Beszélgetés Takács Gáborral, a Káva alapító vezetőjével, színész-drámatanárral
– A toxikus kapcsolatról szóló Megzabállak! című előadást játszottátok most épp. Nagyon sokféle témával dolgoztok, és ezek között van olyan, ami érzékenyen érinthet egy-egy gyereket, akár gyász, akár szülők válása, alkoholizmusa vagy egyéb miatt. Most is volt egy lány, akit láthatóan megviselt a téma. Ezt hogyan lehet és kell-e kezelni?
– A mi vállalásunkban benne van, hogy olyan témákat vegyünk elő, amikről nem szeretünk beszélni, miközben itt van körülöttünk – az otthonokban, ismeretségi körökben, munkahelyen. Úgy ítéltük meg, hogy ez is egy ilyen fontos téma. Tudjuk, hogy kényes, de nem söpörhetjük szőnyeg alá. Az, hogy a gyerekek milyen párkapcsolatokba másznak bele, milyen hatalmi viszonyokat ismernek vagy nem ismernek föl, megerősít abban, kell, hogy lássák ezt a történetet, és fontos, hogy együtt próbáljunk meg gondolkodni róla. Volt már jó pár előadás, láttuk, körülbelül milyen reakciókat vált ki. Aki érintett volt, az is bent tartotta magát a helyzetben, kezelte, sőt hozzászólt, így ezzel nekünk külön nincs dolgunk. Volt persze olyan is, amikor valaki emiatt kiment. Majd visszajön, ha úgy érzi.
– A színháznál, drámapedagógia és nevelési színháznál meg pláne kardinális kérdés a didaktikusság. Mit tesztek, hogy elkerüljétek? Miközben persze vannak témák, amik nemigen adnak más lehetőséget.
– Ez is a hosszú, gyötrelmes tervezési folyamat része. Mi fér bele és mi nem. Ami belefér, az is mindig áttételes, indirekt kell, hogy maradjon. Nem véletlen például, hogy a Megzabállak!-nál nem kezdjük elemezgetni az agresszor férjet, nem akarjuk megérteni ezt az embert. Biztos, hogy az a jó, ha valaki úgy megy el innen, hogy van kérdés, amin pöröghet, ami tovább dolgozik még benne.
A nyitásoknak sem szabad didaktikusnak lenniük, fontos, hogy érdekesek legyenek, megmozgassák a gyerekeket, és életkorilag is stimmeljenek. Ezeket ugyanolyan nehéz kitalálni, mint megcsinálni magát a színházi részt. Ezért tart tovább nálunk egy-egy előadás létrehozása, mert hozzá kell passzintani, melyik ponton álljunk meg, milyen kérdést járjunk körbe, és azt milyen formán keresztül kínáljuk fel a gyerekeknek. A produkcióinknak általában több élete van: bemutatjuk, aztán eltelik néhány előadás, és elkezdünk kidobálni belőle dolgokat. Ez a műfaj sajátossága. Mert akármilyen okosak és tapasztaltak vagyunk, 28 év után is papíron találjuk ki az egészet, de a puding próbája az evés. Lehet, hogy amit kitaláltunk, a gyerekeket nem érdekli. Ilyen volt például az ötödik-hatodikosoknak szóló Labirintus című előadásunk legelső változata, ami mára sikertörténetté lett. Legendát dolgoz fel, miközben nagyon mai témakörrel, az igazsággal foglalkozik. Azzal, hogy a művésznek mekkora a szabadsága, és mennyire kell, hogy befolyásolja, amit a környezet vagy a hatalom mond. Igencsak bonyolult dolgokat találtunk ki Thészeusz legendájához, és az első előadás meglehetősen nagy „pofára esés” volt. Fél évre vissza kellett vonulnunk, újragondolni és elsősorban egyszerűsíteni a játékot. Az általános bölcsesség itt is érvényes: a legegyszerűbb dolgok működnek a legjobban. Csak amíg oda eljutsz, addig megőszülsz.
Ahhoz, hogy arról tudjál beszélni, ami téged érdekel, nem kellenek nagy dolgok. Jó kérdésekkel, erős színészi jelenléttel bármi lehetséges. Nem a formán múlik. Amikor Magyarországon elterjedt a drámapedagógia, még nagyon sokszor a formáról szólt. Megtanultuk Jonathan Neelands összes konvencióját, ami minden képzésen elhangzik. Egy időben mindenki azzal kezdte a foglalkozását, hogy feltett a falra egy nagy csomagolópapírt egy körvonallal. Miért? Mert volt egy kényszer, hogy akkor lesz jó egy foglalkozás, hogyha felvonultatsz tízféle drámaformát. Csak éppen az maradt el, hogy mi ennek a lényege, a mélysége. Jó, ha jönnek a formák egymás után, ám így nem veszed észre, ha a gyerekekben történik valami.
– Amikor nyittok a diákok felé, amikor bevonjátok őket, változatosan teszitek. Kérdésekkel, szavazással, szituációs játékokkal, szerepjátékokkal, élőképekkel, vitákkal.
– Igen, mert a korosztályhoz is igazítjuk mindezt. A 11-12 éveseknek kortárs erőszakról szóló Játszótérnél például van helye több formának, mert az ilyen korú gyereket muszáj lekötni azzal, hogy ő csinálhasson viszonylag hamar jelenetet, beszélhessen szerepben lévő színésszel. Kell valami, amibe tud kapaszkodni, és fontos, hogy az egyszerű legyen, érthető és világos, mégis adjon valami izgalmat. A középiskolásoknál nehezebb eltalálni, milyen típusú aktivitásba legyenek bevonva, mert ők már macerának élnek meg sok mindent, nekik jobban megy a verbalitás. A cél az lenne, hogy az érzelmeken és az intellektualitáson keresztül is megmozduljon a diákokban valami, ráadásul fizikailag is legyen mit csinálniuk. Ezt a három dolgot egyszerre kell és igyekszünk aktiválni. De nincsenek sémáink, és persze nekünk is kell a változatosság.
– A 27 év alatt miben változott a Káva?
– A színházesztétikánk talán nem változott radikálisan, de problémaközpontúbbak lettek az előadásaink. Most már sokszor először van a probléma és aköré építjük a darabot. Mindemellett bátrabban nyúlunk érzékeny társadalmi témákhoz. Húsz éve még nem mertünk volna. És talán ügyesebbek is lettünk. Ám az alapértékek, az, amiért elkezdtük ezt az egészet, nem változott. Nem váltottunk másik módszerre sem. Még ha az utóbbi 5-6 évben elkezdtünk civil felnőttekkel közösségi színházi előadásokat is csinálni, és vannak projektjeink, amiknek a keretében például zárt intézményekben dolgozunk fiatalokkal (Aszódon és Szőlő utcai javítóintézetben). A fő területünk azonban maradt a TIE (komplex színházi nevelési előadások) és az iskolák.
– Utazó színházként sok réteghez eljuttok. Tapasztaltatok-e bármiféle különbséget?
– Ott, ahol kevesebb dologhoz jutnak hozzá a gyerekek, egy olyan előadás, mint amit mi csinálunk, nagyobbat tud szólni. Egyébként nincs különbség. Erre mindenkinek szüksége van. Egyszer azt mondta valaki egy elit iskolában: azért jó, hogy jöttetek, mert ezek a gyerekek fogják majd az országot vezetni. A nehezebb sorsú gyerekekhez eljutni viszont nagyon pályázatfüggő. Ez egy relatíve drága műfaj, utaztatni még drágább, egy iskola nem tudja megfizetni. Az drága benne, hogy három ember dolgozik egyetlen osztállyal 2-3 órán keresztül. Ez sosem lesz rentábilis, mindenképp kell hozzá támogatás, amit részben az államnak kellene felvállalni.
– Jelenleg hogy álltok az állami támogatással?
Nem jól. Hiába pályázunk, nem nyertünk annyi pénzt, amennyiből biztonságban tudnánk működtetni a társulatot. A következő évadban csökkentett működésre kell átállnunk és nem tudunk teljes állásban itt dolgozni. Csak hétfőnként és keddenként fogunk játszani, a többi napon csupán extra esetben. Egyelőre ez a kényszermegoldás született. Azt, hogy ez a véget jelenti, lassú leépülést vagy csupán egy átmeneti rossz helyzetet, egyelőre senki nem tudja. Minden benne van a pakliban. Eleve sok lábon állunk, de most ez sem elég. Sok pénz van a kultúrában, csak az számunkra nem elérhető. Az állam nagyon konkrétan nyilvánítja ki azt a szándékát, hogy kivonul a független színházak finanszírozásából, és az sem hatja meg, hogy mi színházi neveléssel, gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozunk. Ezzel a helyzettel kell szembenézni és kezdeni valamit. Igény mindenesetre van ránk, a nézettséggel nincs gond. Ezért is bízunk abban, hogy van helyünk ezen a palettán.
Marik Noémi
A Megzabállak!-előadás fotóit Farkas B. Szabina készítette Portréfotó: Marik Noémi
