Gyerekszínházi jegyzetlapok Bécsből
A Spiritusz időről időre beszámol arról, mi történik a bécsi gyerek-Trafóban, a város legközepén, a MuseumsQuartier-ban befogadó színházként és produkciós házként működő Dschungel Wienben. Eddig két ifjúsági előadásról olvashattak: a 13 éven felülieknek készült prózai Traviata-adaptációról, illetve egy kortárs argentin szerző szerelemről szóló darabjából, 15 éven felülieket célzó előadásról. Ezúttal azt néztük meg, mit kínálnak az óvodásoknak és a kisiskolásoknak, majd további tapasztalatgyűjtésként átsétáltunk a Burgtheater gyerekeknek szóló színházi programjára. Távirati stílusban a mérleg: három produkció öt társulattól, három korosztálynak, két helyszínen, 140 percben, szűk másfél nap alatt.
Amikor az állatok aludni mennek – ezt nem túl enigmatikus címet adta előadásának a Kompanie Freispiel. És nem is kínálnak zsákbamacskát: az ovisoknak azt mesélik el, mi történik ősz végén az erdőben, hogyan vonulnak el téli álmukra az ott élő állatok. Ehhez a Dschungel Wien nézőterét összetolják, az így létrejött üres térben zajlik a játék. A padlón ülünk, kisebb és nagyobb párnákon, a három színésztől színes takarókat is kaphatunk, ha kérünk. A színek: piros, sárga, zöld, barna, azaz az őszi erdő színei.
Három, egymással barátságban levő állat, egy mókus, egy medve és egy süni alvásra készülődését kísérhetjük aktív figyelemmel és közreműködéssel. A humor és az interakció egyik forrása az, hogy a történet szerint nyakunkon a tél, ők pedig későn kaptak észbe, ezért sietni kell, hogy menedéket találjanak az állatok. Barlangot építhetünk nagyobb párnákból a medvének, a kisebbeket avar gyanánt pakolhatjuk a sünire, a takarókból pedig lombkorona lesz a mókusnak a falmélyedésben. A jelmezek is ugyanilyen túlzástól mentesek, a három férfi színész szürke és barna pulóvereket meg a sötétbarna bundát kap. A színek, az anyagok és az előadók mozgása tökéletesen megképzik a három állatot, akiknek a habitusa különböző – a medve lassúcska és bambácska, a süni fontoskodva rohangászik, a mókus meg buzgalommal igyekszik részt venni mindenben –, és ebből bájosan vicces helyzetek adódnak. Végül persze mindenki elalszik, csönd és nyugalom lepi el a téli erdőt. Az alkotók bátran mernek visszafogottak lenni, és ez kifizetődik. Érzékenyen és visszafogottan bánnak történettel, fénnyel, hanggal, élő zenével, de az előadás mind a 40 perce kellemes és kedves, finoman puha és edukatív.
A Werk89, a Kuskus Art Production és a Maribori Bábszínház koprodukciójának szintén van köze az alváshoz, csak épp nem év-, hanem napszakhoz, az éjszakához kötődik. Nachtfalter a címe, ami éjjeli lepkét jelent, de arra az emberre is használják, aki éjjel szeret mulatni. A történet főhőse egy kislány, aki szorongva gondol az ágyba bújás idejére, mert a szülők a szobájában lekapcsolják a villanyt, ő pedig fél a sötéttől, a sötétben hallható különböző zajoktól. Ismerős helyzet ez az előadás 5 éven felüli, nagyobb óvodás és kisebb iskolás nézőinek, és az alkotók azonnal megoldást is kínálnak. Főhősnőnk ugyanis elkezdi benépesíteni a szobát. Fantáziájában különös lények teremtődnek, méretesek, bizarrak, groteszkek, bár nem annyira félelmetesek, mint inkább bumfordiak, de ami a legfontosabb: hangosak. A hétköznapi tárgyakból, ismerős anyagokból készített, nem illusztratív hang-báb-szobrok (bár azért az egyik olyan, mint egy éjjeli lepke) ki-be mozognak, járnak és gurulnak, mozgatóik zenélnek rajtuk. Amikor pedig az ágy is hangszerré alakul, megnyugodhat mindenki a színpadon és a nézőtéren: Kakofóniában megtalálhatjuk a zenét, a hangoknak értelme van, és ebben a birodalomban átvehetjük az irányítást.
A Burgtheater néző- és játékterét tekintve legkisebb, lépcsőházból átalakított, Vestibül nevű játszóhelyén zajlik a színház Lesen & Lauschen címre hallgató sorozata, amelyben jelenleg két Otfried Preußler-történet, a Torzonborz, a rabló és A kis boszorkány szerepel. Én az előbbit láttam, ez alapján kb. háromnegyed-szcenírozott előadásokról van szó, azaz van díszlet, jelmez, a helyzeteket nem imitálják, hanem eljátsszák, de azért a példány szinte mindig ott van a kézben.
Preußler Torzonborz-történetei 1962-ben kezdődtek, és harmincnál több nyelvre fordították le, köztük magyarra is (ezért a Nádori Lídia adta neveket használom). A belőlük készült filmes, báb- és élőszínházi feldolgozások annak az összes előnyét és hátrányát élvezik, hogy a német nyelvterület egyik gyerekirodalmi klasszikusáról van szó, tehát feltehetőleg olvasták a nézők, és minden bizonnyal rendelkeznek – leginkább a célkorosztály felnőtt kísérői – valamiféle prekoncepcióval, vélt vagy valós elvárással. A Burgtheater 8 éven felülieknek szóló előadása ennek, úgy tűnt, tökéletesen megfelel. Az első kötet kalandjai hiánytalanul megvannak, és mindezt sikerül 60 percben abszolválni.
A zsebkendőnyi játéktéren a jórészt ládákból álló díszlet nem az ötlettelenséget mutatja, ráadásul kiaknázza a zsúfoltságból adódó helyzetkomikum lehetőségét is. Három férfi színész játssza el Torzonborz, Vitéz László (Lackó), Paprika Jancsi (Jancsi), továbbá a Nagymama, Üstöllési őrmester, Petróniusz Pókuszhókusz, az Unka és Amarillisz, a tündér szerepét – egy új ruhadarab, egy új kellék, egy új gesztus, egy ízléses és pontos váltás, és máris megvan az új karakter. Szórakoztató előadás a Torzonborz, a rabló, ami, feltételezem, nem valamiféle nagyszabású gyerekszínházat értintő művészi vízióba passzolóan készült. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy miközben nem akarja magát többnek mutatni, mint ami, senki sem „dobja” az előadást, és senki sem rossz gyerekszínházi manírokkal játszik.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Bécs, 2020. február
