Holle anyó
Müpa
Textilgyári tűzzel indul, ám szerencsére vajmi kevéssé tűnik üzemi balesetnek Csengery Dániel pályázati fogantatású gyermekoperája.
Pedig az éppenséggel nem állítható, hogy a Müpa 2020-as zeneműpályázatán díjazott és a tavalyi Bartók Tavasz programsorozatán bemutatott alkotás első percei ne ébreszthetnének kételyt a nézőben. Mert miközben Csengery Dániel zenéje az első pillanattól fogva lendületesnek, szellemesnek és emberi fogyasztásra alkalmasnak bizonyul, addig a történet, a színpadi cselekmény indulása gyermekből és felnőtt kísérőből egyaránt kiválthat némi értetlenséget. A Grimm-mese ugyanis Kiss Viktória librettójában egyrészt az apa halálos balesetének kuszán drámai megjelenítésével bővül, másrészt pedig e gyártüzes jelenet olyasféle, időugrásokat jelző feliratozás és keretezés (3 hónappal korábban, 3 hónappal később) közepette jut elénk, amit a felnőtt sutának, a kisgyermek pedig zavarosnak találhat.
Mi több, e nyitópercek során még a zeneszerzőnek – többek közt Victor Hugo ismert véleményével összevágó – nyilatkozata is megkérdőjelezhetőnek tűnik: „Amit az opera tud, de a színdarab nem: egyszerre többen is beszélhetnek benne.” A nézőtéri pusmogás mértéke ugyanis erősen arra utalt március 24. kora délutánján, hogy a célközönség eleinte nem igazán értette, mi hangzik el a színpadon. Míg ellenben a kirendelt kritikus eközben azon morfondírozhatott, hogy a fenti idézetből is kitetsző, opera iránti bizalom miként fér össze azzal a szerzői döntéssel, hogy a mindösszesen négy szereplő egyike, a Mesélőként feltüntetett apa (Kőszegi Ákos) következetesen műfajidegen, zengetett prózában adja elő mondandóját.
A kezdeti fenntartások azonban gyorsan mérséklődtek, sőt szinte elenyésztek: részint a mű, részint az előadás érdemének betudható módon. Az előbbin kezdve, hamar nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy Csengery Dániel és Kiss Viktória Holle anyó meséjéből érdemi és hasznosítható tanulságokat kíván levonni, illetve levonatni velünk: a testvéri viszony dinamikájával kapcsolatban csakúgy, mint a felelősségvállalás és az álmainkhoz fűződő – jó esetben tartósan – gyermeki nyitottság vonatkozásában. Igaz, ezt néha túlságig didaktikusan teszik az alkotók, s így a többnyire Kőszegi Ákosra bízott „üzenetek” 13 éves kor felett alighanem szájbarágásnak hatnak: „Össze kell tartanotok, és a különbözőségeiteket erénnyé kovácsolni. El kell fogadnotok, hogy mindenki másban jó, így tud összeállni egy csapat.” Ám amikor mindez a színpadi játék és az operamuzsika, s ráadásként még a humor térfogatába kerül át, rögtön szerencsésen elvész a tanítóbácsis-tanítónénis nyomatékosítás. Olykor pedig még fel is kacaghatunk, például amikor – érezhetően a felnőttek felé kikacsintva – e szavak hagyják el az Özvegy (Meláth Andrea) ajkát: „Na, ez a bajom a kortárs művészettel!”
A gyermekopera legérdekesebb és egyszersmind valósággal mély értelmű alkotói döntésének az tetszik, hogy a címszerep, vagyis Holle anyó figurája, akivel előbb Alíz, a szorgos lány (Süle Dalma), majd aztán Lujza, a lusta lány (Mester Viktória) találkozik, mindkétszer más alakban jelenik meg. Alíz a mostohaanyját ismerheti fel benne, Lujza pedig a nővérét – sugallatos jeléül annak, hogy a feszültebb hozzátartozói relációk túlsó végén gyakorta éppoly komplex személyiségek lelhetőek, mint az innenső felén.
Ez utóbbi mozzanat érzékletessé tétele és kidomborítása persze már a színrevitel erénye gyanánt is tekinthető. A Szemenyei János által irányított kreatív csapat érdemei egyebekben is bokrosak, akár a Kovács Yvette Alida (díszlet, jelmez) és MADÁR (látvány) munkáját dicsérő, színekben gazdag, igényes és kellően játékos vizualitásra, akár a Barta Dóra koreográfiáját teljesítő, pajkos macskaseregletként excelláló tánckarra (Badora Dance Company) gondolunk.
Az óriáspirítós, a dunyhahavazás („hópityipű”) és a többi ötletes látványelem előtt-között olyan szereplőket találhattunk, akik meglepő hitellel voltak képesek gyermekoperát játszani – és kamasznak látszani. Hiszen Süle Dalmának és Mester Viktóriának ez utóbbi feladat is osztályrészéül jutott, s mindketten egészen remekül teljesítették ezt az operaénekesnők számára legtöbbször túlságos erőpróbának bizonyuló kihívást. Így Süle Dalma helyből zsigeri hitelű jó kislánynak és bakfis kiadású Harry Potter-imitátornak tűnt, aki prózában és énekben is üdén egészséges hangot hallatott. Mester Viktória pedig, részben vígoperai vagány nőalakjaiból dolgozva, úgy adta a lusta, azazhogy inkább szeszélyes húgot, hogy alakításában a megátalkodott rosszaság és az itt-ott Hernádi Juditot idéző flegma a rácsodálkozással és a megrendüléssel vegyült. S jóllehet Meláth Andrea hangjának késő ősze már kevés szép pillanatot kínált a hallgató számára, ám kétszeres figurateremtőként igazán imponáló teljesítményt nyújtott ez a kikezdhetetlen játékintelligenciájú operaszínpadi művész.
Az oldott, játékos szakaszokban ritmikájával, tempójával és hangszerelési ötleteivel, míg a drámaibb pillanatokban fokozott, de mégsem tolakodó operai ambíciójával érvényesülő Holle anyó zenei megszólaltatásának munkáját a kortárs operák (és a kevésbé rutinos operaközönség) közegében tudottan jól boldoguló Jankó Zsolt irányította. Vezényletével a Fesztivál Színház zenekari árkán enyhén túlcsorduló Budapesti Vonósok együttese maga is mindvégig a vállalkozás, azazhogy a mese teljes értékű résztvevőjének érezhette magát.
László Ferenc
Holle anyó (Müpa)
Zene: Csengery Dániel
Librettó: Kiss Viktória
Dramaturg: Tóth Kata
Látvány: MADÁR
Díszlet, jelmez: Kovács Yvette Alida
Koreográfus: Barta Dóra
Rendező: Szemenyei János
Müpa Fesztivál Színház, 2024. március 24.
Fotók: Nagy Attila
