gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Mesélj, Józsi, mesélj!

 

Mondj egy mesét! (Kolibri Színház)

Puskás Panni, május

 

A közönség szereti az improvizációt, mert a véletlen rengeteg izgalmas lehetőséget rejt magában. Ám nem könnyű improvizációkból koherens, működő előadást létrehozni. Ezt az ellentmondást próbálja áthidalni a Kolibri Pincében a Mondj egy mesét! című előadás.

A rendező, Vidovszky György már többször bebizonyította pályája során, hogy remekül érti a fiatalok nyelvét, azokét, akik már nem gyerekek, de még nem is igazán felnőttek, vagy inkább: már kicsit felnőttek, de még kicsit gyerekek is, szóval a kamaszokét. Az is evidens, hogy felnőttként úgy a legkönnyebb kapcsolódni ehhez a korosztályhoz, ha nem felejtjük el, nekünk is volt ilyen érzékeny korszakunk, és hogy ez az időszak erősen meghatározta személyiségfejlődésünk irányát. A Mondj egy mesét! című előadás a fiatalok megélt tapasztalataival keresi a kapcsolatot, a színészek egy-egy történetet mondanak el benne gyermek- vagy kamaszkorukból, vicceset vagy szomorút, de mindenképp számukra emlékezetes eseményt.

Van sztori az első berúgásról, szülői szeretetről, hazugságról, a szellemvasút megállításáról, házibulis verekedésről, első szerelemről. És van két egészen szörnyű történet is. Az egyik Blahó Gergelyé, akit édesanyja gyermekkorában módszeres veréssel fegyelmezett, a másik Alexics Ritáé, aki fiatal korában többnapos házibulikat tartott testvérével, amelyek közül egy szélsőséges brutalitással végződött. A sztori végén kiderül, szülei meghaltak, amikor tizenéves volt, ezért történhetett meg, hogy egyik buli érte náluk a másikat mindenféle kontroll nélkül. A két színész iszonyú kockázatot vállal e két történettel, persze nem színházilag, hanem lelkileg. Ami a színházat illeti, ott a kockázatvállalás az esetek nagy részében kiválóan működik, és így van ez most is: ezek azok a pillanatok a Mondj egy mesét!-ből, amelyekre még nagyon sokáig fog emlékezni, aki látta az előadást. Pedagógiai szempontból pedig szintén remekül áll a lábán a koncepció, hiszen korántsem csak arról van szó, hogy szörnyű dolgok történhetnek és történnek emberekkel gyerek- vagy fiatal korukban, hanem arról, hogy minden vacakságon túl lehet lenni. Ne feledjük, olyan felnőtteket látunk a színpadon, akik higgadtan tudnak beszélni egy-egy múltbéli helyzetről, tehát valamelyest biztosan feldolgozták már a múlt fájdalmait vagy a rossz döntéseket és következményeiket.

Bárdi Gergő, Mészáros Tamás

Bárdi Gergő, Mészáros Tamás

Egyetlen dolog van, ami kicsit zavaró a Mondj egy mesét!-ben, mégpedig az, hogy nem teljesen tisztázottak a játékszabályok. Az előadás úgy indul, hogy Tóth József és Bárdi Gergő kijönnek hozzánk az előtérbe, és elmondják, improvizációs előadást látunk majd, de a színészek ismerik egymás történeteit. Nem világos számomra, hogy minden alkalommal új történetet mondanak-e egymásnak, vagy ugyanazokat a sztorikat improvizálják az összes előadásban, és ha az utóbbi, akkor mennyi is pontosan az improvizáció és az előre megbeszélt helyzet.

Ugyanitt, az előtérben rengeteg használati tárgy hever a földön, amelyek közül választhatunk, mit szeretnénk bevinni, bent pedig a lábunk elé kell tennünk őket, hátha a színészek elveszik, és beépítik a játékba. Sokkal érdekesebb lenne a dolog úgy, ha beadogathatnánk a tárgyakat nekik egy-egy megfelelőnek tűnő pillanatban. Az osztályból, amellyel az előadást nézem, és elég bátor fiatalokból áll, páran meg is próbálkoznak ezzel, ám ezekben a helyzetekben a színészek nem mindig tudják kreatívan felhasználni a kellékeket.

Ruszina Szabolcs

Sajnos az interakció úgy általában megúszósnak tűnik ebben az előadásban. Az előtérben megtanít minket Tóth József arra, hogy bizonyos kézjelekre milyen hangot adjunk ki magunkból, például mondjuk, hogy „óóó” vagy „ááá” vagy „come on baby, light my fire” vagy „mesélj, Józsi mesélj!”. Ezeket szépen meg is tanuljuk, és bent mondogatjuk is, ha Józsi úgy csinál, és közben egy talk show fizetett közönségének érezhetjük magunkat. Máskor megszólítanak minket a színészek, hogy mondjuk meg, ki játssza a következő történetben a fő- vagy mellékszerepet. Az ilyesmi ugyan ébren tartja a nézők figyelmét, ugyanakkor nem sok valódi tétje van annak, hogy beleszólunk az előadásba. Az interaktivitás pedig elsősorban akkor érdekes, ha valós funkcióval ruházza fel nézőjét, ha igazi döntési helyzetbe kerül, vagy véleményt nyilváníthat arról, ami a színpadon történik.

Mindennek ellenére a Mondj egy mesét! jó előadás, erőssége pedig személyessége és őszintesége. A közösségi médián szocializálódott fiatalok számára az alanyiság, az önmagunk megmutatása és a másik személyes világának állandó követése alapélmény. Ám míg a közösségi médiában igyekszünk magunkról ideális képet kialakítani, addig Vidovszky György rendezése a problémákra, az élet tökéletlenségére fókuszál, s így szintetizálja a fiatalok számára ismerős formát a nem mindennapi tartalommal, azt erősítve nézőjében, hogy lehet és kell is beszélni olyan érzésekről, mint a fájdalom, a szorongás vagy a szégyen, hogy mindenki követ el hibákat, és senki nincs egyedül.

Puskás Panni

(Színházi Kritikusok Céhe)

„Mondj egy mesét!” (Kolibri Színház)
Szereplők:
Erdei Juli, Mészáros Tamás, Ruszina Szabolcs, Szanitter Dávid, Tóth József
Alexics Rita, Bárdi Gergő, Fehér Dániel, Krausz Gábor, Nizsai Dániel, Rácz Kármen, Rácz Kriszta, Blahó Gergely
Dramaturg: Tasnádi István
Zeneszerző: Monori András
A rendező munkatársa: Hajsz Andrea
Rendező: Vidovszky György
Kolibri Pince, 2017. május 18., kb. 50 néző

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?