Verdi Violettájának legendája
Dschungel Wien
Hogy mi folyik a Dschungel Wienben, arról a Spiritusz olvasói egy beszámoló erejéig már értesülhettek. A véletlen úgy hozta, hogy ez az írás olyan produkcióról szól, Verdi Violettájának legendájáról, amelyet a bécsi Museumsquartier gyerek- és ifjúsági Trafója és a berlini Ernst Busch Színművészeti Főiskola (annak is kortárs bábművészeti tanszéke) együttesen hoztak létre, sőt még az alkotói névsorban is találhatunk átfedést.
Astrid Griesbach rendező és Marianne Artmann dramaturg A kaméliás hölgyet hozza össze a Traviatával: Armand Duval és Violetta Valéry történetét mesélik el. Erős a narráció, tulajdonképp erre épül az előadás. Armand visszaérkezik a városba, ahová a szerelem kötötte. Kétségbeesetten keresi a házat, amelynek arany kapuja fölött egy V betű volt egykor olvasható, és amely előtt férfiak álltak, ahol egykor ultramarinkék volt a budoár padlója és arany a tapéta, ahol a csapból pezsgő folyt… És így tovább, minuciózus, minden részletre kiterjedő a visszaemlékezés. Christian Pfütze elgondolkodva jár egy nemlétező térkép és alaprajz mentén a vakítóan fehér, néhol csillogó arany vagy ezüst papírokkal megtört, gyakorlatilag üres térben, ahol a jelmezek is fehérek, legyenek azok historizálóan csipkés férfiruhák, mai tüllszoknyák vagy ezek kombinációjaként fodros kvázi-korabeli felsővel vegyített mai melegítőalsók, a fehér parókákkal együtt a férfiaknál a nemtelenség/androgünség képzetét keltik. A szöveggel képzi, tölti meg a helyet, a várost, az utcákat, a házat, a berendezést. A melodráma elkerülése végett apró, a történethez szorosan nem illő kiszólások is beiktatódnak, olyanok, hogy a láncdohányos Violetta – ezért hát az állandó köhögés! – ezüst kiskanállal szedte fel a hamut a kandallóból, hogy a fogát azzal tisztítsa, mert a fogkrémet csak a halála után 17 évvel találták fel, és mentolos cukorkát szopogatott, hogy kellemes legyen a lehelete. És ezt rendkívüli módon értékelték a kamasz nézők.
És azt is rendkívüli módon értékelték, hogy a klasszikus történethez kaptak kapaszkodót, olyan karaktereket, amelyek számukra ismerősek. Három olyan karakterről van szó, akik nem csupán Violetta egykori bulijainak törzsvendégei voltak. Az ő megjelenésük töri meg a storytellinget. Ilyenkor a három játszó a látszólag tüllös kalapját arcára húzza, a fények lemennek, csak az UV-lámpa világít, a kalap pedig neonzöld szemmel-szájjal ellátott maszkká alakul. Nevük nincs, jellegzetes vonásuk se, azt tudjuk, hogy igazi partiarcok, ha hívják őket, ha nem, ők esznek, isznak, mulatnak. Violetta vidékre költözése és halála is ezért nagy veszteség számukra.
Azé a Violettáé, aki az előadásban báb. Haja rózsaszín, arca ábrándos-fájdalmas, ruhája kék, hatalmas, hosszú fehér uszálya alá bújik mozgatója és a prózai jelenetekben hangja Viviane Podlich – ettől egészen sellőszerű jelenség lesz –, akit Mathias Lenz segít. Az uszály egyébként kiváló arra is, hogy árnyvászonná alakuljon, ahol a józan ész nevében egy ördögarc lökdösse Violettát a könnyű pénz felé. Sodródik ez a lány, külső szemlélő számára öntudatlanul, csak a pillanatnak élve. Ugyanakkor, paradox módon, mégis racionális ez a döntés, mert nagyon pontosan tudja, mit vár az élettől, milyen eszközei vannak ehhez, és nem hagyja, hogy áldozattá váljon. „Nincs szívem. Egy báb vagyok, akinek nincsenek érzelmei.” Állandó adrenalinra van szüksége, amit a férfiak, a vagyon és a város együtt ad meg neki. A történet érzelmi csúcspontjain azonban a szó nem elég: Verdire vált, és egy fiatal operaénekes, Nataliya Stepanyak jórészt a játéktéren kívülről, a színházterem egyik vakablakszerű beugrójában énekli az áriákat. A halál pillanata a báb halála is: két zsinórját – nyilván a könnyebb mozgathatóság érdekében függesztették fel – elvágják.
Mathias Lenz több kisebb szerep, illetve untermanni feladatok mellett az idősebb Duvalt játssza egy kesztyűs bábbal. Hol saját testét használja paravánnak, hol pedig a báb meghosszabbításának fogja fel testét, és úgy mozog, ahogy azt az öreg férfi tenné. Remekel, amikor fiát és vagyonát védi, amikor a bűntudata felülkerekedik, és Leartől kölcsönzött monológban őrjöng és meakulpázik. A ventilátor pörög, dúl a vihar… és a színész arra emlékezteti a bábot, hogy az csak egy kesztyűs báb.
Van ebben az előadásban pedagógiai és egészségnevelési célzat, morális felkiáltójel, nagy szerelmi történet, opera-beavatás és bábfilozófia. De szerencsére egyik lólába sem lóg ki, mert a 13 évesek azt már nagyon észrevennék.
Papp Tímea
(Színházi Kritikusok Céhe)
Verdi Violettájának legendája
Az Ernst Busch Színművészeti Főiskola (Berlin) és a Dschungel Wien (Bécs) koprodukciója
Rendező: Astrid Griesbach
Díszlet-, jelmez-, fénytervező: Vanessa Achilles-Broutin
Bábtervező: Lisette Schürer
Dramaturg: Marianne Artmann
Játsszák: Viviane Podlich, Mathias Lenz, Christian Pfütze; Nataliya Stepanyak (ének)
2016. június 2., DSCHUNGEL Wien (Bécs), 110 néző
