Az ellentétek vonzzák

nyito

A Macskaherceg kilencedik élete

Kövér Béla Bábszínház

Kóborlásai végpontjaként (?) a Macskaherceg végre hazatalált: Gimesi Dóra ízig-vérig szegedi története a Kövér Béla Bábszínház nagytermében lel ideiglenes nyugalomra.

A hasonló című könyv és szerzője 2017-ben elnyerte Az év gyerekkönyve díjat a 12 év alattiaknak szóló művek kategóriájában. A karcsú kötetbe foglalt két mesében van valami megnyugtatóan régimódi, de ez békebeli nosztalgia, nem poros avíttság. (Nem lepne meg, ha némely szülők, nagyszülők jobban kedvelnék ezeket a történeteket, mint a kiskorú célközönség.) Ugyanakkor érdekes, hogy szerzője erős színházi kötődései ellenére a színház valahogy mégsem ugrott a sok felől eredő, változatos szálakból összeszőtt történetre: Szenteczki Zita főleg főiskolásokkal készült előadását kellemes emlékként őrzöm (aminek 2016-ban a THEALTER-en egy baleset miatt felolvasószínházi verzióját hallhatta amúgy a dél-alföldi város közönsége), de másik színházi adaptációról nem tudok beszámolni.

A megírás, illetve az egyetlen premier óta sok minden változott: a Szentháromság utcát, az Alsóvárosi templomot meg a tarjáni paneleket, és persze a Boszorkány-szigetet emlegető sztori Fodor Orsolya szakszerű rendezésében kétszemélyes játékként kel most életre Szegeden. A pár éve újraélesztett, a város kulturális életében viszonyítási ponttá izmosodó Kövér Béla Bábszínház következetes, és lokálpatrióta énemnél komoly tetszést arató programja a szegediség fel- és megmutatása.

Mert nyilván a helyi nézőnek mást jelentenek a szépen formált mondatokban rendre feltűnő emblematikus, értő kézzel válogatott szegedi sarkok és zugok. A rendezés ugyanakkor talán túlságosan is sokat bíz a néző termékeny fantáziájára: Illés Haibo szomorkásan takarékos látványvilága bárhol és bármikor szolgálhatna keretül. A központi elem egy (tiszavirág?)szárnyakkal felszerelt hinta, ami – talán csak én képzelem, de – finoman rímel az író mellett dramaturgi feladatokat is ellátó Gimesi Dóra gyerekkorának jellegzetes lakótelepi játszótérmotívumaira. Kis, ledvilágította hullámpalával borított mozgatható szigetek sodródnak egymás mellé vagy rebbennek szét a történet egyes pontjain, de inkább a praktikumot fedezem fel bennük, semmint a szegedi helyszíneknek tulajdonított varázserőt.

A történet – nézzük csak meg a könyvváltozat Molnár Ferenctől kölcsönzött mottóját – Liliom-parafrázisként is működőképes: a piperkőc, pojáca, szélhámos, gazember, satöbbi Macskaherceg és a világon legszebb, bájos tavasztündér, Alinka érzelmi körhintájának megfigyelőjeként nem nehéz hasonlóságokat felfedezni a magyar drámairodalom egyik legfelkavaróbb szerelmi történetével. A Macskaherceg kilencedik élete is az egyébként: attól, hogy tündérekről, boszorkányokról, emberi és állati lét között ingázó szereplőkről mesél, ez még egy nagy, élethosszig, vagy tán azon túl is tartó szerelem megrendítő históriája.

És mint ilyen, bizonyos életkor alatt talán nem is köti le mindenestül a gyerekfantáziát. De itt már az előadásról beszélek: olykor mintha maguk az alkotók is elandalodnának kicsit a szavakba kövült szépségtől, ilyenkor pedig erőt és tempót veszít a produkció. Tény, hogy csipetnyi szentimentalizmus és egy kiskanál melankólia szerepel az összetevők között, de hát a színházban minden az arányokon múlik.

Vannak persze pillanatok, amikor lendületet vesz a játék. A „házasodni márpedig muszáj” komoly társadalmi nyomásának kitett Alinka kérői (fej)csereszabatosak, jópofa az alsóvárosi templomi orgona, Leopold magánszáma a Newton bölcsője nevű irodai játékszer ihletésére. Ezek a skiccek a Szegedi Nemzeti Színházból a bábszínházba átruccanó Poroszlay Kristóf hangi képességeit és kézügyességét egyaránt dicsérik. A színész Macskahercegként is teljesíti, ami elvárható: kéjesen doromboló, mély és álmos hangon önelégült macska, miközben Spergel Anna kétségbeesésre hajlamos, mintha mindig és mindenütt késésben lévő Alinkáját körbe dorombolja. Az alapanyag mély macskaismeretről tanúskodik amúgy, amihez Frank Tamás bársonyos fúvósokra, simulékony billentyűsökre komponált kísérőzenéje és jól formált songjai is idomulnak.

Az előadás legizgalmasabb része a hátulról mozgatható, a talán a vágyott teljességre utaló körök-gömbök ihlette bábok és az élő testek közötti árnyalt kommunikáció, aminek része a játszók narrátori szerepbe be- és kiléptetése is. Mint a dús lombkorona által megszűrt nyári nap alatt a puha árnyak, úgy folyik-olvad egymásba báb és ember története, sorsa.

Ha nagyobbak lennének a bábok, a hátrébb ülők is rácsodálkoznának a részletekre, így viszont a fotók igazítanak el például a pöttöm halál delikát és színpompás, kézenfekvő titkot rejtő küllemével kapcsolatban. De ez már csak az én privát kötözködésem, a lényeg az, hogy rokonszenves szereplőinkbe most már „örökkös-örökkön-örökké” belebotolhatunk Szegeden, valahol a Mátyás tér környékén.

Jászay Tamás
(Színházi Kritikusok Céhe)

Gimesi Dóra: A Macskaherceg kilencedik élete (Kövér Béla Bábszínház)
Játsszák: Spergel Anna és Poroszlay Kristóf
Látvány: Illés Haibo
Zene: Frank Tamás
Rendező: Fodor Orsolya
Készítették: Tóth Eszter, Katona Márk László, Kiss Attila Etele, Scabello
Hang, fény: Bujdosó Zoltán, Patkós Péter

Szeged, Kövér Béla Bábszínház, 2024. február 4.

SpirituszOnline logo


Örülne, ha megkapná a legfrissebb cikkeinket?

Akkor iratkozzon fel MOST a cikkajánlónkra és minden hétfőn reggel megkapja a kávéja mellé a legfrissebb cikkeinket!

Nincs levélszemét!

Ez is érdekelheti: ajánló, az elmúlt 3 hónap legjobb írásaiból