Kritikák – 2014

Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház)

Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház)

Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház) Nagy divatja van manapság az önsegítő könyveknek, de színházban egyelőre nem olyan népszerű ez a műfaj, mint az irodalomban (nem számítva a nézők életéből vett szituációkat feldolgozó playback előadásokat). Nem is hangzik túl csábítóan, direkt gyógyulni menni egy előadásra, főleg ha nem ismerjük el, hogy betegek vagyunk. Jobb, ha felkészül az ebből adódó problémákra az, aki színpadra állítja Török Sándor 1939-ben írt meséjét.

Kököjszi és Bobojsza, két apró törpe kézen fogja Andrist, hogy átsegítse – nem a felnőtté, hanem a gyermekké válás, a gyermeklét buktatóin, hogy szülei minden igyekezete ellenére egészséges lelkivilágú embert faragjon belőle. Meglepő empátiával írt munkáról van szó, mármint a gyermekre irányuló empátia az, ami szokatlannak hat a régies nyelvezetű szövegben. Írója, akinek nevét ma a Waldorf Pedagógiai Intézet viseli, Rudolf Steiner antropozófiai eszméinek tanulmányozójaként újszerű megközelítésben vizsgálta a gyermek-szülő kapcsolatokat (pontosabban: a nevelést), és sikerrel teljesítette azt, amibe manapság is sokan belebuknak: hogy a gyermekhez (de nem ám kamaszhoz, hanem kisgyerekhez) és a szülőkhöz is szóljon egyszerre.
Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház) Ráadásul nagyon rafinált ötvözet a Kököjszi és Bobojsza. Ha innen nézzük: gyerekeknek íródott szorongásoldó mesék. Ha viszont figyelünk a szövegben elhelyezett Easter eggekre, rájövünk, hogy valójában végig a felnőttnek magyarázzák a gyermek működését, miközben tükröt tartanak az akkoriban divatos „tanulságos történet”-ek kedvelőinek.

Az RS9 Színház olyan adaptációs megoldást választott, amely ezt a vonalat erősíti. Előadásában meg sem próbálja színre vinni a törpék mesevilágát, Andris varázslatos kalandjait, amelyek fenntarthatnák (de legalábbis felkelthetnék) egy mai, ingergazdag közegben szocializálódott gyerek figyelmét. Ehelyett mesél.

A rendező, Lábán Katalin (nem mellesleg mentálhigiénés szakember és mediátor) ül egy székben a színpad szélén és mesél. Elmeséli, hogy vannak a törpék, és erre jönnek a törpék. Elmeséli, hogy Andris alszik, és látjuk Andrist a színpad közepére tolt kanapén. Elmeséli, hogy bejön a szobába Apja, és tényleg bejön. Elmeséli, hogy a törpék összesodorták a szivárvány szálait, azon csúsztak le a Földre, és… nos, akkor egy kis fényeffekten kívül nem látunk semmit.

Ismerjük a mesehallgatás jótékony hatásait: fantázia gazdagítása, feszültséglevezetés, koncentrált figyelem kialakulása, effélék. Fontos dolgok. Színházban azonban többet várunk. Nem csak audio-, de vizuális ingereket. Nem csak dikciót, akciót is. És legfőképp: történetet. Végig azt várjuk, hogy elkezdődjenek az előadás plakátján beharangozott kalandok, jobban izgulunk, mint Andris, hogy tényleg magukkal viszik-e a törpék hajójukon, a Szent Kristófon. Hiába várunk. Gyakran el sem mesélik, mi történt, csak fél mondatban utalnak arra, hogy ilyen csoda is megesett meg olyan is.

Nem mesét látunk (hallunk) tehát, hanem kapcsolati terápián ülünk, tündérbirodalom helyett gyerekszobába vagyunk zárva. Ez az előadás nem a gyereket tanítja arra, hogy nem szabad rosszalkodni, hogy nem kell félni, hogy miként lehet igazodni a felnőttek világához, hanem a felnőttet arra, hogy a gyerek bizony rosszalkodik, a gyerek bizony fél, és egyáltalán nem lehet (nem szabad) a felnőttek Prokrusztész-világához igazítani.

Fontos a cél, de a megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után, a műfaji problematikán felül is. Interaktív, mondja a plakát, de nem igazán élnek a lehetőséggel, a gyereknézők bevonása kimerül abban, hogy álmokat (papírhajókat) gyűjtenek tőlük egy hátizsákba, néha kérdeznek ezt-azt (eldöntendőt vagy egyszavas válaszokat igénylőt), és két epizód közötti átvezetésként megfuttatják néhányukat a színpadon. Valódi sajátélmények, eszmecserék, a nézők választás elé állítása – ezek mind hiányoztak. A felnőtteket pedig, akik igazán profitálhattak volna ebből, meg sem próbálták bevonni.

Azután a játszók. Ha akarom, láthatok koncepciót abban, hogy öt színész öt tökéletesen eltérő játékstílusban dolgozik, de akkor vagy még jobban alá kellett volna húzni, hogy mindenki mást képvisel, vagy egységesíteni, mert így csak valamiféle kényelmetlenségérzésem marad, valami diszharmónia. Lábán Katalin, a kissé mézesmázos, de végtelenül empatikus Mesélő, Sárközi Máté, a kevés átéléssel dolgozó, szövegét becsületesen felmondó kiskamasz András. Az anyaprogramra beállított robotot sztereotipikusan hozó Molnár Ildikó. A súlyos beszédhibákkal és civilséggel operáló Horváth „Ezüsthigany” Kálmán, a mai csonkacsalád-trendnek megfelelően elérhetetlen és diszfunkciós apa megformálója (az apa mint olyan annyira nincs jelen, hogy Horváth a közönség soraiból jelentkezik a szerepre, mivel a játék szerint az eredeti színész nem jött el), és a Kököjszi- és Bobojsza-bábok mögül is kiragyogó profi, Hannus Zoltán nem tudnak egy egységes Kököjszi és Bobojsza univerzumot létrehozni.

Nem baj. De akkor ne legyen gyerekelőadás. Legyen interaktív szülői értekezlet. Legyen színházi nevelési program része. Legyen pszichodramatikus műhely kiindulási alapja.  Ez egy hiánypótló alkotás, ami egyáltalán nem az, aminek ígéri magát, viszont annál, amit ígér, sokkal több van benne. És még több lehetne.
Mindannyian mások vagyunk – Egerek (Karaván Színház) Bányai Gabriella

 

Kököjszi és Bobojsza

Török Sándor 1939-ben írt meseregénye alapján

Zene: Olajos Hanga

Díszlet-jelmez: László Piroska

Asszisztens és fényterv: Csáki Rita

Dramaturg: Abody Rita

Mesélő és rendező: Lábán Katalin

Szereplők: Sárközi Máté, Hannus Zoltán, Horváth Kálmán, Molnár Ildikó

RS9 Színház, 2014. december 28., kb. 27 feln?tt, 12 gyerek

Fotók: Olajos Ilona Ilka.

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)Nagy divatja van manapság az önsegítő könyveknek, de színházban egyelőre nem olyan népszerű ez a műfaj, mint az irodalomban (nem számítva a nézők életéből vett szituációkat feldolgozó playback előadásokat). Nem is hangzik túl csábítóan, direkt gyógyulni menni egy előadásra, főleg ha nem ismerjük el, hogy betegek vagyunk. Jobb, ha felkészül az ebből adódó problémákra az, aki színpadra állítja Török Sándor 1939-ben írt meséjét.

Kököjszi és Bobojsza, két apró törpe kézen fogja Andrist, hogy átsegítse – nem a felnőtté, hanem a gyermekké válás, a gyermeklét buktatóin, hogy szülei minden igyekezete ellenére egészséges lelkivilágú embert faragjon belőle. Meglepő empátiával írt munkáról van szó, mármint a gyermekre irányuló empátia az, ami szokatlannak hat a régies nyelvezetű szövegben.
Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)Írója, akinek nevét ma a Waldorf Pedagógiai Intézet viseli, Rudolf Steiner antropozófiai eszméinek tanulmányozójaként újszerű megközelítésben vizsgálta a gyermek-szülő kapcsolatokat (pontosabban: a nevelést), és sikerrel teljesítette azt, amibe manapság is sokan belebuknak: hogy a gyermekhez (de nem ám kamaszhoz, hanem kisgyerekhez) és a szülőkhöz is szóljon egyszerre.

Ráadásul nagyon rafinált ötvözet a Kököjszi és Bobojsza. Ha innen nézzük: gyerekeknek íródott szorongásoldó mesék. Ha viszont figyelünk a szövegben elhelyezett Easter eggekre, rájövünk, hogy valójában végig a felnőttnek magyarázzák a gyermek működését, miközben tükröt tartanak az akkoriban divatos „tanulságos történet”-ek kedvelőinek.

Az RS9 Színház olyan adaptációs megoldást választott, amely ezt a vonalat erősíti. Előadásában meg sem próbálja színre vinni a törpék mesevilágát,

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)Andris varázslatos kalandjait, amelyek fenntarthatnák (de legalábbis felkelthetnék) egy mai, ingergazdag közegben szocializálódott gyerek figyelmét. Ehelyett mesél.

A rendező, Lábán Katalin (nem mellesleg mentálhigiénés szakember és mediátor) ül egy székben a színpad szélén és mesél. Elmeséli, hogy vannak a törpék, és erre jönnek a törpék. Elmeséli, hogy Andris alszik, és látjuk Andrist a színpad közepére tolt kanapén. Elmeséli, hogy bejön a szobába Apja, és tényleg bejön. Elmeséli, hogy a törpék összesodorták a szivárvány szálait, azon csúsztak le a Földre, és… nos, akkor egy kis fényeffekten kívül nem látunk semmit.

Ismerjük a mesehallgatás jótékony hatásait: fantázia gazdagítása, feszültséglevezetés, koncentrált figyelem kialakulása, effélék. Fontos dolgok. Színházban azonban többet várunk.

Nicht vor dem Kind – Kököjszi és Bobojsza (RS9 Színház)Nem csak audio-, de vizuális ingereket. Nem csak dikciót, akciót is. És legfőképp: történetet. Végig azt várjuk, hogy elkezdődjenek az előadás plakátján beharangozott kalandok, jobban izgulunk, mint Andris, hogy tényleg magukkal viszik-e a törpék hajójukon, a Szent Kristófon. Hiába várunk. Gyakran el sem mesélik, mi történt, csak fél mondatban utalnak arra, hogy ilyen csoda is megesett meg olyan is.

Nem mesét látunk (hallunk) tehát, hanem kapcsolati terápián ülünk, tündérbirodalom helyett gyerekszobába vagyunk zárva. Ez az előadás nem a gyereket tanítja arra, hogy nem szabad rosszalkodni, hogy nem kell félni, hogy miként lehet igazodni a felnőttek világához, hanem a felnőttet arra, hogy a gyerek bizony rosszalkodik, a gyerek bizony fél, és egyáltalán nem lehet (nem szabad) a felnőttek Prokrusztész-világához igazítani.

Fontos a cél, de a megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után, a műfaji problematikán felül is. Interaktív, mondja a plakát, de nem igazán élnek a lehetőséggel, a gyereknézők bevonása kimerül abban, hogy álmokat (papírhajókat) gyűjtenek tőlük egy hátizsákba, néha kérdeznek ezt-azt (eldöntendőt vagy egyszavas válaszokat igénylőt), és két epizód közötti átvezetésként megfuttatják néhányukat a színpadon. Valódi sajátélmények, eszmecserék, a nézők választás elé állítása – ezek mind hiányoztak. A felnőtteket pedig, akik igazán profitálhattak volna ebből, meg sem próbálták bevonni.

Azután a játszók. Ha akarom, láthatok koncepciót abban, hogy öt színész öt tökéletesen eltérő játékstílusban dolgozik, de akkor vagy még jobban alá kellett volna húzni, hogy mindenki mást képvisel, vagy egységesíteni, mert így csak valamiféle kényelmetlenségérzésem marad, valami diszharmónia. Lábán Katalin, a kissé mézesmázos, de végtelenül empatikus Mesélő, Sárközi Máté, a kevés átéléssel dolgozó, szövegét becsületesen felmondó kiskamasz András. Az anyaprogramra beállított robotot sztereotipikusan hozó Molnár Ildikó. A súlyos beszédhibákkal és civilséggel operáló Horváth „Ezüsthigany” Kálmán, a mai csonkacsalád-trendnek megfelelően elérhetetlen és diszfunkciós apa megformálója (az apa mint olyan annyira nincs jelen, hogy Horváth a közönség soraiból jelentkezik a szerepre, mivel a játék szerint az eredeti színész nem jött el), és a Kököjszi- és Bobojsza-bábok mögül is kiragyogó profi, Hannus Zoltán nem tudnak egy egységes Kököjszi és Bobojsza univerzumot létrehozni.

Nem baj. De akkor ne legyen gyerekelőadás. Legyen interaktív szülői értekezlet. Legyen színházi nevelési program része. Legyen pszichodramatikus műhely kiindulási alapja.  Ez egy hiánypótló alkotás, ami egyáltalán nem az, aminek ígéri magát, viszont annál, amit ígér, sokkal több van benne. És még több lehetne.

Bányai Gabriella

Kököjszi és Bobojsza

Török Sándor 1939-ben írt meseregénye alapján

Zene: Olajos Hanga

Díszlet-jelmez: László Piroska

Asszisztens és fényterv: Csáki Rita

Dramaturg: Abody Rita

Mesélő és rendező: Lábán Katalin

Szereplők: Sárközi Máté, Hannus Zoltán, Horváth Kálmán, Molnár Ildikó

RS9 Színház, 2014. december 28., kb. 27 felnőtt, 12 gyerek

Fotók: Olajos Ilona Ilka

Kategória: A folyóirat

Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház)

Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház)

Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház) Gyereknek lenni alapvetően macerás dolog, de az az előnye feltétlenül megvan, hogy az ember zavartalanul és háborítatlanul használhatja a fantáziáját, mert még nem tudja, hogy mint mindennek, annak is van a határa, meg hogy illik két lábbal a földön járni, valamint hogy boldogok a komoly emberek, mert övék a földi sikerek országa. Így aztán például bőven elég egy kis dobozkában néhány kétdimenziós papírfigura, mondjuk hóember, némi hasonpapírú díszlet, meg valaki, aki az egészet életre kelti a hangjával meg a történetével, és már kész is a komplett mesevilág, szőröstül-bőröstül-répaorrostul.

Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház) Tehát semmiféle hendikeppel nem indul az alighanem negatív rekord-költségvetésű Elefáni Papírszínház sem, amelynek épp ennyiből áll a varázslata, plusz egy kartonelefántból, amelynek a hasából nő ki az utazó miniszínházacska – hogy miért pont onnan, és miért pont elefánt, az rejtély, de nem is lenne elég izgalmas a dolog, ha mindent értenénk. Lehet, hogy a rejtett síneken mozgatható szereplők – Tóth Eszter és Csató Máté kedves, szépen kidolgozott, de nem különösebben egyéni figurái – nem képesek túlontúl összetett mozdulatokra, sőt, dinamikájuk különösebb lelkifurdalás nélkül nevezhető akár minimálisnak is, de egyrészt az alkotó-előadó Boros Luca személyre szabottan elváltoztatott hangjai, másrészt az átgondoltan felépített fantáziavilág fejben legalábbis biztosan megadják mindazt a mozgalmasságot, amit a fizikai határok amúgy korlátoznak

Gyerekek a havason – Hóvarázs (Elefáni Papírszínház) Boros Luca ugyanis jogosan úgy véli, hogy nem elég, ha a mese végén ott az obligát tanulság, ha az csak úgy egyszerűen elhangzik, hiszen minden gondolat akkor tud igazán egészségesen megnőni, ha az ember maga ülteti el a magját, és nem készen kapja, mint egy csokor, színes krepp papírba bugyolált vágott virágot. Ráadásul ötletes és szimpatikus, ahogyan a hatásmechanizmust működteti: a bő fél-, szűk háromnegyed órás mese felénél a narrátor kilép a minikulissza mögül, és a nézőkkel a közös hangot könnyen megtalálva a versenyről, versengésről kezd beszélgetni a gyerekekkel (hiszen a Hóvarázs maga is arról szól, hogy a három hóembergyerek egymást legyűrve próbál kiválasztottá válni, hogy egyikük bejuthasson a királyi udvarba uralkodói magánhóembernek). És a gyerekek persze sorolják, mi minden miatt is jó versenyezni, legyőzni a másikat, egyedül lenni jobbnak mindenki másnál. Hogy aztán annál jobban fejbe kólintson a történetvégi, meglehetősen logikus, sőt szinte vitathatatlannak tetsző tanulság, miszerint a versenynél sokkal jobb és sokkal hatékonyabb, ha egymást segítve, együtt érjük el a célunkat.

Ami roppant szimpatikus életbölcsesség, különösképp a célközönség életkorában, nem beszélve arról, hogy külön öröm – noha lehetne természetes is –, hogy egy alkotó(csoport) már a három-hat éves korosztályt is megtiszteli azzal, hogy nem csak színekkel, játékkal, dalolászással, de szájbarágásmentes mondanivalóval szórakoztat. Ettől még persze vannak dalok is, sőt ezek fontos szerephez jutnak (ez töri meg a boszorkány átkát), amiért bizonnyal hálás a gyerekközönség, ezzel együtt megjegyzendő, hogy sem dallamuk, sem dalszövegeik nem olyan épületesek, hogy igazán méltóak legyenek az előadás esztétikumához. Ahogyan a felnőtt fül számára némiképp zavaró az itt-ott, ha nem is gügyögő, de mindenképpen vélt vagy valós gyermekbarát irányba elemelt beszédmód is úgy a mesemondás, mint a beszélgetés során. De a felnőtt fül már csak ilyen: fennakad minden apró-cseprésen, és még azzal sem lehet rendesen kiengesztelni, ha, mint a gyerekeket, elviszik előadás után a kulisszák mögé varázsleleplezőbe és csodatanulóba, hogy a színházi élményt megkoronázza még némi színháznyelvi tanulás is.

Kovács Bálint

Hóvarázs (Elefáni Papírszínház)

Alkotó, előadó: Boros Luca

Dramaturg: Nagy Orsolya

Zene: Tóth Orsika

Báb, díszlet: Tóth Eszter, Csató Máté

December 7., Mu Színház, kb. 30 néző

Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben

Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben

Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben  Egy babaszínházi előadás, egy klasszikus magyar mese adaptációja Marosvásárhelyen és egy ünnepi produkció Kolozsváron – kétség nem fér hozzá, hogy az alkotókat minden esetben a legjobb szándék vezérelte, de valami itt is, ott is félrecsúszott.

Függetlenül attól, hogy valaki hisz-e a csecsemőszínházban, fejlődéspszichológiai hasznában, olyan hozadéka mindenképp lehet, hogy a családokat összehozza, hiszen hétvégenként jellemzően apuka, anyuka, testvér, de akár nagyszülő is kíséri az ifjú nézőt. A tapasztalatok azt is mutatják, hogy a nagyobbaknak szóló produkciók közönsége „tisztul”: a kicsiket erre, nem pedig – a kötelező kulturális program kipipálásának és/vagy egyfajta gyerekmegőrzőnek használva – a 3-4 évestől óvodásoknak, kisiskolásoknak ajánlott előadásokra viszik el. Mindezeken túl az sem mellékes nyereség, hogy az intézmény iránti elkötelezettség korán kialakul szülőben, gyerekben egyaránt.
Összességében tehát csak üdvözölni lehet, hogy Marosvásárhelyen az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban a legkisebbekre, a 0–4 évesekre is figyelve hoztak létre előadást a Pöttöm Színház programban. Az Állatkert rendezője Barabás Olga, akik játsszák: Bonczidai Dezső, Gáll Ágnes, akik animálnak, valamint Fehér Csaba, aki jórészt zenél vagy az egyes etűdöket vezeti be rövid verssel. A stúdióteremben választhatunk, hogy székre vagy a színes matracokra ülünk-e, a színészek üdvözölnek bennünket és folyamatosan biztatnak: énekeljünk velük, mondjuk a mondókákat együtt. Kissé zavaró ez a bevonásra törekvés, mintha nem bíznának abban, hogy elég érdekesek lesznek. Pedig az előadás ízléses, valóban izgalmas; színes kendőkből, hasábokból, kockákból, gömbökből, gúlákból a szemünk előtt kelnek életre a különböző lények a kakastól egészen a kétpúpú tevéig. (Tervezőt sajnos nem tüntet fel a színlap.) A stilizálás játékos, tökéletesen gyermeki szintű, ami remek, épp ezért zökkent ki a varázslatból minden, ami előre elkészített, mondjuk egy olyan egér, amelynek az alapja egy lapos téglatest, de a farkincája és a fülei már rá vannak varrva. A megkezdett út jelentősége mindenesetre elvitathatatlan, csakúgy, mint a gyakorlat teszi a mestert közhelye.

A marosvásárhelyi alkotói szándék az ovisoknak és kisiskolásoknak szóló Csipike esetében is dicséretes. Fodor Sándor törpéje 1966-ban született, így talán nem túlzás azt állítani, hogy kalandjain – az utolsó 1996-ban jelent meg – generációk nőttek fel. Kérdés persze, hol él ez a generáció, mert abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy magyarországi gyerekek számára ismerősek ezek a nem kevés, de nem szájbarágott tanulsággal járó történetek. Gyanítom, nálunk nem klasszicizálódott a több kiadás és a nyolcvanas években készült tévés bábjáték ellenére sem, a Színházi Adattár szerint errefelé két nem túl jelentős truppon kívül a Griff Bábszínházban vitték színre. Ezzel szemben – szerencsére – készült a mesékből előadás Kolozsváron és Nagyváradon a bábszínházban, Szatmárnémetiben, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Temesváron, de írtak belőle (gyermek)operát, szintén Kolozsváron. Mindezt azért is tartom fontosnak, mert jó egy éve, a nagyváradi bábszínház FuxFesztjén az egyik beszélgetés témájául szolgált, hogy mennyire fontos a saját közegből kiindulni, abból a kulturális közegből, hagyományból és ismerősségből építkezni, s erre a csíksomlyói születésű, Kolozsváron elhunyt Fodor Sándor Csipikéje tökéletes példa.

Az Arielben Király István adaptálta a meseregényt saját rendezéséhez, ő tervezte a díszletet, és a zenéhez is van köze, jelmeztervezőként Szélyes Andrea volt a munkatársa. Konvencionális és konzervatív gyerekszínházi előadás ez a Csipike, kevés benne a helyzet, jórészt túlbeszélt, a szereplők monologizálnak, mindent elmondanak, ahelyett, hogy eljátszanák. Így aztán nincs tétje annak, hogy miért találja ki Csipike a rettenetes Réz urat, hogy mennyire vágyik a figyelemre, a szeretetre, hogyan ismeri fel, mennyi fájdalmat okoz gonoszságával barátainak, és hogyan nyeri vissza bizalmukat. Elmismásoltak a konfliktusok, egyfajta univerzális lagymatag derű lengi be a színpadot, amitől egyhangúvá válik a produkció. Kétdimenziósak maradnak a karakterek, akik külsejüket tekintve vagy pontosan olyanok, mintha a mesekönyv jól ismert illusztrációi elevenednének meg, vagy az iskolai jelmezbálra a közepes tehetségű anyukák által varrt kosztümök kreativitását idézik (Csipike, Légyölő Galóca, illetve Madár), miközben ott a Vakond, aki a frakkjával és galléros pólójával meg le-fel veszegetett szemüvegével tökéletesen hozza a vakondságot, vagy a Nyuszi, akiről – hála az égnek! – hiányoznak a tapsifülek, szürke felsővel, kötött lábszárvédővel és egy szürke szoknyával, rajta hátul egy alig észrevehető pompommal a farok helyén, mindkettő kreatív és fantáziadús stilizálás.

Erősen kifelé játszanak, a gesztusok túlmagyarázósak, a beszédmód gügyögős, egyedül Cseke Péter Vakondjában van valami fanyar abszurditás. A hangszerelés bátornak hangzik, de a dalokat agyonüti a rátett mulatós tuc-tuc alap (és a kilencvenes évek elejének tinidiszkóit idéző színes fények). Végig az volt az érzésem, hogy jóval eredetibb lehetne az előadás – még egy teljesen mesekönyvhű kiállításban is –, sőt annak is indult, de valamiféle bátortalanság vagy a közönséggel szembeni bizalom hiánya miatt lett ez a végeredmény.

Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben  Az alkalmi produkció az egyik legnehezebb műfaj: úgy szólni egy jeles napról, hogy ne lobogjon az ünnepi apropó amolyan vörös farokként a néző előtt, ha nem is lehetetlen, mindenesetre kegyetlenül nagy kihívás. Kolozsváron a Puck Bábszínházban december 6-án mutatták be a Mikuláshoz, tágabban az adventi-karácsonyi időszakhoz kapcsolódó Ajándékot. A kesztyűs bábokkal játszott könnyes-búsan kezdődő, majd happy endbe forduló keretmese olyan, mint egy Dickens- vagy Móra-történet: a szegény falusi kislány már-már reménytelenül nagybeteg édesapjának gyógyszerért a városba megy; ebbe ágyazódik be a Szent Miklós-legenda, mivel a püspök jóvoltából gyógyul meg az apuka.

A díszlet elemei egy nagy fehér csomagból bomlanak ki: a fehér hasábok egyszerre utalnak az ajándékdobozokra és a télre, praktikusan lehet rájuk vetíteni, könnyedén építhető belőlük bármi. Az állandó ide-oda pakolászásból azonban rengeteg üres másodperc jön össze, untató lesz az akciómentesség, mindezen túl a rakosgatás a nem túl széles színpadon komoly logisztikai probléma elé állítja a színészeket, akik fekete ruhájukban a csuklyával egészen zavaróan hatnak. Itt is azt érzem, hogy rossz kompromisszumot kötöttek. Átgondolt jelmezben, fedetlen arccal játszó bábszínészekkel is hatékonynak bizonyult volna mindaz, ami működtette az előadást, még azokban a jelenetekben is, amikor a báb és a Mikulásként megjelenő ember került interakcióba. Nem a láthatóság vagy a láthatatlanság a hatás és a hitelesség titka. Mint ahogyan a felnőttek figyelmét sem csupán évtizedekkel ezelőtti magyar rockdalok Irigy Hónaljmirigy-esített változatával lehet lekötni – az erőltetés egyik iskolapéldája a könyvmániás Lánglelkű Pócegér A könyv közepén állok kezdetű száma, ami, igen, az Edda-opusz csasztuskává alakítása –, a segítővé váló többi állat, Oroszlán von Leonstein, Ordas Karola, Barbi Bori, Ősz Szarvas háttértörténetei és dalai hasonlóan kínos pillanatokat okoznak.
Jó szándék és típushiba – gyerekelőadások Erdélyben  Azt is a bizalmatlanság jelének gondolom, ahogyan a tanulságot, jelesül az egymásra, leginkább a gyerekekre való figyelés igényét és fontosságát zárszóként, igencsak sulykolós-didaktikusan kimondják. Pedig aki figyelt a mesére, akár szülő, akár gyerek, (attitűdjétől és előzetes tapasztalatától függően) ezzel a felismeréssel/megerősítéssel távozik. Meg az ajándék almával, ami szívet melengető gesztus.

Papp Tímea

Állatkert – Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház, Marosvásárhely

Szereplők: Bonczidai Dezső, Gáll Ágnes, Fehér Csaba

Rendező: Barabás Olga

2014. november 30. Kb. 30 néző

Csipike – Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Marosvásárhely

Fodor Sándor meseregénye alapján írta: Király István

Díszlet és zene: Király István

Jelmeztervező: Szélyes Andrea

Rendező: Király István

Szereplők: Bonczidai Dezső, Cseke Péter, Gáll Ágnes, Gönczy Katalin, Halmágyi Éva, Puskás Győző, Szabó Dániel

2014. november 30. Kb. 70 néző

Ajándék – Puck Bábszínház, Kolozsvár

Rendező: Vadas László

Báb- és díszlettervező: Lőrincz Gyula

Játsszák: Ambrus Tünde, Csokán Raul, Ferencz Nándor, György László, Kötő Áron, Sándor Ildikó, Urmánczi Jenő, Vincze Tímea

Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)

Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)

Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)  Az Óperencián is túl, a messzi Asia Center két hatalmas kastélyának egyikében, a már karácsonyra díszített üveghegyeken túl, a mozgólépcsőházak tetején, a cipődiszkontok felett és a gyorséttermek mellett volt egyszer egy színházterem. Ez a színházterem elmésen a Center Színház nevet kapta, hiszen az Asia Színház félrevezető lett volna. Volt itt minden, ami kell: kényelmes székek, vörös bársonyfüggöny, színpad és megfelelő világítás- és hangtechnika. Ennek a színháznak a leggyakoribb előadója a Mesekocsi Színház társulata – amely titokzatos, mint a Nap, előadásainak színlapjai nincsenek, színészeinek neve helyett a vonatkozó helyen csak olyasmik vannak feltüntetve, mint például Micimackó, Róbert Gida vagy Malacka, és mindössze annyi bizonyos, hogy utazó, egyéni megrendeléseket is teljesítő színházról van szó.

Hangozzék mindez bármilyen furcsán, valójában remek ötlet, hogy egy plázában színházterem üzemeljen: aligha vitatható, hogy egy gyereknek hasznosabb mesejátékokat néznie, mint a fehérneműboltok választékát, amíg valamelyik szülő a bevásárlást intézi. Az már vitaképesebb kérdés, hogy egy üzletházban vajon van-e helye a színházi nevelés bármilyen formájával foglalkozó, előremutató, kortársművészeti tevékenységet végző társulatoknak – persze miért ne lenne, miért épp itt ne lenne. Ugyanakkor aligha számít bárki ilyen csoportok jelenlétére. És a Mesekocsi Színház Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)  Micimackó című előadása sem ilyen, és láthatóan nem is ilyen igénnyel készült.
A Micimackó, ha egy képzeletbeli skálán kell elhelyezni, sokkal jobban hasonlít egy vidámpark embernagyságú, élő Disney-figuráinak mutatványához, mint Ascher Tamás Pinokkiójához, viszont nem is állít ennél többet magáról. Az előadás záróképe előtti közös fotózkodás lehetősége a szereplőkkel sem tesz mást, mint ezt az élményjelleget erősíti, miközben valamicskét még tanítani is próbál a gyerekeknek: végül Róbert Gida bevallja, hogy papírból készült fényképezőgépén „rajta maradt a zársapka”, de sebaj, mert az emléket már senki nem veheti el tőlünk – ugye, jól csak a szívével lát az ember, bár ez egy másik mese. Más kérdés, hogy kicsit összekuszálja a mondanivaló átadását, ha a szülők nemcsak a papírmasinával, hanem telefonnal is fotóznak az arra hivatott percekben, vitába szállva Róbert Gidával (meg a Herceggel): jól csak a mobilja objektívjén át lát az ember.

Az élményszínházi jelleg tehát rendben van, de a magas színvonal hiányára nem mentség sem a pláza, sem más körülmény. Kapásból kiábrándító, hogy Micimackó és Malacka egyszerű, boltban beszerezhető (vagy azok mintájára készült) plüss egyenjelmezben vannak, noha részben a jelmeztervező jelenléte és általában a látvány egyéni kialakítása jelentené a különbséget a vidámparki mutatvány és a színház között, még ha olyan vizuálisan ingerszegény megoldásokról volna is szó, mint amilyen az igényesen, de egyszerűen festett papír erdő-háttér, vagy Róbert Gida ingből és kantáros nadrágból álló öltözéke.

Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)  Egy másik megkülönböztető, színházzá tevő eszköz lehetne az egységes rendezői koncepció, de jogosnak tűnik az aggodalom, amiért a színlap helyett megtalálható információk között ilyen közreműködő sincs megnevezve: az önkifejezési formák egészen szerteágazóak a method acting felé kacsingató Róbert Gidától kezdve a Malacka jellemét csoszogásban összesűríteni kívánó színészen át a színen egyszer csak felbukkanó elefánt bábtechnikával való mozgatásáig, ami azonban ezúttal annyit jelent, hogy egy (megint csak) boltban kapható plüssfigurát valaki a paraván mögött állva vállmagasságban rázogat.

Emellett megjelenik a zenés színház egy egészen különleges formája is: az egyik színész a magnóról bejátszott dalra tátog úgy, hogy nem is próbálja elhitetni, ő énekel. Nem a feltétlenül igényességre törekvés jele ez. Ahogy nem azok az olyan átgondolatlanságok sem, mint amikor a méztől megdagadó Micimackó nyúlüregbe szorulásának történetét úgy adják elő, hogy a mackó egy jó másfél méter magas kapun megy be Nyuszihoz, de kifelé már úgy tesz, mintha csak egy kis lyuk lenne előtte: a nézői képzelet tisztelete megkívánná, hogy ugyanaz az eszköz egy jeleneten belül (hacsak nem reflektálnak az ellenkezőjére) ugyanazt és ugyanúgy jelképezze.
Szelfizz Malackával – Micimackó (Mesekocsi Színház)  A dramaturgiai esetlenségeket, az ismert Micimackó-epizódok ad hoc egymás mögé pakolását, a felmerülő konfliktusok kusza kezelését és feszültségtelenségét s a fenti következetlenségek egyikét-másikát ugyanakkor a célközönség számára ellensúlyozni tudja a mese ismerőssége, szerethetősége és cukisága, amelyre csak ráerősít a színészek gyakran gügyögő hanghordozása. Azt azonban, hogy nem sikerült egy áruházi szórakoztató élményszínházat a lehető legkifogástalanabbul létrehozni, talán a gyerekek megszólításának módja jelzi a leginkább. Ennek – na meg a színházban bárminek – kell, hogy legyen célja, tétje, értelme, itt viszont erről nincs szó: a gyerekek nem közreműködők, csak beleszólók, mert szavaiknak nincs hatása az előadás folyására. A szereplők az így kialakuló helyzetet nem tudják kezelni: a gyerekek persze végigkommentálják az előadást, mivel elhitték, hogy a színpadon a véleményükre kíváncsiak, de a színészek, amikor ez nem szándékuk szerint való, ignorálják őket, mígnem egy ponton egyikük leszidja az egyik különösen hangos hozzászólót.

Úgy tűnik, az alkotók nem tudták, mit vállalnak vagy mit akarjanak vállalni – és ez nem csak a gyerekekkel való kommunikációra, de az egész előadásra rányomja a bélyegét.

Kovács Bálint

Mesekocsi Színház: Micimackó

Írta: Alan Alexander Milne

Szereplők: Róbert Gida, Malacka, Nyuszi és Micimackó

Center Színház, 2014. november 29.

Kb. 45 néző