A kiskakas gyémánt félkrajcárja

(Holdfű Színház)

Gergics Enikő, 2019. augusztus

 

A kiskakas nem táltos, nem is királyfi, tulajdonképpen semmilyen különleges tulajdonsága nincs azon kívül, hogy hajlandó kiállni magáért és a nyilvánvaló túlerő előtt sem hunyászkodik meg. Ez a hajlandóság pedig képessé teszi arra, hogy megküzdjön tűzzel, vízzel, méhekkel, és végül győzedelmeskedjen. A Holdfű Színház előadása látványosan és megnyerően mutatja be ezt a küzdelmet a kisiskolás korosztálynak, amely talán még nem röhögi arcon az alkotókat, ha megpróbálják elhitetni, hogy érdemes megharcolni a magunk igazáért.

Nem teljesen világos számomra, miért van szükség a bevezető beszélgetésre arról, hogy kik szerepelnek a történetben, hogyan képzelünk el egy török császárt és miben különbözik tőle a szolgája, mert a jelmezekre nem lehet panasz. Strausz Tünde viszont természetesen és közvetlen módon teremt kapcsolatot az előadás nézőinek oroszlánrészét kitevő nyári táborosokkal, akik fogékonynak látszanak erre az alapozásra.

Az átirat két szempontból is eltér a népmesétől, amelyben a török császár megkívánja és erővel elveszi a kiskakas gyémánt félkrajcárját, a kiskakas pedig a végsőkig küzd, hogy visszakapja a tulajdonát. Ebben az előadásban maga a bűvösen különleges nevű, és kellékként is izgalmasan kialakított gyémánt félkrajcár nem jelentős, nincs igazán önértéke. A császár egyszerűen egy pénzéhes, kizsákmányoló zsarnok, és hogy vagyonát növelje, hasraütésszerűen újabb és újabb adókat vet ki, a kiskakastól ellopott félkrajcár pedig csak egy a sok elorozott kincs közül.

Barna Vanessza

A kiskakas számára ezzel szemben a pénzdarab jelenti a gazdasszonya boldogulását. Ezáltal a kiskakas ember-, vagyis kakasfeletti állhatatossága nyíltan egy heroikus morális küzdelemmé válik a zsarnokság ellen. A másik jellemző újítás a szegény asszony és a kiskakas közötti kapcsolat bensőségessége, bajtársiassága, gyengédsége. A kiskakasnak neve van, és az asszony bármit előbb adna oda a császár emberének, minthogy a jószágot átengedje. Kukori is mindenek felett hűséges a gazdasszonyához, a szemétben kapirgálással is neki próbál eladható holmikat gyűjteni (és a komolyan vehetetlen felhasználási ötletektől eltekintve talán van ennek egy környezettudatosságra buzdító üzenete is).

A szegény asszonyt Barna Vanessza játssza, rokonszenves, nyugodt, szelíd, de nagyon is talpraesett nő, aki nem hagyja magát könnyen kifosztani, furfanggal és határozottsággal igyekszik túljárni a császár emberének eszén, de nem mond nyíltan ellent. A császárt Strausz Tünde alakítja, alapvetően ostoba, megszállott figura, akit még karikatúraszerűbbé és gyermetegebbé tesz az, hogy mindvégig eszperente nyelven beszél, a kincstár így lesz „encsem-becsem terem”, a szolgáját pedig következetesen Mehmetnek hívja, bár Ali a neve. A szolgát hol egyikük, hol másikuk formálja meg, ennek megfelelően a Strausz-féle „Mehmet” gazemberebb, míg a Barna Vanessza által játszott pillanataiban emberibb, együttérzőbb arcát mutatja, és a császár mekegésének kontrasztjaként kissé á-zva beszél. Külön érdekes, hogy a kiskakas bábját főként szintén Strausz Tünde eleveníti meg, hősnek bohókás, hebrencs, kicsit talán tyúkeszű is, de közben mégis annyira szeretetreméltó, hogy egyenesen úgy fest, innentől már a kakas az ember legjobb barátja. A kukázás alatt énekelt-rikácsolt dala biztos, hogy sokáig elkíséri a nézőket. Gyulai Csaba zeneszerzése egyébként a húros hangszereivel és dallamvilágával valami otthonosan török-magyar népzenei hangulatot teremt.

A kétszemélyes előadás egyrészt merész teljesítmény a szerepösszevonásokkal és a jelmezcserékkel, másrészt viszont nem tökéletes a gördülékenység, vannak pillanatok, amikor megérezzük a csúszást a váltáskor.

Kakuszi Zoltán díszlete vonzó, növényi és nonfiguratív motívumokkal díszített mesekönyv-világ, a török császár mediterrán palotája áthajtható a szegény asszony házbelsőjévé, szemétdomb helyett pedig egy dizájnos kukából kerülnek elő a kapirgált holmik, így a hatalmas, szikrázó félkrajcár is. Tóth Zsuzsa jelmezei is ezt az atmoszférát követik, a bajszos-turbános császár és a szolga jelmeze annyira mesei, hogy sokkal inkább tűnnek bábnak, mint élő szereplőknek. A kiskakas a mozgatható csőrével kimondottan szép báb, a csillámló, fémes színű tollai révén különlegesebb teremtménynek látszik, mint egy átlagos baromfi. Külön emeli a látvány erejét a kiskakas elleni merényletek érzékletes megoldása, a kútban a víz, a kemencében a tűz, a méheskas méhei is mind nagyon frappáns módon jelennek meg.

Amikor a kiskakas visszaszerzi a félkrajcárt, és a begyébe gyűjtve elorozza a császár vagyonát is, a gazdasszonya figyelmezteti, hogy nem lehet csak az övék a kincs, hiszen a császár mindenki mást is kifosztott, segíteniük kell, hogy azok a javak is visszajussanak jogos tulajdonosaikhoz. Talán ez már egy kicsit didaktikus, de a szerethető főhősök, a humor és az önmagunkért való kiállás szükségességének üzenete ül ebben az előadásban, értékes, szórakoztató produkció.

Gergics Enikő

A kiskakas gyémánt félkrajcárja

Szereplők: Barna Vanessza, Strausz Tünde

Író: Strausz Tünde

Rendező: Holdfű Színház

Zeneszerző: Gyulai Csaba

Bábtervező: Tóth Zsuzsa

Jelmeztervező: Tóth Zsuzsa

Díszlettervező: Kakuszi Zoltán

Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér, 2019. augusztus 12., kb. 85 néző