gyermek- és ifjúsági színházi folyóirat

Felkap és elrepít

 

Óz (Vaskakas Bábszínház)

Gergics Enikő, április

 

Úgy tűnik, egész Kansasben nincs is más, csak házak, almafák, szórakozott nagybácsik és keményvonalas nagynénik – meg a világ egyik legjobban dübörgő mezőgazdasága, de ez aligha vigasz, ha az ember, akit ez esetben Dorkának hívnak, kalandokra vagy minimum egy korrektül nyüzsgő nagyvárosra vágyik.

Bora Levente, Vitányi-Juhász István, Gergely Rozália, Horváth Márk

Markó Róbert rendezése viszont nem vár kalandokra, azonnal meglepően viccessé és szerethetővé teszi ezt a szó szerint szürke Kansast. Erős alapot ad ehhez persze Szúkenyik Tamás magánszáma a minden kétséget kizáróan nem teljesen normális Henrik bácsiként, kutyával pedig végképp mindent el lehet adni, és az egybites puli-Totó jelentős helyzeti előnnyel indul a top három legcukibb szereplő mezőnyében még bábstatisztaként is. Pár perc után nyert ügy.

Frank Baum meseregényéből kihívás lenne valami forradalmian újat pattintani. A felnőtt nézőnek már megvan a maga markáns Óz-élménye, és alighanem ennek az utánérzését várja, amikor elviszi a gyereket egy Óz-előadásra. A Vaskakas Bábszínház élőszereplős, nagyon zenés Óza mértéktartóan elegyít egy kis háttértörténetet, egy kis izgalmat, egy kis borzongást, egy kis katarzist és persze egy tényleg nagyon kis tanulságot az önmagunkba vetett hit fontosságáról. Az előadás azonban attól igazán élvezetes, hogy mind a rendezés, mind Nagy Orsolya dramatizálása, illetve Svila Velichkova látványtervezése megadja a lehetőséget, hogy magukkal ragadó és ismerősségükben is egyedinek érződő karakterek szülessenek a felnőtt néző számára unásig ismert figurákból. Ezáltal a történet is felfrissülhet.

A látványvilág geometrikus, már-már űrbeli hangulatot keltő formái nem idézik meg annyira a konkrét helyszíneket, viszont kiszolgálják a térrendezést; a mobilis díszletelemek és a sárga út össze-vissza kockái alásimulnak a feszes koreográfiának és megteremtik a kalandos utazás térélményét. A jelmezek sem egységes stílusúak, a főszereplők modernnel kevert, de hagyományosabb kosztümjei mellett érezhetőek a direkt popkult hatások is: a mumpicok valahol félúton helyezkednek el E.T. és a Harry Potter házimanói között, a boszorkányok meghökkentő szettjei pedig kicsit az Éhezők viadala elit divatját idézik. Ezek az instant benyomások otthonosak, nem zavaróak. A látványvilág absztrakciója végső soron levegőt hagy a színészi munkának.

Gergely Rozália, Vitányi-Juhász István, Markó-Valentyik Anna

Gergely Rozália rokonszenves és kellőképpen színtelen univerzális főszereplő, biztos azonosulási pontot kínál. Markó-Valentyik Anna több hangsúlyos szerepben lép fel, a szigorú Emmi néni mellett –a tragikus hirtelenséggel elhunyt Keleti Boszorkány kivételével – minden boszorkányt ő játszik, utóbbiakat mintegy valami céges arculatnak megfelelően nagyjából egyforma holdkóros negédességgel alakítja. Bora Levente fanyar, gunyoros, kötözködő Madárijesztője az egyik legkifinomultabban megalkotott szereplő, gyakorlatilag egy személyben előrevetíti a darab tanulságát: róla valóban sugárzik, hogy már eleve megvan benne az az intelligencia, amelynek megszerzését az út végén Óz varázserejétől várja. A Bádogember és az Oroszlán esetében kevésbé egyértelmű ez az üzenet, de Horváth Márk darabos, szentimentális nyikorgása és bárdolatlan modora egyébként is a humor eszköze elsősorban, nem a lélektané. Az, hogy van szíve, főként abban nyilvánul meg, hogy látványosan teszi a szépet mindenkinek a pipacsszirénektől kezdve a Keleti Boszorkányig. Vitányi-Juhász István Oroszlánjának a cukiságfaktor jut a triumvirátusból, első ránézésre egy rasztahajú, hippi hobó benyomását kelti, de lényegében egy ragaszkodó, bohókás macskát játszik.

Az előadás jelentős részét teszik ki a dalbetétek, a Rab Viki szerezte zene változó, a fülbemászó és emlékezetes dalok mellett vannak kevésbé jól sikerültek, egymáshoz viszont minden esetben kölcsönösen előnyösen illeszkednek a koreográfiával. A legsikerültebb jelenet a csúcspont, a Nyugati Boszorkány felbukkanása, itt a zene és a mozgás is ütős, jól összerendezett a színpadkép, és Markó-Valentyik Anna is kimutathatja végre a foga fehérjét, és megteremti azt a feszültséget, amitől katarzis lesz a legyőzése. Innentől a befejezésig hátralévő történetvezetés kevésbé lendületes, nem durran nagyot Óz leleplezése, langyosnak érződik a jutalom elnyerése és a hozzá fűzött magyarázat is.

Feltűnő hiányérzetet viszont nincs. Egyszerűen egyben van ez az Óz. Nem bánom, hogy a tanulság nincs kétszer kiemelve, azt pedig különösen nem, hogy ahelyett, hogy Dorka vaskos didaktikussággal megtalálná a helyét a kansasi, szürke való életben, egy tapsrendbe mosódó zenés fináléval zárul a darab. Így felhőtlen.

Gergics Enikő

Óz (győri Vaskakas Bábszínház)

L. Frank Baum műve alapján írta: Nagy Orsolya

Szereplők: Gergely Rozália, Nagy Petra, Markó-Valentyik Anna, Szúkenyik Tamás, Vitányi-Juhász István, Bora Levente, Horváth Márk, Szabó Péter

Látványtervező: Svila Velichkova
A látványtervező munkatársa: Elena Tsonkova
Zeneszerző: Rab Viki
Fénytervező: Szondi György
Koreográfus: Ladányi Andrea
Koreográfus-asszisztens: Markó-Valentyik Anna
Rendező: Markó Róbert

Vaskakas Bábszínház, 2019. április 7., kb. 420 néző

Fotó: Vaskakas Bábszínház

Ön megosztotta már?

Vélemény, hozzászólás?