Beszélgetés Madák Zsuzsannával
Papp Tímea
2020. november 4.
Madák Zsuzsanna kőszínházban, színészként kezdte a pályát, majd kísérletező független társulatokban dolgozott előadóként, dramaturgként. Jó ideje – igaz, már inkább rendezőként és színházi nevelési szakemberként – újra a kőszínház az otthona.
– Szinte véletlenül csöppentél bele a színházi nevelésbe. Érezted az előnyét vagy hátrányát a kívülről jövésnek, annak, hogy intézményi keretek között nem tanultad ezt a „műfajt”?
– A véletlen nem teljesen fedi a valóságot, mert mindig kíváncsi voltam a területre, és szerettem volna kipróbálni, de valóban nem készültem rá hosszan vagy intézményes keretek között. Az első tapasztalataimat a székesfehérvári Vörösmarty Színházban szereztem gyerekszereplőként, és maradtam ott még fiatalabb koromban kisebb szerepekre is. Majd következett az Ágens Társulat, Gergye Krisztián Társulata, a Természetes Vészek Kollektíva. Sokféle műfajban dolgoztam, a színház határait keresgélve a legkülönbözőbb rendhagyó terekben alkottunk: kirakatokban, utcán, erdőben, pincékben, altemplomokban készítettünk előadásokat, performanszokat. Ehhez képest nem tűnt hajmeresztőnek, hogy egy osztályterembe bemenjek.
Amikor elkezdtem dolgozni a Hevesi Sándor Színházban a színházi nevelés területén, nem volt szakmai segítségem. Nagyon jó élményeket szereztünk az előadások során, a fiatalok és a pedagógusok körében is igen hamar népszerűek lettek a programjaink, de közben éreztem, hogy nem elég a kíváncsiságom, erről lehet és kell is tanulnom. Ezért kértem a 2014-es zalaegerszegi Semmi előadásnál Bethlenfalvy Ádám és Cziboly Ádám segítségét az interaktív részek kidolgozásában, és akkor indult el egy képzési folyamat a színházi nevelési programokban részt vevő színészeknek. Utána, úgy fogalmaznék, a szakma tanított. Eljutottak az előadásaink különböző fesztiválokra, fórumokra, ahol lehetőségünk nyílt bemutatkozni a színházi nevelési szakma számára, én pedig mindenkit felhívtam, és megkértem, mondja el a véleményét a munkáinkról.
– Meglepődtek ezen a proaktivitáson?
– Nem hiszem, mert ebben a szakmában a kérdések a pillérek. Nagyon szívesen segített mindenki, őszintén elmondták a véleményüket, tanítottak.
– Zalaegerszegen nem a Semmiből indult az ifjúsági program, már létezett a Tantermi Deszka. Hogyan építettetek a hagyományra?
– A városban nagyon él Ruszt József beavató színházának emléke, ezért nem volt nehéz „bevenni” az osztálytermeket, még akkor sem, ha a mi előadásainkat, programjainkat egészen más pedagógiai fókuszok és módszerek jellemezték.
– Néhány éve Debrecenben dolgozol. Mennyire más ez a közeg?
– Nehéz összehasonlítanom, mert annak idején nagyon sok város különböző iskoláiba utaztunk Zala és Vas megyében, sokféle intézményben szereztünk tapasztalatokat. Debrecenben és Hajdú-Bihar megyében is igen sokat játszunk, de kevesebb iskolába jutottam el, mint az ország nyugati felében. Az biztos, hogy a gyerekek, a fiatalok kíváncsiságában, fogékonyságában nincs különbség. Nem kell más színházi nyelven fogalmazni, vagy másféle témákat választani.
– Hogyan épül föl a CSIP (Csokonai Ifjúsági Program – a szerk.), és hol a helye a színházban?
– Hárman vagyunk a CSIP gerince: Gemza Melinda, Varga Nikolett és én. Melindával nemcsak az a feladatunk, hogy a CSIP-et működtessük, hanem a színház teljes ifjúsági és gyerekrepertoárjára teszünk ajánlatokat. Elsősorban nem darabcímeket, hanem témajavaslatokat adunk, és azt is meghatározhatjuk, hogy az előadásokhoz milyen típusú program készüljön. Azért is jöttem nagy örömmel Gemza Péter igazgató hívására, mert láttam, hogy valódi figyelmet kapnak a gyerekek és a fiatalok a színház műsorpolitikájában.
Ez a sokféle feladat eleve izgalmas, az pedig elképesztően inspiráló, hogy a társulat is gondolkodik a fiatal nézőkben. A Verona 1301 próbafolyamata alatt fertőződött meg a színházi neveléssel Kiss Gergely Máté, az ő javaslatára tűztük műsorra a Bence táskája drámaórát, mert szeretett volna az iskolai bántalmazással foglalkozni. A Szívlapát feldolgozó foglalkozását kifejezetten Mercs János akarta vezetni (ő az előadás megálmodója, rendezője), a program kortárs verseken keresztül vizsgálja a színházi formanyelvet. A Kimondhatatlan egy színész, Wessely Zsófia és egy operaénekes, Nagy Kíra közös ötletéből készült, a részvételi előadás a családon belüli erőszakot tematizálja. Motiváló, hogy színészek keresnek bennünket témákkal, amelyekkel foglalkozni szeretnének.
– Hogyan írsz?
– Rendezőaggyal, bár hasznosabb volna, ha nem lenne közben rendezői vízióm, mert akkor koncentráltabban tudnék a történet szerkezetére, a karakterekre koncentrálni. Csak akkor írok, ha nagyon muszáj, mert ez egy magányos hivatás, és én szeretek közösségben dolgozni.
– És hogyan működsz egy olyan folyamatban, amikor dramaturg-rendezőként dolgozol együtt egy íróval?
– Megtanultam az évek során, hogy amíg a szerkezeten, a szövegkönyv első változatain dolgozunk, addig kizárólag dramaturg funkcióban kell működnöm. Fontos, hogy milyen a szövegkönyv minősége. Ha jó, akkor nagyot nem lehet hibázni, sőt szárnyal a rendező és a színész is. Ha viszont nem elég jó, az csak bizonytalanságot szül. A darabfejlesztés alatt a rendezői énem csupán a praktikus dolgokra figyel: hány színész áll rendelkezésre, mekkora térben kell gondolkodnunk, hány mikroportot használhatunk stb. Az első húzásokat ezért nem is rendezőként végzem, hanem dramaturgként, aki pusztán a szövegre koncentrál. Amikor ezzel készen vagyunk, jöhet a rendező, akkor készítem a rendezői példányt, ebben a folyamatban már látom a színpadot is. Így is alakul bőven a szöveg a próbák során, de ez természetes, hiszen ősbemutatókról van szó.
– Kész a szöveg. Milyen rendező vagy: ülsz és instruálsz, vagy mivel színész is vagy, előjátszol?
Muszáj felmennem a színpadra megtapasztalni a helyzetet, hogy bele tudjak helyezkedni a szituációba. Rendezőként akarok többet tudni, a gondolkodásomat segíti. Nem előjátszani megyek, hanem inspirációt kapni. Ha ott vagyok, többet megértek a karakter helyzetéből, és ebből kiindulva tudom pontosabban instruálni a színészt.
– A színészet nem hiányzik?
– A Kövek előadásban játszom, nagyon élvezem, és A Kékbolygó történetében én vagyok a mesélő. Ha ezek nem lennének, biztosan hiányozna a színészet. Összefoglalva: nincs hiányérzetem, nagyon élvezem, hogy ennyire sokféle funkcióban, műfajban dolgozom.
Papp Tímea
