Emma csöndje

Kolibri Színház

Stuber Andrea  
2021. február 27.

Tagadhatatlanul hátrányos, hogy mostanában nem élőben, a helyszínen nézünk színházat, hanem otthonról. De olykor azért tetten érhető egy-egy előny is. Például a Kolibri Színház Emma csöndje-előadásának díszlete, a tengermély kifejezetten illúziókeltőnek látszott monitoron keresztül. A homályos kékesen derengő képben itt-ott körvonalazódott egy-egy elúszó állat. Hasonlított a látvány ahhoz, ami a búvárfelszerelésben lemerülő embert fogadja.

Gimesi Dóra darabja egy hétéves kislány és tengeri állatok egy csoportjának szoros kapcsolatát teszi tárgyává. Ámbár nem afféle hollywoodias történetként, inkább amolyan problémadarabként. Emmát elsősorban a túlhallása – a hangokra való fokozott érzékenysége – és a kifejezésképtelensége, pontosabban a kommunikációs szándék hiánya és a zajos emberiségtől való idegenkedése vonzza a tenger csendjéhez. Ritka szerencséje, hogy a szülei tengerbiológiai központban dolgoznak megszállottan, víziállatok gyógyításán. A mama (Megyes Melinda) és a papa (Bodnár Zoltán) kedvesen, sok „szívem” és „drágám” felhasználásával beszélnek a gyerekükkel, csak épp a gondjairól nem tudnak szinte semmit. Így aztán Emma a tengeri állatkórház páciensei között érzi magát legjobban, és szíve szerint tulajdonképpen egy kis tengeri uborka szeretne lenni.

Alexics Rita

A tengeri állatok nehézségei zömmel abból adódnak, hogy az emberek lehasználják és teleszemetelik az életterüket. Ebből következő érdekes jelenet a darabban, amikor az állatorvos szülők kioperálnak a megbetegedett polipból, Malvinból egy rakás nejlonzacskót, petpalackot, konzervdobozt és hasonlókat. Három fúvós színész adja hozzá a szívdobogást. Malvint is három színész játssza – Tisza Beával az élen –, tekintettel a polip nyolc hosszú, izgő-mozgó karjára.

Emma aztán tanúja lesz annak, hogy két szelfiző turista eldob egy kiürült ásványvizes flakont. Közli velünk, hogy amikor kisebb volt, beletömte a szemetet az ilyenek szájába. Ehhez mérten agresszív környezetvédőnek játssza Emmát Alekszics Rita: feszült, fojtott ingerültséggel, merev, zárt tartással, rigorózusan lefelé görbülő, szigorú szájvonallal, egyetlen mosoly nélkül. Van Emma-bábja is, amelyet tulajdonképpen úgy használ, mintha Emma játékbabája lenne. Michac Gábor bábjai egyediek és különlegesek: mindegyiknek van középen egy színes gömbízülete, amely a tengeri víziállatok mozgatásánál játszik kulcsszerepet. A felismerhető lamantint, a kalapácsfejű cápát, a fehér cápát két bottal irányítja alulról a színész. Messze Fehér Dániel úsztatja a legszebben, legkifinomultabban Fülöpöt, a kardszárnyú delfint. Akinek a baján végül is Emma segít oly módon, hogy megtanítja jelbeszédre az egész, tenger alatti társaságot. Az előadás legszebb jelenete, amikor Emma (a báb) és Fülöp, a kardszárnyú delfin (báb)  együtt úsznak a vízben, lebegnek a kék lepeltenger fölött. (Végül is miért ne úszhatnál vele – bólintott jóváhagyólag a papa. Egy kislány meg egy orka, más néven gyilkos bálna. Aha.)

Most már muszáj közbevetnem, hogy bár a mese valós, létező témákat taglal tisztességes szándékokkal – fokozott figyelemmel a környezetvédelemre –,  zoológiailag minimum kétséges. Itt ez kis közösség a víz alatt, ahol mindenki összetart mindenkivel. Csak hát a realitás az, hogy például a rája – akit a mindig oly rokonszenvesen vehemens Mult István játszik – nem barátja a fehér cápának, hanem zsákmányállata. Az összes többi cimborát pedig megeszi az orka, ha arra jár és éhes. Arról a bizarr pillanatról nem is beszélve, amikor az állatokat etető biológus-orvos papa bábhalakat dob be a vízbe Fülöpnek. Hát hogy? Azoknak a kisebb halaknak az élete nem számít nekünk nézőknek? Csak azért, mert nincs nevük?!

Itt jegyzem meg, teljesen abszurd „Fülöp, gyere!” kiáltásokkal hívni az orkát. (Avval is elégedetlen vagyok egyébként, hogy a két orvos nem ismerte fel a kardszárnyú delfin hallásproblémáját a feltűnő orientációs zavara láttán.) De egy ilyen helyen, ahol a gyógyítás és a természetbe visszahelyezés a cél, nem nevezik el az állatokat, mivel nem akarják domesztikálni őket. Függetlenül attól a szemponttól, hogy egy mesedarabban éppen elég megkülönböztetni az állatszereplőket a fajtájuk alapján, nem hogy még a nevüket is memorizálni kelljen a nézőknek. De belátom, ez részletkérdés.

Fontosabb a látvány – Kuthy Ágnes rendező amúgy is mestere a fényeknek és árnyékoknak –, és nagyon lényeges, megkapó elem az a hullámzásszerű, repetitív zene is, amely Sáry Bánk munkája, és a színészek tevőlegesen részt vesznek az előállításában. A történet pozitív végkicsengése az, hogy Emma, akit az iskolában kukának csúfoltak, visszamegy az osztálytársai közé és elfogadja, hogy beszélgetni kell velük. Eddig azt sem értette, hogy a felnőttek minek kérdeznek tőle olyanokat, amikre úgyis tudják a választ. De most már talán megbarátkozik a szavakkal. Így-úgy azért csak jók lesznek azok is valamire.

Stuber Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)

Gimesi Dóra: Emma csöndje (Kolibri Színház)

Szereplők: Alexics Rita, Megyes Melinda, Bodnár Zoltán, Tisza Bea, Mult István, Rácz Kriszta, Bósz Tamás, Szívós Károly, Rácz Kármen, Nizsai Dániel, Erdei Juli, Fehér Dani, Dömötör Anna

Dramaturg: Horváth Péter
Tervező: Michac Gábor
Zeneszerző: Sáry Bánk
Zenei vezető: Kecskeméti Gábor
Zenész: Bornai Szilveszter
Koreográfus: Nemes Zsófia

Rendező: Kuthy Ágnes  

Kolibri Színház online, 2021. február 12.