Beszélgetés Orosz Klaudiával
Marik Noémi
2022. február 19.
Festő, szobrász, varrónő, fafaragó egyszemélyben. Egyszóval tervező. Szófiában (mert bolgár származású) a Képzőművészeti Akadémián végzett, majd Budapestre települt, ahol az Állami Bábszínházban bábkészítőként kezdett. Diplomamunkája Az ember tragédiája volt, amihez nemrég újra látványt tervezett. Harminc éve a Kolibri fő tervezője. De külső munkákat is vállal olykor, ilyen például a harmadik évtizede műsoron lévő A dzsungel könyve jelmezterve a Pesti Színházban. Negyven éve van a pályán. Lenyűgöző, amilyen lelkesedéssel beszél ennyi idő után is a munkájáról.
– Hogyan tudta így megőrizni kíváncsiságát, munkaéhségét, nyitottságát?
– Talán segített, hogy gyermekszínházzal és bábszínházzal foglalkozom, és ez megőrizte a gyermeki lelkemet. Jól érzem magam a bőrömben így, a gyerekek és az ifjúság közelében. Csináltam azért felnőtteknek is előadást, de az kevésbé inspirált. Nagyobb kihívás gyerekeknek tervezni, mert nehezebb megfogni őket, és ez állandó készenléti állapotban tart. A gyerekek őszinték, egy felnőtt a nézőtéren csendben marad, mert jólnevelt, de a gyerek, ha nem tetszik az előadás, rögtön ki is mutatja.
– Erősebb képek is kellenek, mint egy felnőttelőadásnál?
– A felnőtteknél a látvány nem feltétlen fontos, ismerünk előadásokat, ahol üres a színpad és a színészek civil ruhában vannak. Egy gyereknek nem lehet csupasz színpadot mutatni, hétköznapi ruhában mesét előadni, mert az nem igazán ad színházi élményt neki. Nem véletlen, hogy nézőként is sokszor tündérnek, királylánynak beöltözve jönnek a színházba. Igényük van a varázslatra. Ez megerősít abban, hogy szépet és mágikusat kell nekik mutatni. Ugyanakkor felelősségteljesebb is, mint a felnőtteknek való tervezés, hiszen a színháznak nevelési funkciója is van. Esztétikailag is nevel.
– A Kolibrinek fő tervezője annak alapításától. Ez azt is jelenti, hogy nemcsak előadásokban gondolkodik, hanem egész színházban, arculatban és irányban?
– A Kolibriben nemcsak én tervezek, hanem külsős tervezők is. Persze a tervelfogadásnál ott vagyok. Ám minden tervezőnek saját stílusa van, és ezt nem lehet átugrani. Az én előadásaimnál viszont igyekszem, hogy egységes legyen a Kolibri arculata. Amikor harminc évvel ezelőtt elkezdtük a Kolibrit, fiatalok voltunk, és elsődlegesen a régi ellen harcoltunk. A fő célunk az volt, hogy semmi régi ne kössön minket gúzsba. Az első előadás, amit készítettünk, ’92-ben, a Locspocs volt. Székely Andrea rendezte, és ebben tette először a paraván elé a színészeket: nyitott a játék a bábokkal. Ez volt az első lépés a harcban. (Most készül egyébként a harmadik Locspocs, harminc év után.) Később sokat hozott nekünk a konyhára a Ruszt József-féle stúdium a Pincében (ez volt Márton Lászlótól A római hullazsinat és az Anatómiai teátrum). Ez is egészen más irányba vitt minket, mert Ruszttal dolgozni maga volt a csoda, jót tett mindenkinek. Minden próba után vittem neki az újabb és újabb skicceket. Részt vettem a próbákon, nem úgy, mint másoknál, amikor csak egyszer-kétszer konzultáltam a rendezővel.
– Háttéremberből alkotótárssá lépett elő.
– Igen, és ez a műhelymunkaszerű alkotás megmaradt később is a Kolibriben. Most is, amikor Novák János rendez, ott vagyok a próbákon. És néha bizony bele kell nyúlni a terveimbe. Ez folyamatos rugalmasságra készteti az embert. Képesnek kell lenni gyorsan váltani, koncentrálni és tudni elengedni a dolgokat. Nyitottnak kell lenni mindenre. Szerettünk kísérletezni, és így olyan eladásokat csináltunk, amik fontosak és jó emlékek, miközben persze nem biztos, hogy feltétlen jók és sikeresek is voltak. Az egyik ilyen a Hamlet, amit baromfiudvarba helyeztünk és minden szereplője baromfi volt. A színház életében fontos kísérlet volt. De izgalmas volt a Pincében a John Lennon rajzai alapján készült előadás is.
– A harminc év alatt melyik volt a kedvenc tervezése?
– Az 1994-es Megyeri Gyalog Galopp. Imádtam csinálni is, nézni is.
– A díszlettervező, jelmeztervező és bábtervező három külön szakma. Mindhármat műveli, méghozzá gyakorta egy előadáson belül egyszerre. Ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz?
– Valóban szeretek egyedül csinálni mindent, mert úgy érzem, akkor egységes a kép. Ez persze nem egyszerű. Párhuzamosan olvasom a szövegkönyvet és közben skiccelek. Úgy, mintha storyboardot csinálnék – vannak benne díszletelemek, jelmezek és bábok is. Képekben, filmszerűen gondolom el. Később tisztázom egyesével az elemeket. Például egy jelmez miből áll, korhű-e.
És hiába három külön szakma, egy tervezőnek mindenhez értenie kell. Minden ág benne kell, hogy legyen: a szobrász, a varrónő, a fafaragó. Mert nem elég megtervezni, meg is kell csináltatni, tudni kell a mesteremberekkel kommunikálni, és tudni, mi az, amit el lehet készíttetni.
– Egyszerre kell valóságtól elrugaszkodottnak lenni, ugyanakkor gyakorlatiasnak. Ez a kettősség tervezés közben hogyan működik?
– Először megengedem magamnak a teljes szabadságot, és amikor már álmodoztam eleget, akkor jön a praktikum. Akkor le kell tépni, ha nem is a szárnyakat, de a papírokat: ez nem megoldható, ez sem, ám valami belőle mégis. Az elején azonban még nem hagyom, hogy korlátozzon bármi is.
– És melyik nehezebb: az új technikai vívmányokat beépíteni vagy a régi elemeket frissen tartani és modernizálni?
– Mindenképp egyensúlyt kell tartani a kettő között. Talán ez a legnehezebb. És ha sikerül olyan ötvözetet létrehozni, amely érdekes előadást eredményez, akkor nem probléma a technikát sem használni. Persze ki kell találni, miként passzinthatók össze, hogy szervesen illeszkedjenek.
– Érzékeli tervezőként, hogy erősen a vizualitás felé tolódott a kultúra?
– A mai technika csodákra képes, és a gyerekek úgy születnek, hogy már mindent a képernyőn keresztül látnak. Ezt fontos szem előtt tartani, és persze kihívás, ám nem kell versenybe szállni vele. Ez egy másik műfaj, és a színház varázsa, hogy testközelben van minden. A mostani tendencia: minél színesebb, minél rikítóbb legyen a látvány. Ez szerintem a Marvel hatása is. Ám a fiatalok nemcsak igénylik, de jobban is értik a vizuális jeleket.
– Harminc éve dolgoznak együtt Novák Jánossal. Közösen álmodják meg az előadásokat, a rendezői koncepciónak dolgozik alá vagy teljesen szabad kezet kap?
– Is-is. Van, hogy János víziója olyan erős, hogy meg is skicceli nekem. Máskor teljesen rám bízza az ötletelést is, és az vagy inspirálja, vagy megtervezteti újra. Az ember tragédiájánál például Jánosnak volt az az ötlete, hogy három helyszínen legyünk, és én elfogadtam, bár a közönségnek kissé kényelmetlen lehet az előcsarnokban, de jót tesz, hogy meg kell mozdulnia, mert nehéz a madáchi szöveg, nehéz rá koncentrálni. Ráadásul élményszerűbb is, hogy testközelbe kerülnek a szereplők.
– A báb a reneszánszát éli – mondta egy interjúban. Mi lehet ennek az oka? Hiszen a báb eddig is költői és plasztikus volt és eddig is bírt mágikus erővel.
– A nyitottság, ami a bábszínház és az élőszínház között kialakult. Az Állami Bábszínház egy bezárt vár volt. Csak a bábosok tették be oda a lábukat meg a gyerekek. Később, amikor a Kolibri is kivált, olyan rendezők, dramaturgok fordultak meg ott, akiknek nem volt bábos múltjuk. És ezek az emberek itt rádöbbentek, hogy mire képes a báb. Ez hozta magával, hogy később saját területükön is elkezdték felhasználni a bábot mint művészi eszközt. Megmozdult a műfaj, kinyílt és egyre több helyen lehet látni. Megtalálta a helyét.
