Charleville-i bábfesztivál

Papp Tímea, 2019. október

 

Charleville-Mézières a bábosok egyik Mekkája. Az Ardennekben található, a Meuse folyó mentén, valamivel több, mint száz kilométerre a charleroi-i reptértől. Amolyan ikerváros, a névadó két települést 1966-ban egyesítették. A statisztikák szerint Franciaország leghűvösebb városa. És minden bizonnyal a legbábosabb is. Itt székel az UNIMA, azaz a Nemzetközi Bábművészeti Szövetség, illetve a Nemzetközi Bábművészeti Intézet, ezek után valószínűleg nem is kell mondani, hogy bábművészeti főiskolát is találunk Charleville-ben.

A műfajnak szentelt, Jacques Félix alapította fesztivál 1961 óta működik – idén szeptember 20. és 29. között rendezték meg –, a város erről szinte ismertebb, mint arról a tényről, hogy itt született Arthur Rimbaud. A híres-hírhedt költő nevével, arcával sörmanufaktúrától elektromoscigaretta-boltig a legkülönbözőbb helyeken találkozhatunk, ám bábok uralják a kirakatokat könyvesbolttól gyerekcipőbolton át fodrászüzletig, ahol hajápolószeres dobozokból összerakott marionett lóg.

Alig ötvenezren lakják, azonban a lakosság kétévente – a fesztivált 2011 óta így rendezik – jelentősen megnő, átlagosan 150 ezren látogatnak a tíznapos eseménysorozatra, amelyen átlagosan 200 előadás szerepel a főprogramban. Ezeknek színháztól mobil technikával felszerelt középiskolai tornateremig igen sokféle intézmény ad helyet. Ehhez jönnek még az off/fringe hosszabb-rövidebb produkciói múzeumban, boltban, szakszervezeti székházban, kávézóban, parkban, könyvtárudvaron, árkád alatt, úton és útfélen, továbbá a kiállítások, a találkozók, a konferenciák és egyéb szakmai rendezvények. Szóval bármerre néz az ember, bábot és bábost lát. (Nagyjából ötméterenként. És ez nem túlzás.) Trouvaille-okra alkalmas marionetteket, paravánokat és vásári kesztyűsöket, kicsi asztalon tárgyjátékot, muppet figurákat, hátulról, innen-onnan kilógó pálcákkal mozgatott figurákat. Ökonomikus, kevésszemélyes, technikamentes produkciókat, sok mini monoelőadást és nagy utcaszínházi spektákulumot hatalmas apparátussal. Zenéseket, kevés- és sokszövegeseket, de leginkább nonverbálisakat. És mindegyikre sokan kíváncsiak, mindenféle korosztályból. Egyáltalán nem egymást néző bábosokat látunk, hanem óvodai és iskolai csoportokat megkülönböztető színű, mintájú egyensapkában vagy láthatósági mellényben, egészségeseket és sérülteket, aztán helyi és kiránduló nyugdíjasklubokat, a munkából hazafelé tartó szülőket a napköziből összeszedett gyerekkel, kamasz meg kicsit idősebb szerelmespárokat. Együtt, ugyanakkor, ugyanott. Korrekt módon mindenki dob a produkció végén az előadó kalapjába, dobozába némi pénzt. Napközben az off program előadásai a manualitást és a tradíciót dicsérik. A főprogramban ugyanúgy van baba-, mint felnőtt-előadás, politikus és politikamentes színház, tisztán báb- és bábos produkció, építenek hagyományos technikákra, kísérleteznek új médiumokkal és hoznak létre több műfajból merítő hibrid produkciót.

Plakát plakát hátán, egy képből és egy címből próbálja az ember eldönteni, hova menjen, ha nem kap jegyet a főprogramra. Az egyidőben zajló produkciók közül kutyás, elefántos vagy macskás előadást válasszon, a cirkuszi és az idős emberes etűdökből melyik lehet a legérdekesebb, a fura asszociációkat keltő képek vajon mit takarnak – rengeteg a kérdés, annyira rengeteg, hogy ha komolyan veszi, gyakorlatilag a döntésképtelenség dugájába dől szegény érdeklődő. Ezért inkább megy a flow-val, és nyitottan várja, mibe botlik bele.

Időnként egészen bizarr dolgokba. Egy nagy halom állatcsonttal játszódó párosba, amelynek tagjai, egy nő és egy férfi egyfajta ősember-sztorira építve animálják a csontokat, ezek segítségével válnak különböző állatokká, ezeket alakítják hangszerré, harci eszközzé, majd a halom aljáról kikapják az előkészített kis marionetteket, csípő- és sípcsontból összeállított altesteket sétáltatnak a visongó vagy viszolygó közönség tagjain.

Máskor meg csodákba. Például egy egészen egy vicces történetbe, aminek macska az egyik, hernyó a másik szereplője. A Hajsza – mert ez a produkció címe – azonban nem úgy ér véget, hogy a két állat összebarátkozik, vagy a macska megeszi a hernyót, hanem úgy, hogy a hernyóból pillangó lesz, és elrepül. A kettő között látunk egy elképesztően magas bonyolultsági fokú és virtuózan mozgatott marionett macskát, ami épp e fenti báb- és bábostulajdonságok miatt képes hihetetlen helyzetekbe belekeveredni, s ezáltal megnevettetni, míg technikailag a másik véglet a másik hős, a két pálcával ide-oda tekergetett hernyó, de ő sem kevésbé izgultatja meg a nézőket. Vagy az Egyszemélyes zenekarba: kitalálója és kivitelezője maga az előadó. Különböző tárgyak zajaiból és zörejeiből, lámpakapcsolgatástól a műanyagpohár-taposásig épül a ritmusjáték – és még halványan egy történet is –, s ez csúcsosodik ki abban, hogy hátizsákszerűen felvesz egy hangszermonstrumot, és belekezd a zenebohóc-bábos számba. Aztán kivonul szabadtérre, és folytatja az illúziókeltést azzal, hogy a tarkójára vesz egy maszkot – saját arcát –, forgószékre ül, hol erre, hol arra fordul, úgy zenél tovább.

Az etűdökből egyébként megárt a sok, még a jókból is, a szem azonban vágyja a látványt. Szerencsére vannak kiállítások, ahol a vágy kielégíthető. Békésen megférnek egymás mellett az indonéz árnyjáték meg a guignol figurái az amerikai bábjáték legújabb kori történetét bemutató fotókkal. És míg az Alice Csodaországban figurái jólesően, a képmutogató japán papírszínház, a kamishibai propaganda célú használatát bemutató fotók és papírlapok nyomasztóan borzongtatnak.

Charleville-ből az előadásélmény mellett a forgatag hangulatát hozza magával az ember. Meg annak az álmát, hogy ha nem is ilyen léptékben – legalábbis nem azonnal –, de valamelyik vidéki város vezetése megláthatná ebben a lehetőséget. (A Győrkőc Fesztiválnak más a profilja, a Pécsi Felnőttbábfesztivál meg már nagyon régen volt.) Abban biztos vagyok, hogy a vidéki városok bábszínházait vezetőkön egyáltalán nem múlna.

Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
XX. Charleville-i bábfesztivál, Charleville-Mézières, 2019. szeptember 20-29.