Szétverve

nyito

János vitéz

Összpróba Produkció – Kultkikötő

Heves ellenállást váltott ki belőlem ez a vasárnap délelőtti 45 perc a Thália Színházban. Felzaklató élményeimet rendszerint megtartom magamnak, s ilyenkor bocsánatkérések közepette visszaadom a beszámoló írására vonatkozó felkérést. Most azonban nem teszem ezt. Azért nem, mert tudható, a János vitéz alapján készült gyermek- és ifjúsági előadásokra boldogan és „vakon” vált jegyet minden szülő, és – ha teheti – a pedagógus is elviszi rá a gyerekeit. A mindenkori alkotók tehát – vitathatatlanul nemes célú vállalkozásukkal – biztosra mennek.

Ezt a produkciót megismerve azonban az is megfordult a fejemben, hogy talán a Thália Színház egyetlen szakembere sem látta, mit ajánl a nézőinek. Sőt, azt is lehetségesnek tartom, hogy aki a szórólap ismertető szövegét fogalmazta, sosem találkozott ezzel a Petőfi születésének kétszázadik évfordulója alkalmából létrejött előadással. Idézem: „Történetünk Tündérország megismerésével kezdődik… egy olyan birodalomba léphetünk be főszereplőink, Jancsi és Iluska segítségével, ahol „nem sír a bánat” és „örökös a tavasz pompája”. A kérdés csupán az, hogy lehet ide eljutni, és vajon milyen árat kell fizetni érte? Az utazás, a kaland és a veszély pillanataiban követjük végig hőseinket, akik megélik az egymásra találás szépségét, a másiktól való elszakadás fájdalmát, majd az újbóli viszontlátás örömét. /…/ A mesélésben fontos szerep jut a versnek is: ritmusát és dallamát követve gyerekek és szülők egyaránt elmerülhetnek a szavak zenéjében, és ismét rácsodálkozhatnak azok teremtő, a képzeletet lángra gyújtó erejére.” Mindezt az előadás után volt módomban elolvasni, így lett igazán figyelmeztető számomra, amit a stúdióban láttam.

Hevesi László, Erdős Lili

A fő díszletelem egy kevéssé kihasznált, műanyag zsákvászonból készített, cipzárral csukódó szürkésfehér sátor. Előtte műanyag „zsombékok”, amikről később kiderül, hogy egyensúlyozó avagy koordinációs félgömbök, gyógytornára is alkalmas, edzőtermi segédeszközök. Közöttük fekszik egy óriás telefonnak tűnő valami, de az még okoz majd némi meglepetést. A sátorból előbújnak a szereplők, a szép hangú, paraszti ünneplőbe öltözött fiú kicsikét citerázik, a lányka pedig pirosdíszes, általánosságban vett népies-magyaros díszruhában penderül elénk. Tündérországról kezdenek beszélni, oly módon törve a verssorokat, hogy nyegle prózának tessék a megszólalásuk. A leány később énekelni kezd, furcsa, éteri dalocskát, aminek hallatán arra gondolok: Oh, ez alighanem afféle gyerekoperácska lesz. De nem, ez a fajta muzsika később alig fordul elő. Viszont időnként hatalmas selyemzászlót lobogtatnak, amin kivehető egy lovát ugrató huszár alakja, ha ez nincs, bejön egy hatalmas, zöldezüst színű, fényes gumilabda. Csak úgy.

Az alapművet úgy műtötték meg, hogy csak a szerelmi szál maradt benne. A patakparti jelenet, az előálló bajok és a búcsú után János elmegy messzire, dolgait intézni, de siet haza, csak hát ekkor már Iluska sírját mutatják neki. Viszi a rózsát, s Tündérországban találkoznak.

Közben azt észlelem ijedten, hogy citerával, félig eltáncolt pontozóval, csapásolásokkal és edzőtermi ügyességi játékokkal miként próbálják elnyerni a gyerekközönség figyelmét és rokonszenvét, s hogyan hatódnak meg saját maguk is az óriási, fröccsöntött pink pisztolyból előtörő szappanbuborékoktól. A telefonnak nézett tárgyat kibontják, futópad lesz belőle. Futnak és pattogatott kukoricát eszegetnek. A töméntelen izgága ötlet egymást hatástalanítja.

Mindazonáltal valami ez! Sőt, érzem, hogy kitalálás közben mi mindent gondoltak működőképesnek. Csakhogy nem ellenőrizték, mire képes ez az újraszótagolt, vers mivoltától megfosztott, cselekményét tekintve is kibelezett, edzőtermi koncentrációs gyakorlatok alapjául szolgáló, maradék szöveghalmaz, megfosztva a kifejező közlés ódivatú eljárásától.

Hangsúlyoznom kell, hogy a lehetetlen feladatokat fegyelmezetten teljesítő két ifjú színészt láttam már jónak, sőt nagyon jónak is, egyetemi vizsgaelőadásokban. És – akivel elsősorban van vitám – a rendezőnek, Szilágyi Bálintnak is szívesen emlékszem két másik munkájára. Ezt a produkciót viszont nem csupán az egész folyamat nehezen viselhető volta miatt érzem hiábavalónak és reményvesztőnek, hanem azért, mert – láttam! – az egybegyűltek milyen tanácstalanul nézik, s azt hiszik, hogy ez az értelmetlenség „a” János vitéz.

Otthon, barátoknak, akusztikus vízióként, eljátszva a verbális „nyersanyaggal”, az alapmű által megihletett, személyes második olvasatként, üdítő és felszabadító kreatívkodás lehetett ez hajdanán, olyan zártkörű kísérlet, aminek bizonyos részei egyszer sikerrel épülhetnek be egy vállalható előadásba. Ám gyerekközönségnek ezt kínálni Petőfi műveként – meggondolatlanság. Nem vitatom: egy műről mindenkinek az jut eszébe, ami neki tetszik. Ha alkotói kísérletnek nevezik, legyen hát kísérlet. De ez családi színháznak mondott formalista szépelgés.

Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)

János vitéz (Összpróba Produkció – Kultkikötő
Szereplők: Erdős Lili, Hevesi László
Zene: Brandenburg Ádám
Látvány: Márkus Sándor
Rendező: Szilágyi Bálint
Thália Stúdió, 2024. február 24.

Fotó: Gradvolt Endre

SpirituszOnline logo


Örülne, ha megkapná a legfrissebb cikkeinket?

Akkor iratkozzon fel MOST a cikkajánlónkra és minden hétfőn reggel megkapja a kávéja mellé a legfrissebb cikkeinket!

Nincs levélszemét!

Ez is érdekelheti: ajánló, az elmúlt 3 hónap legjobb írásaiból