Ez a világ gonosz világ

nyito

A tündérkeresztanya

Griff Bábszínház

Morózus, fiatal „anyuka” lép be egy nagyáruház bejárata és egy parkoló közti térbe. A földön elszórva műanyag rekeszek és egy később paravánul szolgáló, fémhálós vásárlókocsi. A fiatalasszony (Szolnok Ágnes) egyfajta „neszóljhozzám!” ábrázattal ebbe a kocsiba kezdi el berakni tömött papírszatyrait és kék ikeás táskáját. Olyan gond ül az arcán, hogy az ember legszíveseben hátrálva menekülne. Hangszóróból előkúszó, szomorkás muzsika, Takács Dániel zenéje hangzik föl, de a későbbiekben többször megszólal a közelben kalapban – s néha kicsit szerepben – ott üldögélő Keller Dániel Máté hegedűje is. Az abszurd drámákhoz illő, világvégi tér megrázóan emlékeztet pár magyar család „otthonnak” mondott lakóhelyére. A totális otthontalanság látványtervezője: Virág Vivien.

„Mit néztek?” – kérdi az asszony, s ennek körülbelül az lehet a néma folytatása, hogy „Nem láttátok még anyátokat padlón?” A közönség dermedten hallgat. Nem ismeretlen nekik ez az érzelmi helyzet. „Nem mesélek!” – csattan fel a nő. „Dolgom van!”  Aztán persze mégiscsak mesélni kezd, de a kedve nem enyhül. Úgy gyújt rá a történetre és az abba ágyazott dalokra, mint az a dohányos, aki bár szeretné, képtelen a cigarettát letenni. „Ebben a mesében sok szomorúság lesz” – mondja, s kissé megnyugszik. Amikor előkerül a szegény asszony bábfigurája, a néző gyomra is kienged. Kegyosztó módon, s inkább csak váll fölött, hátrafelé szólva kezdődik a mese a szegényasszonyról, akinek amikor megszületett a Zsiga fia, abban a minutában halt meg a párja, a szegényember. A világ határán még épp találkoztak.

Ez az utolsó motívum, az élet és halál kapujánál való találkozás teljes biztonsággal jelzi, hogy cigány meséről van szó. Sok évvel ezelőtt írta ezt az egy főre készített bábjátékot Veres András, egy Görög Veronika által gyűjtött cigány népmese alapján. 2006-ban egy Harlekin -Orlai együttműködés keretében Csató Kata rendezte meg, az életében akkor először bábozó Csákányi Eszterrel a főszerepben. Ezt az előadást, itt a zalaegerszegi Griff Bábszínházban az író, Veres András jegyzi rendezőként is.

A csodás elemekkel teli tündérmese klasszikus fejlődéstörténet. Zsiga édesanyja keresztanyát keres a fiának, de mindenki elhajtja, mígnem találkozik ezzel a bisszig, tűzpiros körömcipőt viselő Tündérkeresztanyával, aki nyomban ki is sajátítja a gyereket. A gyerek, csontszürke, nyitott tenyérnél alig nagyobb embrióforma, aprócska figura ízesült kockákból összerakva, akinek az alakját a vagány dumájú tündér jelenetről jelenetre egészíti ki a játék során. A végén, amikor Zsiga már mint Aranyország királya áll előttünk, igazi férfiformája van a nyakánál mozgatott bábocskának.

Ámde addig fura és félelmetes dolgok történnek. Emelkedett szövegű panaszdalok hangzanak el, egyfajta parainesisképpen, s tanulságuk többek közt az, hogy „ez a világ – nem jó világ”. De hát az álmodozó Zsiga kalandozni vágy. „Oda akarok menni! Vele akarok lenni! Akarom!” – rikácsol a fiú, vagyis a minden szereplőt megelevenítő Szolnok Ágnes. Zsiga, az álomképeit követve jut el Rézországba és Ezüstországba, ahol a rézből való és az ezüstszoknyás, de egyként rámenős királykisasszonyokkal édeleg kicsit, majd elszökik tőlük. Hja, nagy dolog a szabadság.

A szakadozott mesélgetés dalokba, dialógusokba, s gyakran igen formás versezetekbe csap át, míg a hétköznapi történések csodákkal váltakoznak. Időnként újra fölhangzik az erősítőkön érkező zene, jótékonyan tágasítva az álomszerű jeleneteket. Bevallom, fölismerhető, a roma folklórból vett motívumot alig párat érzékeltem, de az egész zenei aláfestés egységes és dramaturgiailag is előrevivőnek tűnik. A roma folklórra utaló legerősebb vizuális motívum nem is a szegényasszony öltözéke, hanem a hegedűn játszó muzsikus, akinek – ahogyan ünnepi alkalmak megkívánják – gondosan kefélt, fekete kalapkája van.

Zsiga, amikor már épp eldöntötte, hogy többé nem akar álmodni, nehogy újfent vágya támadjon távoli királyságokba csábulni, egyszercsak rápislant a lemenő napra, s láss csudát: az meg aranyból van! Bár a legényke nem akar indulni, tündérkeresztanyja addig noszogatja, míg elér az aranybirodalomba, hogy lustán beszóljon: „Van itt egyáltalán királylány?” Hát hogyne lenne! Az újonnan színre lépő bábocskának Zsuzsi a neve, méretben épp Zsigához illő, és ráadásul aranyszőke. Boldog vég.

Nem hallgathatom el, hogy ebben a világban és játékstílusban, ahol igaz humor alig ismeretes, csak szellemesnek érzett beszólások és piszkálódások tarkítják a dialógusokat, gyógyító hatású kommunikációs ellenpont lenne egy-egy kapcsolatteremtő mosoly. A kiszámíthatatlan történéseken és a bánaton való felülemelkedést segíthetné, összekacsintás lehetne ez a csipkelődő hárítással elbizonytalanított közönséggel, a tündér felnőtti rosszkedve mellett. Ha a rendező is úgy akarná, Szolnok Ágnes meg tudna szabadulni ettől a Mindentlátó királylány-előadásban fölvett „Begónia királyné” magatartástól.

Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)

A tündérkeresztanya (Griff Bábszínház)
Írta, rendezte: Veres András
Játsszák: Szolnok Ágnes, Keller Dániel Máté
Zene: Takács Dániel
Látványtervező: Virág Vivien

A Griff Bábszínház felvétele az előadásról

Fotó: Pezzetta Umberto

SpirituszOnline logo


Örülne, ha megkapná a legfrissebb cikkeinket?

Akkor iratkozzon fel MOST a cikkajánlónkra és minden hétfőn reggel megkapja a kávéja mellé a legfrissebb cikkeinket!

Nincs levélszemét!

Ez is érdekelheti: ajánló, az elmúlt 3 hónap legjobb írásaiból