusok feje helyetti lyukakba befogadja a játékos kedvű szereplőket. A zöldben és kékben pompázó királyi udvar gondosan megfestett részletei között egy csíkos macska is megfigyelhető.

A szűk egy óra alatt egyetlenegyszer törik meg a játék varázsa. Amikor a színészek felhívnak a színpadra három kis nézőt, hogy segítsenek a királyt és kocsiját kihúzni a sárból. Ennek érdekében szépen festett, lovakkal ékesített kereket kell a gyereknek felemelniük a földről. Majd egy hosszú kötelet kell megfogniuk és húzniuk. Természetesen eredménytelen az akció, mivel a megragadott tárgyak nincsenek összeköttetésben semmivel. A színpadon álló egyik nézőlányka meg is állapítja: azért nem sikerült, mert a kötélhez nem volt odakötve sem a király, sem a kocsi.

Egyebek közt ezt is tekinthetjük e színvonalas előadás tanulságának, mondjuk is ki: Soha ne gondoljuk, hogy a gyerekek nem látják az igazságot!

Stuber Andrea

(Színházi Kritikusok Céhe)

A szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack – avagy Katinka kertje (Magyar Népmese Színház)

Szereplők: Balázsi István, Mester Nikolett, Illés Dániel, Zanotta Veronika
Zene: Gyulai Csaba
Maszk: Bérczi Kati
Jelmez: Zanotta Veronika
Díszlet: Balla Gábor
Rendező: Rumi László

Eötvös10, 2018. április 18., kb. 150 néző

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?