Az Üveghegyen túl

(Álomzug Társulás)

Gabnai Katalin, 2020. szeptember

 

„Elérhető kultúra a szabadban” – hirdették a Terézváros ingyenes nyári programjait, s a nyár utolsó bábjátékos eseménye, amely Az Üveghegyen túl, avagy a tengerlépő cipő címet viseli, lényegében vállalható is.  Tóth Kriszta, az Álomzug Társulás egyszemélyi vezetője sokáig a debreceni Vojtina Együttesben játszott, de már jó ideje szabadúszóként járja az országot. Gyerekközönségnek kínált produkciói úgy születnek, hogy a feldolgozandó alapanyaghoz más-más készültségű társakat hív. A mostani játékban egy biztos kezű hegedűs, Gózon Éva a partnere.

A látvány szellős és szórakoztató: kis asztalkán termetes bőrönd, lent is pár bőrönd, néhány – egyelőre még csukott – esernyő, s fent, a magasban valami faragott szemöldökfaféle, amelyen balra csontszín, csipkés bugyogót lebegtet a szél, jobbra meg egy bolhabőrből (!) készült retikül lóg. Egy várótermi méretű, óriás óra uralja a látványt. Afféle régiségbolt ez, ahol csuda dolgok kaphatók, jut belőlük a földre is, jobbra lent egy spriccelésre kész szódásüveg áll őrt. Itt jegyzem meg: nem látszik föltétlenül szükségesnek a hangszeres társsal való időnkénti kis műpörlekedés meg egyebek, ezek inkább csak megtörik a már beindult produkciót.

Tóth Kriszta

Nyílik a nagy bőrönd, benne a kötögető szegényasszony duci bábja ül, s máris kezdődik a mese a szegény emberről, meg az ő tengerlépő cipőt kívánó leánykájáról. A kiinduló helyzet ridegsége leginkább egy sprőd panelházi vacsorára emlékeztet. Foghegyről váltanak csak szót a családtagok. Tóth Kriszta igen sok szereplő hangján képes jól megszólalni, a közönséggel való kapcsolatfelvétele pedig gyakorlott figyelmet és megfelelő szintű improvizációs készenlétet jelez. Az homályban maradt előttem, hogy a főszereplő bábművész saját magát jelenti-e be Hannalénaként, a régiségbolt büszke tulajdonosaként, vagy csak a cipővágyó leánykát hívják e hűvösebb vidékekre jellemző hangzású néven. (Ez a valahol felcsippentett, dallamos név lehet, hogy Hannelore volt eredetileg?)  A szöveg egyébként, a napi beszólások mellett sokszor tartalmaz nem egészen következetes, inkább kitalált, mint megtalált formákat, mindent könyörtelenül ikesítve, pl. „gyógyuljék az a gyerek”.

A játék sok munkáltató, vagyis bevonós időszigettel bír. Jó a hangulat! A választott mese szerkezeti gondjai, melyekre lentebb megpróbálok kitérni, ebben a feldolgozásban még jól is jönnek. Nincs igazi főcselekmény, inkább egyfajta road-movie stílus győz, nem várt kalandokba potyogunk időről időre. Az összegyűlt közönség lazán ejti az előző helyzetek emlékét, s a legkisebbeknél kiválóan működő „gyöngysor”-dramaturgiát követve adja át magát az élménynek. De az előadót, s az általa mozgatott bábokat sem jellemzi semmiféle dramaturgiai tériszony, oly bátran lépdelnek a billegő epizódok meredélyén, hogy még a játéktérbe besurranó, igazi galamb sem okoz zavart.

Gózon Éva

Tóth Kriszta minden bizonnyal egyedül, dramaturg és rendező nélkül hozza létre a produkcióit, s a változatos stílusban megformált bábokat is maga készíti. Ő választhatta ezt a furcsa mesét is, és – általam nem vitatott, de elgondolkoztató – választása alkalmat ad arra, hogy eltöprengjünk, mitől is esik szét apró darabokra ez a vegyes stílben rögzített cselekmény.

A kedélyes összevisszaságú történet szereplőit, Málika nénit, a cipők által a templomtorony gombja mellé röpített, s ott tehetetlenül lifegő Jóska bácsit, s a böjti avagy bűti boszorkány által összekötözött szőke legényben álmai királyfiját meglelő, kiszabadító, majd férjül vevő Hannaléna sorsát követve arra kezdtem gyanakodni, hogy műmese az, ami itt feldolgozásra került. Amikor a végén elhangzott, hogy a másországbéli após-anyós, a kiszabadított („lekötelezett”) királyfi szülei végre megtapasztalták, milyen remekül főznek ezek a Hannalénáék itt a Kárpátok alatt, majdhogynem biztos voltam benne.

De nem ez a helyzet.  Ez a szöveg – melyet a Feminista Magyar Népmesék weboldalán is magyaráznak, bizarr tanulságként szűrve le, hogy „Biztatni kell a lányokat is, hogy merjenek nagyot álmodni!” – Kocsisné Szirmai Fóris Máriának, egy 1899-ben született gyűjtőnek és hímzésmintákkal foglalkozó szakiskolai tanárnak a Móra Kiadó által 1959-ben kiadott, tiszaháti népmeséket tartalmazó könyvében jelent meg. A tengerlépő cipő című kiadvány érdekessége, hogy a benne lévő, nemrég gyűjtött szövegeket Mészöly Miklós fésülte és dolgozta át az ifjúság számára.  A már klasszikussá lett, mondhatni gyémánt keménységű magyar népmesék ismeretében, óvó figyelemmel hagyta meg ezt a történetet a maga „barna szén” állapotában, hogy mi is rácsodálkozhassunk a hagyomány érlelő és rostáló munkájának egy szakaszára, s észre vegyük, mennyi de mennyi javító ismétlés kell ahhoz, hogy egy népmese „hibátlanná” érjen, áttetszővé préselődjön. Amit aztán, persze, dramatizálni is másképpen lehet. Tanulságos délelőtt jutott nekem.

Gabnai Katalin
(Színházi Kritikusok Céhe)

Az Üveghegyen túl – avagy a tengerlépő cipő (Álomzug Társulás)

A mesét bábra és bábosra igazította: Papp Melinda

A mesét képre váltotta: Szegedi Katalin

A képeket bábbá, térré gyúrta: Bódiné Kövecses Anna, Nagy-Kovács Géza, Néder Norbert, Néder Zsolt, Szegedi Katalin, Tóth Kriszta

Játssza: Tóth Kriszta

Utcazenél: Gózon Éva

Nyár a Hunyadi téren, 2020. augusztus 29., kb. 50 néző