Krabat a Fekete Malomban
Budapest Bábszínház
Krabat kamaszként aláveti magát egy hatalomnak, amit híven szolgál, cserébe egyre több hatalmat kap, ahogy társai is. A rendszer részeként el kell néznie mások bántását, megalázását.
A regény alaposan körbejárja a hatalmi vágyat, a vele szemben kibontakozó tehetetlenséget és az iránta való vonzalmat is. Krabat a fekete malom egyik molnárlegénye, aki a Mestertől fekete mágiát tanul. Ahogy meghal Krabat idősebb társa, aki testvéri szeretettel óvta, segítette, mindinkább menekülne innen, idővel azonban felelősséget érez a társai iránt, ezért azon van, hogy elpusztítsa a rendszert és vezetőjét. A varázslatnál csak az igaz szerelem erősebb, tudja, hogy egy lány segítségével győzhet. Elnagyoltan erről szól a történet.
Az előadás narrátora acélosra hangolt gitárpengetéssel, majd afféle énekmondással közvetíti nekünk, mit csinál a fiú – bolyong a hóesésben. Érthető, hogy ezt narrációval igyekeznek megoldani, hiszen színpadon nem lehet bolyongani. Ezután azonban már semmi szükség nem lenne a narrációra, mert elindul a játék, de két mondat után nyilván nem lehet kivinni egy narrátort. Sejteni vélem, hogy a regényhez mért hiányérzet hívta elő ezt a megoldást – bár még soha nem láttam olyat, hogy a narrátor kiigazítaná, amit az adaptáció (dramaturg: Kali Ágnes) nem tudott megoldani.
További kihívás színpadi időben úgy valóságot érzékeltetni, hogy nézőként az legyen a megélésünk, „milyen hosszan fut” valaki. Ez szintén nem szokott sikerülni, mert a rossz néző azt látja, hogy a színművész forszírozottan helyben fut, és az a kevés kis futás, amit soknak kellene éreznünk, gyorsan válik unalmassá és eltávolítóan teátrálissá. Vártam, hogy ennek a fiúnak majd jobban megjelenik a története, hiszen valaki megtestesíti. Miért és honnan menekül? Mi ez az álom? Persze nem kell, hogy választ kapjak erre az előadásból, de a kérdés építsen narratívát. Ebből a futásból semmit nem tudtam meg.
Otfried Preußler önéletrajzi ihletésű regényének egyik titka, hogy miért indul el ez a fiú. Honnan indul el? Az író egy szudéta kisvárosban született 1923-ban, bonyolult kulturális közegben. A csehül beszélő nagyanyja meséin cseperedett, majd iskolásként érdeklődve követte apja néprajzi kutatásait, aztán egy ifjúsági tornaegylet tagjaként törvényes adminisztratív intézkedéssel bekerült a hitlerjugendbe. Tizenhét évesen ismerte meg későbbi feleségét. ’42 húsvétján [Krabat húsvétkor „lép ki a testéből” a keresztnél üldögélve] vonult be a Wehrmachtba. A háború, a tatárföldi hadifogság és egyebek után pedig egyike lesz azoknak, akik minderről reflektáltan kezdenek beszélni a nyilvánosságban. Mindez azért érdekes, mert ez a könyve egyáltalán nem fantasy, ez a feketeiskola nem egy varázslós ifjúsági horror, hanem az abból a világból ismerős feketepedagógiáról szól, amit Preußler alaposan kiismert. A Krabatot tíz éven át írta, és jóval rétegzettebb lett, mint amit ez az előadás megjelenített belőle.
Az előadás tere (Fekete Anna / Szondi György fénytervező) annyira markáns, hogy túlszerepli a játékot, hiába gyönyörű, kifejező és tökéletesen funkcionális. A színészeknek nehéz ezen átjönni – mert muszáj a látványt nézni. A klasszicista szobor-babaarccal, páncéllal, molnárköténnyel már-már bábbá alakító jelmez (Kálmán Eszter) ugyancsak csodálatos, és nekem a leginkább ez sugallta a regény összetettségét. Nézőként mégis belefáradtam, ahogy logikusan, de sematikusan használták. A mozgókép (Varga Vince), aminek a varázslatával több átváltozást nézhettünk meg, szintén lenyűgöző. Ugyanakkor mintha darabjaiban maradt volna a sok invenciózus munka.
A színészek figyelemmel és odaadással játszottak, Ács Norbert különösen meggyőző az összetettebb szerepet szépen játszó Bartha Bendegúz mellett, ahogy a többiek is, pedig a molnárlegények a kifejező mozgások mellett sokszor vannak sportünnepélyre emlékeztető tornagyakorlatokra késztetve – a monoton munkát monoton színházi megoldással megmutatva. Teszárek Csaba szereptöbbszörözése ütközött: egy narrátor minden ok és cél nélkül nem válhat halottért érkező révésszé, hiszen ez jelentéssel bír. Podlovics Laura, miután az elején ígéretesen jelent meg piros sárkánykutyaként átlebegve, olyan sémába lett téve, mintha műanyag baba lenne – elrettentőnek tartom, hogy kamaszok ezt kapják mintának. Hannus Zoltán Mestere jól kitalált karakter, de annyiszor kellett ugyanazt az antagonistát adnia, hogy a második felvonás közepétől már olyannak hallottam, mint Vitéz Lászlót, akire tizenkettedszer támad az ördög.
Nekem a mélypont Pumphutt és a Mester párbaja volt – pedig milyen jópofa technikai megoldással éltek. A regényben mentális párbaj történik, miközben a felek egy asztalnál ülnek, és különféle állatokban megtestesült erejükkel harcolnak. Hálátlan feladat ezt színpadra vinni, szerintem nem is lehet, de a két óriási fekete figura ismétlődően hadonászó mutatványai által tökéletesen eltűnik az illúzió, hogy ez az összecsapás nem fizikai küzdelem. Ez nem tud Krabat történetébe belefonódni, hanem csak egy attraktív zárvány marad minden dramaturgiai következmény nélkül – márpedig fontos fordulat, amikor nyilvánvalóvá válik a molnárlegényeknek, hogy a Mester nem mindenható. Itt kezdődik el a felnövés- vagy kiszabadulástörténet. És ahogy itt konkrétan, úgy az előadás egészében általánosságban nem gondolták át, mi a valóság, az álom és az allegória ebben a történetben. A varjúvá változás például nemcsak egy közlekedési formát jelent, vagy varázslattal való menőzést, ahogy ezt véltem érteni az előadásból, hanem valamiféle átlépést is kifejez, ami által szellemi minőségben is történik valami – mármint nem spirituális vagy mágikus dolog, hanem mondjuk egy élményeket feldolgozó pszichés érési folyamat.
Látható az előadáson az eltökélt munka, ami részleteiben sikerült is, és rengeteg invenciója volt Hegymegi Máté rendezőnek, de ez a vállalás összességében meghaladta – aminek következményeivel a színészeknek kell szembenézniük.
Proics Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Krabat a Fekete Malomban (Budapest Bábszínház)
Író: Otfried Preußler
Fordító: Farkas Tünde
Szereplők: Bartha Bendegúz, Podlovics Laura, Hannus Zoltán, Ács Norbert, Szolár Tibor, Márkus Sándor, L. Nagy Attila, Barna Zsombor, Zöldi Ákos e.h., Simon András e.h., Teszárek Csaba
Színpadi adaptáció, dramaturg: Kali Ágnes
Zeneszerző: Urbán Kristóf
Díszlet-, bábtervező: Fekete Anna
Jelmez-, bábtervező: Kálmán Eszter
Mozgóképtervező: Varga Vince
Fénytervező: Szondi György
Rendező: Hegymegi Máté
Budapest Bábszínház, 2024. április 9.
Fotók: Piti Marcell
