Az égigérő almafa (SZFE, Ódry Színpad)
Gabnai Katalin, 2019. január
Dóra, Luca, Réka és Bálint ezen a téli délelőttön is izgatottan vártak közönségükre az egyetem Nádasdy-termében, hogy gyakorlati vizsgájuk során – immár nem először – játékba hívják a megcélzott 5-8 éves korosztály képviselőit. Csalogató reklámjuk azt ígérte, hogy lesz itt egy hetven perces vagy másfél órás foglalkozás, melynek során a jelenlévőkkel együtt végigjátsszák majd az égigérő almafa történetét, amit maguk alakítottak ki a mese különböző nemzetiségi (vagy inkább nemzetiségű?) változataiból. S mivel „a mese világát közösen teremtik meg”, a szerepek kipróbálása s az akadályok leküzdése során lehetőség lesz arra, hogy játékos formában beszélgessenek „kitartásról, türelemről és a közösség fontosságáról”.
Igen ám, csakhogy ezt a szombatot munkanappá tették. Így aztán, bár a felnőtt kísérők – eléggé nem dicsérhető módon – belépti díj nélkül jöhettek volna a helyszínre, nem jöttek, mert dolgoztak, s ráérő apák-anyák, nagynénik és nagybácsik hiányában félő volt, hogy elmarad a program. Nem maradt el! Négy, az átlagnál szavakészebb, élénk gyermek érkezése megmentette a produkciót. Drámatanárok, színész-drámajátékvezetők és gyakorló tanítók érzik azonban, „ez a nem mindegy”: itt, most, négyfőnyi játszótársra kell átalakítani azt a forgatókönyvet, amit húsznál is többre, de legalább tizenkét gyerekre terveztek meg. Olyan viharzó együttérzés támadt bennem, hogy eleinte minden megúszott és lebonyolított akciót megkönnyebbülve ünnepeltem. De nem kellett aggódnom.
Botka Dóra, Debreceni Luca, Hollósy Réka és Villant Bálint másodéves drámainstruktor-drámajáték szakos hallgatók becsülettel helyt álltak, a négy vendéggyerek pedig hetekre, ha nem életre szóló, minőségi élménnyel távozhatott.
Hibátlan volt, amit láttam? Nem. Egyáltalán nem. Tisztességes munkabemutatót, ígéretes gyakorlótanítást láthattam, még ha a négy előadó közül az egyiknek a beszédét olykor alig-alig értettem is. Ez javítható. Ami minden esetben jó és tanulságos volt, az a kissé bábos kellék- és anyaghasználat. Ennek a végiggondoltsága, egyszerűsége sokat lendített a nehezebb perceken is. Az a pillanat, amikor a csigavonalban földre fektetett, kígyót formázó, színes sálakat egyben tartva, nyújtott karokkal a fejük fölé emelték, így építve palotát maguknak, egészen varázslatos volt.
De mintha a színházi nevelési csoportok körében túlságosan is elterjedt volna az a nézet, hogy ha nem nyúlsz hozzá az alapanyaghoz, nem tekered meg, nem szerkeszted át, nem szabod újra, akkor nem vagy elég kreatív. Itt is az alaptörténet vegyes motívumrendszere, túldíszítése s ebből következő elnehezítése a legfőbb tehertétel. S ez nem azt jelenti, hogy az egészben nincsenek szép és fontos gondolatok. Vannak. Csakhogy a mesék dramatizálása során felmerülő gond itt is érvényes: míg a mesékben nyugodtan szólhat arról a követett történet, hogy mi esik meg a szereplőkkel, a színpadi változatokban mindig fontosabb lesz a cselekmény kiépítése, vagyis, hogy mit tesznek maguk a szereplők, céljaik megvalósulása érdekében. „Drámáról” itt nincs szó, dramatikus játszóházról is csak annyiban, hogy mindenki játékbeli szerepben van. Hogy a két egyforma almamag közül egyikből aranyalma (királylányka), a másikból meg zöld szörnyeteg (sárkányfiú) lesz, merthogy azt nem „gondozták” – későn derül ki, s nem is probléma.
A fő cél a nézőközönség rövidtávú munkáltatása, olyan, egymástól független történetmolekulákban, amik csak a távoli szemlélő számára állnak össze, úgy-ahogy. De tudjuk, hogy az ilyen pikareszk történeteket is megszégyenítő, játszóházi road-movie epizódjaiba boldogan szédülnek bele a játszók, rendre elfeledkezve az alaphelyzetről, s a végcélról is. Az araszolgató gyöngysor-dramaturgia folyton újrainduló jeleneteit mindig valamilyen közös fizikai cselekvés elvárása teszi teátrális csillagtúrává.
Három foglalkozásra való ötlet van a hetven percben. Kevesebb több lenne. Jómagam nem nagyon bíznék a megtanított dalocska („A szél mindig jó, örülj, hogy megsegíthet”) zenei és költői erejében sem. Rengeteg bevált dallam és számos, megnyitható „nagytörténet” áll a dramatikus játszóházak rendelkezésére, s nem is kell mindet „megműteni”. S biztos, hogy egyikben sem nevezik a kalandozókat, mocorgókat, nyughatatlan színjátszókat „kalandoroknak”. Ennek a szónak negatív színezete van. Csoda, hogy senki nem tette még szóvá. A program kócos reklámszövegét is érdemes lenne érthetőbbé tenni.
Ám emlékezni fogok a xilofonból kicsalt finom hangokra, s arra, hogy az egyik epizódban úgy próbálták megmenteni a beteg paripát, hogy rámondták, megmenekül, mert „van egy kis szárnya”. Jók a játékvezetői reagálások, s működni látszik a műfajhoz szükséges, inspiratív felnőtti figyelem. Már „van egy kis szárnya”. Így aztán, kisebb teherrel, magasabbra repülhet. Jó lesz ez.
Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)
Az égigérő almafa (Színház- és Filmművészeti Egyetem, Ódry Színpad)
Dramatikus játszóház 5-8 éves gyerekeknek
A foglalkozást Botka Dóra, Debreceni Luca, Hollósy Réka és Villant Bálint, másodéves drámainstruktor-drámajáték szakos hallgatók tartják.
Ódry Színpad, 2018. december 1., 4 gyerek-, 3 felnőttnéző
