Csoda (Napfényes Színitársulat) 

Puskás Panni, június

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy egy olyan előadást, melyet a közönség kitörő lelkesedéssel fogad, nevezhetek-e középszerűnek vagy unalmasnak.

csoda1Főképp a gyerekeknek szánt előadások esetében szembesülök újra és újra a saját és a közönség többi tagjának ízlésbeli distanciájával. Ott volt például a Leánder és Lenszirom című – általam csodálatosnak vélt – előadás Zsótér Sándor rendezésében, amelyen a mellettem ülő gyermek annyira felidegesítette magát tíz perc alatt, hogy sírni kezdett, és ki kellett vinni a nézőtérről. És ott volt a Marcipáncica című totális bugyutaság a Budapest Bábszínházban, amelyen a gyerektömeg csodásan szórakozott, és én voltam a sírás határán.

csoda2A Napfényes Színitársulat Csoda című előadása különben nem olyan borzalmas, mint a Marcipáncica, cserébe nincs is benne semmi érdekes – hangsúlyozom, számomra, mert a közönség meg eléggé feszülten figyeli, ami a színpadon történik. És nagyon fontos, hogy a sztori egyszerű és jól követhető a gyerekeknek is, ugyanis egy táncelőadásnál ez azért nem mindig olyan egyértelmű, mert a tánc feltételez valamiféle befogadói előképzettséget. Így valószínűleg fontos volt az, amitől engem különben a hideg kirázott: amit mozgással megmutattak a szereplők, azt a narrátor el is mondta pár mondatban.

csoda4Gergely Attila rendezése nem először kerül színpadra, először Oroszországban mutatták be, és csak ezután került az E10-be, itt már persze magyar társulattal. Az előadás műfaja pedig mesejáték nagyon egyszerű és klasszikus történetvezetéssel, V. J. Propp valószínűleg elégedetten csettintene, ha látná, micsoda rend van benne. A kis szemüveges srác, akit az iskolai közösség nem fogad be, elindul csodaországba, hogy szembeszálljon a gonosszal – saját félelmeivel –, majd győztesen visszatérjen, és végül tagja lehessen a közösségnek. Rituális felnövéstörténet ez, ahol a hős segítőkkel is találkozik, akik a négy elemet szimbolizálják (föld, víz, levegő, tűz), mágikus tárgyakat is kap tőlük, ezzel vándorútján megismeri és magáévá teszi a világot.

csoda5Tükrön keresztül jut csodaországba, hiszen önmagával kell ott szembenéznie, a tükörben látja meg a gonoszt is, és egy tükör segítségével győzi le őt. Ez egyébként nagyon kedves ötlet: a gonosz, akinek feketére van mázolva az arca, és csuklyás, fekete sith-ruhában közlekedik, különböző fénytechnikai effektek segítségével tartja izgalomban a közönséget, megfigyeléseim szerint sikerrel. Mikor már épp elkapná a fiút, az egy kistükröt nyom a kezébe, a gonosz belepillant, és saját csúnyaságától futamodik meg, így válik egy pillanat alatt az ijesztőből komikus, így oldódik fel a közönségben ülő gyerekek félelme a főszereplőével egy időben.

csodaCKicsit zavart az előadásban a szemüvegesség átgondolatlansága. Hősünk ugyanis klasszikus szemüveges számkivetettként jelenik meg az elején. Az uniformizált iskolarendszerből így kilóg – vagyis nem nagyon látjuk más tulajdonságát, amely miatt különbözne a többiektől –, és ezt az osztálytársai képtelenek elviselni. Mikor átlép csodaországba, már lekerül róla az iskolai egyenruha és a szemüveg is, és ezt el is tudom fogadni, az álomvilágban az ember nem feltétlenül a szemével lát, ott nincs szükség rá. Ám mikor a hős tapasztaltan és bátorsággal a szívében visszatér az iskolai közegben, és egy érintéssel ráébreszti a többieket, hogy a világ sokkal színesebb és több, mint amit az iskola zárt rendszere megmutat nekik, s emiatt a többiek befogadják őt, a szemüveg – nyilván technikai okok miatt – nem kerül vissza a fiúra. Azt hiszem, jobb lenne, ha ez nem így lenne, mert ezzel az előadás olyasmit üzen a szemüveges gyerekeknek, hogy akkor lehetsz csak cool arc, akkor fognak szeretni a többiek, ha leteszed a szemüveged.

csoda6Az előadás látványvilága a nézőket meghatotta, mert többször hallottam, hogy felsóhajtanak: „jaj, de szép”. Ugyanez engem kiábrándított, az egyes jelenetek atmoszféráját nagy fehér vászonra vetített animációk adták, melyek ugyan színesek és hivalkodóak voltak, de nem kifejezetten kreatívak. Giccses egyszerűséggel jelenítették meg azt, amit a táncosok eltáncoltak, és amit a narrátor is elmondott. Csodaország természetesen zöld dombokból, vízesésből és pillangókból állt, a barlang par exellence barlang volt, akár egy régi Disney-mesében is elment volna. Hasonlóképp a zene: szépelgés és pánsíp, zenekari aláfestés.

csoda7Valami hasonló amatőrizmust és túlegyszerűsítettséget éreztem a táncos koreográfiákban is. És bár a táncosok a szinkronmozgásban elég jók voltak, az egyes artistaszámoknál – mivel nem artisták – kicsit ügyetlenebbnek mutatkoztak. Nagyobb bajnak találtam ennél, hogy egyáltalán nem törekedtek a színészi játékra, nem jelenítettek meg figurákat, csak végigmozogták a koreográfiát, s így nem születtek érdekes vagy akár csak megjegyezhető karakterek a színpadon.

Ugyanakkor – mondom még egyszer – nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a gyereksereg nyugodtan és koncentráltan nézte végig a Csodát. Persze a hatásvadász effekthalmaz számlájára lehet írni, hogy elég jól ötvözte a varázsmesei történetet az átlagos XXI. századi gyermek disney-s és minimaxos látványbeli tapasztalataival.csodaA

Puskás Panni

(Színházi Kritikusok Céhe)

Napfényes Színtársulat: Csoda

Rendező: Gergely Attila

Színész: Barna Zoltán, Berecz Gábor, Fenyvesi Laura, Gallyas Veronika, Hornig Balázs, Jáki Zoltán, Kőhegyi Atilla, Perger Viktória

Narrátor: Ulbing István

Díszlet: Bereczné Győrfi Mónika, Őri Katalin

Jelmez: Bereczné Győrfi Mónika

Zene: Erdélyi Atilla, Fekete János Jammal, Katanich Noémi, Malomsoky Ildikó, Pusztai József, Zombori-Horváth Andrea

Zenei rendező: Zombori-Horváth Andrea

Eötvös10, 2016. május 29. kb. 170 néző