gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Állatmesék háziasan

 

Vau és Miau (Portéka Színpad)

Gergics Enikő, december

 

Otthon jobb bábszínházat csinálunk – jegyzi meg egy négy év körüli kritikus az apjának nagyon igazságtalanul, de nyilvánvalóan a türelmetlenség beszél belőle, mert egyelőre még csak várjuk az előadás kezdetét a Lóverseny Téri Közösségi Ház színháztermében.

Ami az elhamarkodott összehasonlításnak mégis ad némi jogalapot, az a színpadkép, amely fogad. A színpadon látható paraván ugyanis kialakításában mindenképp valami leplezetlenül házilagos, hobbi szintű hangulatot kelt; a későbbi állatmeséknek otthont adó erdőt egy-egy leginkább zöld textillel bevont gombára emlékeztető fa jeleníti meg a paraván két szélén, illetve a paravánt fedő világos vászonra is rávarrt, szív alakú levelek. A szakszerű világítás hiánya sem segít jobb színben feltüntetni a díszletet.

Szijártó Márta

Ezt a civil benyomást viszi tovább Dinnyés István és Szijártó Márta belépője is: hétköznapian vannak öltözve, csak minimális jelmez, fül és farok jelzi Aladár kutya és Micó macska szerepét. Kettejük játékában azonban nincs kivetnivaló, azonnal megtalálják a hangot a közönségükkel, a gyerekek szívesen vonódnak bele az interaktív lehetőségekbe, sorolják a háziállatokat, éneklik a dalokat. A terem is lehetővé teszi a közvetlen kapcsolódást, a szőnyegen, párnák közt ülő legkisebbeket csak minimális szintkülönbség választja el a színpadtól, tehát a paraván mögül előbújva a két színész gyakorlatilag már a közönség körében is van.

A kutya és a macska évődése inkább csak bemelegítés, és az előadás magját képező három bábos mesefeldolgozásnak ad laza kerettörténetet. Elsőként az osztozkodásról szóló klasszikus tanmesét kapunk; a nyúl szemet vet egy almára, de nem éri fel az ágat, ezért a hollót kéri meg, hogy szedje le neki, az alma azonban elgurul, és a sün találja meg. Mindhárman a saját jogos jussuknak érzik az almát, ezért hosszas vita után kikérik az erdőben legbölcsebbnek tartott medve véleményét, aki azt javasolja, osszák el, ezért neki is adnak egy gerezdet.

A második mesét Szijártó Márta narrálja kicsit modorosan mesekönyvvel a kezében, míg Dinnyés István a mesebeli péket alakítja. A pék elhatározza, hogy a kalácsot, amit sütött, az erdő legjobb állatának adja. A megkérdezett állatok közül a sün az egyetlen, aki nem magának kérné. A végén Szijártó Márta megkérdezi a nézők véleményét, hogy vajon ki kaphatta a kalácsot – eltart egy darabig, míg adekvát válasz érkezik a közönség soraiból, miután már minden, a történetben nem is szereplő állatot felsoroltak.

Dinnyés István sajnos a kalácsos mesében egy ponton a saját felvett hangjával folytat párbeszédet a paraván mellett álló pékként. A recsegő hangfelvétel nemcsak technikai szempontból nem mutat jól, hanem különösen annak fényében nem, hogy az első darabban már sikerült világosan megkülönböztetni a bábokhoz tartozó hangokat. Dinnyés orgánuma egyébként az előadás legjelentősebb erénye lenne, hangjátéka mulattató és karakteres, ezzel képes enyhíteni a szembetűnő látványbeli hiányosságokat is (és a leginkább átlagos kesztyűbábjátékot).

A 45-50 perces darab feszegeti a kisebbek tűréshatárát, a harmadikként sorra kerülő „Okoska botocska” idejére az érdeklődés lankad, ez a történet ráadásul lassabban is indul be, közben a nézőtéren önálló vendégprodukció kezdődik egy szirénázó játékautó főszereplésével.

Az utolsó mesében a nyúl elbotlik egy botban, és félredobná, barátja, a sün azonban megtartja, és később valóban jól fog jönni, mivel a hátuk mögött a róka épp csapdát állít. Miután a bot sorsa elrendeződött, a kissé nárcisztikus nyúl azt javasolja, versenyezzenek időtöltés gyanánt, a továbbra is félelmetesen nemeslelkű sün pedig egy darabig ragaszkodik a sakkhoz – amely lehetőséget ad Dinnyés Istvánnak, hogy Polgár Judit és Lékó Péter nevével valami táplálékot adjon a szülőknek is –, végül azonban beleegyezik, hogy fussanak versenyt. A nyúl természetesen futás közben beleesik a róka csapdájába, a bot segítségével viszont a sün megmenti, és még a rókát is alaposan elpáholják.

Talán az Okoska botocska sikerül a legkomplexebbre mind történet, mind előadás-technika szempontjából, illetve ez a mese kerül a legközelebb a Portéka Színpad azon célkitűzéséhez is, hogy minden korosztályt szórakoztassanak: a róka farokkergetése, a repetitív bújócskázás, a vásári bábjátékot idéző verés a kicsiknek kedvez, de a humor és a szereplők személyiségének megformálása megcélozza már a nagyobbakat, sőt a felnőtteknek is lepattan egy-két poén. Itt az alakítás is sokkal kevésbé tűnik rutinmunkának. Dinnyés István a hangjáték mestere, mellette Szijártó Márta kevésbé tud érvényesülni, de le vannak osztva a feladatok, jó köztük az összhang, látványosan csapatként működnek.

Összességében a kissé 100 Folk Celsius utánérzést keltő zenén mindenképpen sokat dobna a jobb hangosítás, és a látvány is elszakadhatna kicsit a művházas benyomástól, de az előadás ár-érték aránya még így is jó. Felnőttként mégis nehéz nem arra gondolni, hogy az ember szívesen megnézné ezt a két bábművészt valami kicsit nagyobb költségvetésű, kevésbé házilag összetákolt érzést keltő produkcióban is.

Gergics Enikő

Vau és Miau (Portéka Színpad)
Játsszák: Dinnyés István és Szijártó Márta
Lóverseny Téri Közösségi Ház, 2018. október 27., kb. 65 néző

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?