„Egyszer csak ott terem egy kis felnőtt”

nyito

Színházi nevelés: döntések hálójában

Beszélgetés Liptai Ildikóval és Jobbágy Katával

 „A szakmában van egy olyan vélekedés a színházi nevelési előadásokról, hogy nem igazi színház. Ugyanakkor a kőszínházak is azzal kísérleteznek, hogyan lehet a nézőket jobban bevonni. Ami kísérleteket pedig most e téren látunk náluk, azok nagy része a színházi nevelés felől jön” – mondja Lipták Ildikó, az immár harminckét éve működő Kerekasztal Színház alapító tagja. Loki című előadásuk után vele és egy másik társulati taggal, Jobbágy Katával beszélgettünk, aki már Molnár Piroska Bors nénije oldalán is ott ugrált.

– Gyerekkoromban láttam a Bors nénit még Dajka Margittal. Talán ez lehetett az első interaktív színház nálunk.

Kerekasztal Színház: Loki

J.K.: Igen, ám a Bors néni felett abból a szempontból eljárt az idő, ahogy ma a színházi nevelésről gondolkodunk. Ott a gyerekek még nem voltak valódi hatással a történetre. Ugyanakkor a maga idejében innovatív előadás volt: egy mesevilág, amiben a gyerek bekerült egy közös játékba. És attól, hogy ő is játszhatott, énekelt és tudta a koreográfiát, a magáénak érezte a történetet.

Ma már szinte mindenki interaktív színházat csinál, mert ez hívószó lett. Ám az még nem interaktivitás, ha kihívnak egy gyereket a színpadra. A részvétel számunkra valami olyasmit jelent, hogy a jelenlévők valódi döntéseket tudnak hozni abban a történetben, amivel foglalkozunk.

– Meglepett most is, a Loki-előadást látva, mennyivel érettebbek, talpraesettebbek, komolyabban gondolkodók a gyerekek, mint amilyennek mi gondoljuk őket.

J.K.: Gyakori, hogy más arcukat mutatják itt. Egy ilyen szituáció teljesen más készségeket, képességeket hoz ki belőlük, emellett azzal szembesülnek, hogy amit mondanak, annak tétje lesz, mert attól kanyarodik a történet. Ennek a felelőssége izgalmas, és ettől aztán gyakran megtörténik, hogy egyszer csak ott terem egy kis felnőtt.

– A digitális őrületnek, amibe beleszülettek, mennyire érzékelitek a hatását rajtuk?

L.I.: Képben vannak a politikával, a gazdasági helyzettel és úgy en bloc Magyarország történéseivel kapcsolatban. Tájékozottak, hiszen több fórumon keresztül érik el őket az információk. És van is a dolgokról véleményük.

J.K.: Mi soha nem próbáltunk versenyezni a digitális kultúrával és ingerdömpinggel. Sőt, éppen hogy a hagyományos történetmesélés jellemzi az előadásainkat, és egyfajta szegényszínház jelleg. Persze mi is ezerféle színházi nyelvet kipróbálunk. Például van olyan előadásunk, a Csontketrec, ami egy tudatosan lelassított előadás – minden apró mozdulata jelentéssel bír, ezért fontos, hogy nagyon koncentráljanak. Ez nem könnyű, mert egészen más típusú tartalomfogyasztáshoz szoktak hozzá. Ennek ellenére meglepően jól szokott működni. Azt tapasztaljuk, hogy amivel még lehet hatni a gyerekekre, az épp a történet. És azzal, ha hatalmuk lehet a történtek felett.

L.I.: A kütyük nyilván hatnak az idegrendszerükre. Az más kérdés, hogy amit mi most figyelemzavarnak hívunk, azt 10-20 év múlva is figyelemzavarnak hívják-e majd, vagy addigra az egész világ adaptálódik.

Liptai Ildikó

– Milyen tartalmakra fogékonyak leginkább az egyes korosztályok?

L.I.: A felelősségvállalás az interaktivitás révén minden előadásunk alaptémája. Felelősséggel bírsz magadért és azért, hogy mi történik körülötted. Olyan történeteket viszünk az óvodások elé is, meg a kisiskolások elé is, amibe mi is be tudunk vonódni, amiről azt gondoljuk, hogy legyél bárki vagy akárhány éves, ebben a társadalomban az téged érinteni fog. És nincsenek kész konzervválaszok a fejünkben. Sok tapasztalatuk van a gyerekeknek is például a hatalommal kapcsolatban. Igazságérzet tombol bennük, és pontosan mérik be, mi az, ami szerintük még belefér valami jogkörbe, és mi nem.

– Nagyon különböző történetek születnek a gyerekek által, vagy néhány verzió ismétlődik?

J.K.: Tényleg nagyon különbözőek. A Loki meséje például olyan komplex problémát vet fel, amire semmilyen megoldási javaslatot nem adunk, sőt, mi sem tudjuk, hogyan lehetne jól megoldani, ettől aztán sokféleképpen lehet tovább szőni. Egymásra rezonálunk, ők is hatnak ránk, és ez ezer mintázatot tud kiadni. Persze van előadásunk, aminél azért van egy meder, ami felé terelni akarjuk a történetet. Ilyen például a Fogságban. Hogy aztán ebben a mederben a víz mennyire lesz haragos vagy lágyan csobogó, az függ a gyerekektől.

– Részvételi színháznál megkerülhetetlen a passzivitás kérdése. Most is tapasztalható volt, néhányan szerepeltek, mások háttérbe vonultak. Mit lehet csinálni, hogy ne erőszakként élje meg, aki megfigyelő típus? És mit csináltok a dominánsokkal, hogy ne ők uralják a terepet?

J.K.: Ez a formától is függ. Ha kis csoportokra osztjuk őket, akkor ezt könnyebb kezelni. De mindenki szabadon dönthet, mennyire aktív a történetben. A kicsik hajlamosabbak arra, hogy elbohóckodják. Ám azzal, hogy a velük szemben álló, szerepben lévő színész-drámatanár komolyan veszi a válaszukat, és következménye lesz a bohócságból adott válasznak is, kihúzza ennek a méregfogát.

L.I.: Ha nem csinálsz semmit, az is egyfajta cselekvés. Azt jelenti, hogy abban a szituációban szemtanú leszel, és ezzel valakit vagy valamit támogatsz. Szoktunk egyébként arra ügyelni, hogy a csendesebbek is megszólalhassanak. De csendben ugyanúgy megtörténik egy csomó minden.

– Utólagos közös iskolai megbeszélést mintha még igényelne néhány előadás.

L.I.: Nagy dilemma, mert ha bekerül az iskolába, belecsúszhat a didaktikusságba. hiszen ott a „Tanár néni, mi lett volna a helyes megoldás?”-ra szocializálódtak, Miközben látjuk, mennyire nincsen helyes megoldás. Fontos különbség a pedagógiai nevelés és a színházi nevelés között, hogy itt sokkal nagyobb a szabadság. Mi arra adunk lehetőséget, hogy a gyerekek maguk kísérletezzenek kvázi laboratóriumi körülmények között különböző emberi és társadalmi problémákkal. Attól, hogy nem minden záródik le bennük, hanem tovább kell még kicsit őrlődniük magukban a problémákon, semmi bajuk nem lesz.

J.K.: A másképp is történhetett volna feszültsége van benne, ami nem más, mint a való élet feszültsége. – Ha én akkor annak az embernek nem azt mondom, hogy…, akkor lehet, nem ez történik. Pontosan arról szólnak az előadásaink: gondold át, a döntéseidnek, mondataidnak van utóélete, azok hatással vannak a te életedre meg másokéra.

– Lehet megoldás és sikeres végkifejlet nélkül zárni gyerekeknek egy történetet? Vagy egy immorális döntést szó nélkül hagyni?

L.I.: A drámapedagógiában gyakran felmerülő kérdés, hogy immorális dolgokat is hagyjunk-e eljátszatni a gyerekekkel. Azért a gyerekek tudják, hogy itt csupán tesztelnek különböző mintákat. És fontos is, hogy tesztelhessenek. Erre a drámajáték tökéletesen alkalmas. Már a „mintha” játékokban is ezt csinálták. Ott is gyilkoltak. És nem azokból a gyerekekből lesznek a gyilkosok, akiknek gyerekkorukban voltak barátaik, akikkel ezt el tudták játszani.

A drámapedagógia épp arra ad lehetőséget, hogy kipróbáljuk, különböző cselekedeteknek mik lehetnek a következményei. El kell juttatni őket, hogy maguk jöjjenek rá, a tetteik következményeivel is szembe kell majd nézniük.

Ráadásul tudjuk a játékokról, hogy csomó feszültséget ki lehet velük pucolni. Mindamellett az is előfordulhat, hogy valami egészen más alternatíva van a fejében, ám úgy hatnak rá a körülmények, hogy teljesen más döntést hoz meg, mint amilyen szándékkal fölállt. Ez is egy fontos tapasztalása ennek a játéknak, hogy a körülményeim hatnak rám.

Marik Noémi

Előadásfotók: Rácmolnár Milán

SpirituszOnline logo


Örülne, ha megkapná a legfrissebb cikkeinket?

Akkor iratkozzon fel MOST a cikkajánlónkra és minden hétfőn reggel megkapja a kávéja mellé a legfrissebb cikkeinket!

Nincs levélszemét!

Ez is érdekelheti: ajánló, az elmúlt 3 hónap legjobb írásaiból