Kistigris és Kismackó (Budapest Bábszínház)
Zappe László, május
Lehet, hogy külön-külön minden jó lenne a Budapest Bábszínház Kistigris és kismackó című előadásában. A német szerző, Janosch (eredeti neve Horst Eckert, nyolcvanöt éves, rengeteg gyerekkönyv szerzője és illusztrátora) meséiben megvan az a naiv báj, ami megfoghatja az óvodás korúakat, de szüleiket és nagyszüleiket is. Az ide-oda tologatott asztalokkal közlekedő, azokon apró bábokkal matató játékmódnak is sajátos vonzereje lehet, természetesen stúdiótérben, elég közelről szemlélve.
Ám ezúttal az első sorban sem sikerült a mesék bűvkörébe kerülnöm. De nemcsak nekem, a célközönség is meglehetősen fészkelődött, az apróbbak közül nem is mindegyik bírta végig. Kolozsi Angéla átdolgozásában és rendezésében elosontak mellettünk. Okolhatnám ezért azt, hogy a történetek nem igazán mesék, a kalandok sem mind kalandok. Legalábbis az első kettő biztosan nem az. Bár tartalma szerint az első annak ígérkezik. Kistigris és Kismackó élik egyszerű, boldog hétköznapjaikat a folyóparton, amikor a víz egy banánillatú ládát hoz, amelyre az van írva, hogy Panama. Ettől elfogja őket a sóvárgás a messzi ország után, ahol nyilván minden csodálatos, mindennek banánszaga van. Rögtön útnak is indulnak, ám addig fordulnak mindig balra, mígnem hazaérnek.
Nem kétséges, mélyen humoros életfilozófiai gondolat rejlik itt vágyaink keletkezésének lélektani mechanizmusáról, óhajaink oktalanságáról és hiábavalóságáról. Csak éppen sokkal több gügyögő szó esik az élet rendes menetéről, egyebek közt a kifogott hal elkészítésről, mint a csöppet sem kalandos utazásról, amelyet mindössze egy ide-oda forgolódó, tévetegen billegő útjelző nyíl tesz viccessé.
A második történetben a nagy izgalmat az okozná, hogy Kistigris nem hoz gombát az erdőből, mert összetalálkozik Kismalaccal, és elhancúrozzák az időt. Az enyhe, majd fokozódó unalomnak azonban önmagában nem lehet oka, hogy semmi érdekes nem történik, hiszen Boribonnal sem esnek meg nagy dolgok, mégis önfeledten bámuljuk azt is, ha reggel fogat mos.
A harmadik mese végre igazi kalandnak látszik. Legalábbis eleinte. Hőseink nemcsak hogy kincsvadászatra indulnak, de találnak is, méghozzá aranyalmákat. Ettől aztán a szerző naturalizmusról realizmusra, sőt társadalmi-politikai szatírára vált. Fontos, tanulságos társadalmi kérdésekre irányítja az apró nézők figyelmét. Kistigris és Kismackó pénzzé teszi a kincset, ám ez után megjelenik az adószedő, hogy vigyen belőle a királynak, aki ennek fejében megvédi majd őket a Nagy Hegyi Rablótól. Ettől kezdve aztán az adószedő percenként érkezik, mígnem megjön a rabló is a pénzük maradékáért – ugyanaz a színész játssza természetesen, mint az adószedőt, és elmagyarázza nekik, hogy a király szemet sem törődik velük.
E súlyos megpróbáltatások után a két jó barát élete visszazökken a rendes kerékvágásba. Így továbbra is azt tartják: „borzasztóan szép az élet”.
Az a gyanúm, hogy a választott technika nem kedvez igazán ezeknek a meséknek. A színészek munkálkodása az asztalokkal, a különféle díszletelemekkel, az apró, nem túl markánsan megjelenő bábokkal, eltereli a figyelmet az amúgy sem túlzottan izgalmas történésekről. De maguk a bábok is sokkal jobban mutatnak közelről készült fotókon, mint akár mindössze néhány méter távolságból. Fényképen látszik, hogy karakterük van. Ez azonban a hozzájuk képest hatalmas színészek kezében eltűnik. Pedig a játszók, Kovács Judit, Pallai Mara, Tatai Zsolt, Teszárek Csaba kedvesek, megnyerőek, jól tudják, hogyan kell belopni egy történetet a gyerekek szívébe, ha van történet. A kisállatok bumfordi báját éppen kellő mértékkel adagolják nem éppen egyszerű fizikai cselekvéseik közben. De láthatatlanná válni nem tudnak. A szövegről meg végképp nem tehetnek.
Zappe László
(Színházi Kritikusok Céhe)
Kistigris és Kismackó – Budapest Bábszínház
Janosch eredeti műve alapján
Az adaptáció készítője, rendező: Kolozsi Angéla
Játsszák: Kovács Judit, Pallai Mara, Tatai Zsolt, Teszárek Csaba
Dramaturg: Gimesi Dóra
Látvány: Sipos Katalin
Zene: Teszárek Csaba
Budapest Bábszínház, április 28., kb. 100 néző
