gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Fafejűek a mandarinhéjon

 

Pinokkió (Dumaszínház Gyerekhajó – TRIP Hajó)

Kovács Bálint, január

 

„Megtanultam, hogy az igazi bábszínházban a művész a művészetét szeretetért és elismerésért adja. A művészek boldogan és jókedvűen lépnek ki a publikum elé!”

Ezekkel a szavakkal leplezi le Pinokkió a pénzhajhász, csaló, hús-vér ember létére is minden fabábúnál kérgesebb szívű bábjátékost a Dumaszínház Gyerekhajó előadásában, Pille Tamás átiratában. Nem is lenne feltétlenül több ez kedves és jó szándékú közhelynél, ha az ember nem pont a társulat utolsó előadásán hallaná, mielőtt az állami támogatás hiánya és a kultúrtao megszüntetése miatt végleg lelépne a színpadról minden jókedvű és boldog bábmester, aki hiába adta szeretetért és elismerésért a művészetét.

A Gyerekhajó a stand up humorestekben utazó Dumaszínház égisze alatt működő gyerekszínház volt, amely egy ideje a TRIP állóhajón játszotta az előadásait. Öt éven át működött, főképp népszerű, tévéből is ismert, jól eladható meséket vittek színpadra, a budapesti gyerekszínházi szcéna fősodrától távolabb, de számottevő közönséggel. Hozzáad a bármilyen színház kényszerű megszűnése miatt érzett keserűséghez, hogy a 2018 végén bemutatott Pinokkió határozottan jobb előadás, mint ugyanettől a társulattól nem olyan régen a Micimackó, amiről bármiféle jókedv és boldogság nélkül tudtunk csak írni. Hogy ez fejlődést jelent-e, egy művészi folyamat következő pontját, az már sosem derül ki.

Már a szereposztással is nagyot dobott a társulat: Dzsepetto szerepére meghívták Szacsvay Lászlót egyenesen a Katona József Színházból. Ez – nem beérni mással, csak a legjobbak egyikével – már önmagában is igényességet sugall, de mivel Szacsvay életművében egyébként sem épp jellemzőek az efféle figurák, a döntésnek még némi önmagán túlmutató jelentősége is van. Ha másképp is, de az is érdekes momentum, hogy a társulatalapító és -vezető rendező Pille Tamás épp a lebuktatott Bábjátékos szerepét játssza, aki csakis a kereskedelmileg profitábilis előadások tömegtermelésében érdekelt, míg szembe nem találkozik a szívre és lélekre a figyelmét felhívó Pinokkióval. A metafora sokrétűen értelmezhető, de mivel jó okom van feltételezni, hogy egyik értelmezés sem posztmodern alkotói szándék, inkább nem is mennék bele a megfejtések taglalásába. De az akkor is felkiált a most már üres színpadról, ahogyan a bábjátékos a közönség soraiban kalapozik a napi bevételért. Hogy mi kerül a kalapba – az utolsó előadáson például mandarinhéj –, az itt csak vicc, de van az a nagyobb kalap, aminek tartalmáról az állam dönt, és látjuk, milyen súlya van annak, mandarinhéj lesz-e a mélyén vagy valami más.

A Pinokkió, noha kedves meseként tartjuk számon, második pillantásra valójában nem is esik olyan távol a Struwwelpeter-történetektől, amelyekben a szüleinek nem katonásan engedelmeskedő gyerekeket csonkításokkal és egyéb kínzásokkal ijesztgetik a spártainál is spártaibb szemléletű, szadista tanmeseírók. Ha nem is vágják le tőből a körömvágásra nem hajlandó gyerekek testrészeit, azért ez a tanmese is arról szól, hogy aki nem akar tanulni és a mulatságot helyezi a művelődés elé, az testileg-lelkileg állati szintre süllyed.

Fábián Nikolett, Szacsvay László

Pille Tamás verziójában nem vész el az eredeti tanító szándék, mégis finomodik kissé a katonás szigor a hangsúlyok tologatásával: ebben a Pinokkióban sokkal inkább szülő és gyerek odaadó, feltétel nélküli és áldozatkész szeretetén van a hangsúly, és ennek csak egyik eleme az is, hogy Pinokkió speciel elvetődik a rosszgyerekek vidámparkjába. De ez az egész itt inkább arról szól, megteszik-e egymásért mindazt az apjával, ami túl van a saját komfortzónájukon: Dzsepetto minden megtakarítását gondolkodás nélkül Pinokkió taníttatására szánja, a fafiú pedig belátja, hogy milyen ijedtséget okozott szökésével az ő boldogságán dolgozó gyerekfaragónak, hogy aztán, ahogy azt kell, mindenki rájöjjön, mely értékek is igazán fontosak a világban.

Pille Tamás rendezése mindvégig megmarad azon a területen, ami bár közel, de még innen van a deklamáló gyerekelőadások ingoványra épült országán; talán csak a túl sokat daloló kékhajú tündér (Fábián Nikolett) merészkedik el odáig, hogy akár a hátát is a határállomásnak dönthetné. De épp hozzá kötődik az előadás egy jó és erős ötlete: ő játssza a tücsköt is, még olyankor is – háttal a nézőknek –, amikor „mindketten” a színen vannak, és az illúziókeltés tökéletes, biztos vagyok abban, hogy akadnak gyerekek, akik nem jöttek rá a titokra. Pedig a bábkezelés egyébként inkább funkcionális, mintsem színészi erejű, de megint csak még épp a zavaró mértéken innen. Szacsvay László nem mutat olyat, amit a színészetét ismerők bármilyen indíttatású megdöbbenéssel fogadnának, de Dzsepettójának valahogy mégis derűvel teli megfáradtsága és magányossága van olyan emberi, hogy hangulata a nézővel maradjon még a függöny ledobása után is. Arról már nem ő tehet, hogy inkább Pinokkió és a bábjátékos összecsapása visszhangzik az ember fejében igazán sokáig, ki tudja, meddig még.

Kovács Bálint

(Színházi Kritikusok Céhe)

Pinokkió (Dumaszínház Gyerekhajó – TRIP Hajó)

Carlo Collodi műve alapján írta Pille Tamás

Szereplők: Kalmár Gery, Szacsvay László, Fábián Nikolett, Pille Tamás, Lóránt Krisztina, Csontos Peti
Zene: Katarzyna Marczak
Díszlet: Szarka Bence
Bábok: Dúró Zsuzsa
Jelmez: Szvitacs Erika
Árnyjáték: Blasek Gyöngyi
  Rendező: Pille Tamás

TRIP hajó, december 22., kb 70 néző

Fotók: Dumaszínház Gyerekhajó

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?