gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

A határok elmosódnak

 

Beszélgetés Szenteczki Zitával

Marik Noémi, július

 

Osztálytársaival szinte berobbant a színházi köztudatba. Gyerek- vagy felnőtt-, élőszereplős vagy báb-, az előadás neki mindegy, otthonosan mozog valamennyiben. Sok műfajt kipróbált már, pedig még csak tavaly végzett. Bábrendező szakon.

– Vizsgarendezésed, az operettszínházi Szegény Dzsoni amolyan „így jöttem”- előadásnak tűnik: ha valamit nagyon akarsz és küzdesz érte, teljesülhet. Neked mennyire volt küzdelmes az utad, és mennyire könnyen találtál rá?

– Később alakult csak ki bennem, hogy színházrendező szeretnék lenni. Több minden érdekelt. Gimnáziumban hezitáltam, hogy színésznő legyek vagy menjek a Képzőre, az akkor frissen indult szakra, kurátornak. Aztán mivel a felvételi másodrosták egy időre estek, el kellett döntenem, mit választok. A színházat választottam. Színművészetin a színész szakon másodrostán kidobtak, viszont Marosvásárhelyre felvettek. A Színműn már akkor kérdezték, nem érdekelne-e a báb, mert a felvételire vittem egy bőröndöt, és elbáboztam a napfogyatkozást (a Werckmeister harmóniák nyitójelenete alapján), mondtam, hogy de, viszont abban az évben nem indult báb szak. Így járhattam egy évig Erdélybe, ahol a marosvásárhelyi színművészetin színészetet tanultam, amiért nagyon hálás vagyok. Fontos év volt az életemben. Szerettem ott lenni, és örülök azoknak az emberi és szakmai találkozásoknak, amik ott történtek velem. Azonban hamar rájöttem, hogy a színészet nem nekem való. Kívülről néztem magam, amikor játszottam, ami színészként nem feltétlen jó, és azt sem szerettem, ha mások mondták meg, mit hogyan csináljak. Ha nem értettem egyet valaki ízlésével, nem tudtam felszabadultan játszani a darabjában. Egy egésznek a kitalálása és végigvivése jobban érdekel. Erre is az alatt az egy év alatt jöttem rá. Láttam, hogy indul Budapesten színházrendező szak báb szakirányon. Akkor összeállt bennem a kép, hogy ott a helyem, és fel is vettek. Szóval nevezhetjük küzdelmesnek, de semelyik kanyart sem spórolnám le most sem. Úgy érzem, a helyemen vagyok.

– A Mit keresett Jakab az ágy alatt? a félelemről szól. Hogyan döntitek el egy-egy gyerekelőadásnál, mennyire legyenek félelmetesek a bábok?

Mit keresett Jakab az ágy alatt? (Budapest Bábszínház)

– Minden előadás előkészítésnek más-más az útja. A Jakabnál viszonylag kötöttek voltunk a látvány szempontjából, mivel Dániel András (a szerző) azt szerette volna, hogy a saját illusztrációi alapján készüljenek a bábok. Ami teljesen érthető, már csak azért is, mert nagyon sok gyerek úgy jön színházba, hogy már olvasta a könyvet, és a figurákat úgy képzeli el, ahogy a szerző lerajzolta. De ezek a korlátok sokszor nem kötnek, hanem felszabadíthatnak, hogy a kereteken belül hogyan lehetünk kreatívak. A tér kialakítása és hogy a rajzokból milyen bábformát találunk ki, az már a tervezőkkel (Horváth Márk és Rumi Zsófi) a mi feladatunk volt.

– Változatos bábtechnikákat használsz egy-egy előadáson belül. A Szegény Dzsoniban mindent meg is mutatsz, amit tudsz a bábokról. Fontosnak tartod kifejezni egy produkción keresztül a műfaj sokszínűségét, azt, hogy a báb nem egy unalmas valami?

– A báb semmiképp sem unalmas. De ha egy előadásban egyféle bábtechnika van, az sem unalmas, sőt… Az a fontos, hogy az anyag és a forma találkozzanak. Ez pedig már az alkotók közös gondolkodásának eredménye. A közös gondolkodásban hiszek.

– Cirkuszi produkcióként tálaltátok Jakab történetét. A porondmester magázza a gyerekeket, hölgyeim és uraimnak szólítja őket. Nevelő célzattal? Hiszen ez a korosztály egyáltalán nem tud magázni.

Szegény Dzsoni és Árnika (Budapesti Operettszínház)

– Nem. Ez nekem András hangvételéhez és humorához illeszkedik. Nagyon könnyedén és viccesen kommunikál a gyerekekkel, ugyanakkor partnerként is kezeli őket, szerintem ebben is áll óriási népszerűsége. A könyv narrátora eleve emlékeztetett minket egy konferansziéra, innen jött a cirkusz ötlete. Sőt András esztrád könyvként aposztrofálja művét, amitől nincs nagyon távol a cirkusz világa.

– Úgy tűnik, fontos számodra lazítani a konvencionális nézői szokásokon, pláne a gyerekek esetében. A Jakab interaktív, de a Dzsoniban is vannak interaktív elemek. Morbid, hogy miközben az előadás felszabadítólag kíván hatni a gyerekekre ebből a szempontból is, az őket kísérő pedagógusok egynémelyike minduntalan fegyelmezi, lepisszegi őket.

– A Jakab interaktív előadásnak készült. A Szegény Dzsoni nem. A Jakabnál adta magát, hogy mivel a könyv is egy interaktív könyv, feladatokat kell megoldani, ezért ki kellett találnunk, miként tudjuk ezt az interakciót a színház nyelvére lefordítani. Sajnos nekem is voltak furcsa tapasztalataim. A Szegény Dzsonin volt például két kisfiú, akik egy széken ültek ketten, átkarolva egymást. Ez a pedagógusnak valamiért nem tetszett, és szétültette őket, egyiket a sor egyik végére, másikat a másikra. Ebbe a szívem szakadt bele, gondolkodtam is, hogy mondjak- e valamit, aztán nem éreztem a feladatomnak. Máskor egy tanító néni megkért, hogy előadás alatt segítsek fegyelmezni a gyerekeket, amire én azt válaszoltam, hogy biztos nem fogom. A legrosszabb az, amikor a nevető gyerekeket csitítgatják. Sajnos ilyenkor az érződik, hogy nem az előadást figyelik, hanem valami furcsa rettegés van bennük egy általuk elképzelt „szabályos” felé. Remélem, ez változni fog idővel. Én ezt csak felnőtt fejjel tapasztaltam meg, mert olyan szerencsés vagyok, hogy a Gyermekek Házába járhattam, ahol a pedagógusok minden gyereket individuumnak tekintenek, így sokkal kevesebb a fentebb említett rossz kontroll.

– Szabadúszóként mennyire kell menedzselni magad, főleg bábrendezőként? És mindenhol elvárják tőled a bábos megoldást, vagy legalábbis a formai leleményt/újítást, a „másképp látást”?

Mit keresett Jakab az ágy alatt?

– Lekopogom, eddig nagyon jó helyeken dolgozhattam és dolgozom. Azt, hogy báb szakirányon végeztem, inkább plusz lehetőségnek látom. Tavaly ilyenkor kaptam a diplomám, és már ebben az évadban rendeztem két bábelőadást gyerekeknek, bábokkal, de dolgoztam az Örkény Színházban és a Trafóban is, ahol felnőtt-előadást készítettem, ha ezek nem is konkrétan bábosak, de a bábos gondolkodás, látásmód szerintem érződik.

– Mit gondolsz, minek köszönhető, hogy az élőszereplős színházak is mind nyitottabbak a báb műfajra?

– A határok szerencsére már jó ideje elmosódnak. És például a kortárs tánc vagy a film ugyanúgy bekerült a színházba, mint a báb.

– Nyilatkoztad, fontos minden évben legalább egy felnőtt-előadást is rendezned. Mi alapján választasz anyagot?

– Sokat olvasok. Igyekszem up to date lenni. Ha úgy érzem, hogy egy anyag elkezd képekként működni bennem és aktuálisnak érzem, akkor foglalkozni kezdek vele, mindegy, hogy az regény, hír, napló, vers vagy dráma.

– A jövő évad milyen munkákat tartogat számodra?

– Felvettek a Színművészeti Egyetem Doktori Iskolájába, úgyhogy hétfőnként ott leszek. Rendezni fogok az Operett Színházban. A Stúdió K-ban egy felnőtt bábelőadást Claudel Angyali üdvözlet című drámája alapján. A KV társulattal második világháborús kamasz naplókból készítünk előadást a Kugler Artban. Évad végén pedig a FAQ társulattal mutatunk majd be egy bábelőadást.

Marik Noémi

Fotók: Dömölky Dániel (portré), Éder Veronika (Budapest Bábszínház), Budapesti Operettszínház

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?