Kinek való vidék?

Szepseg8

 

Ifjúsági előadások a Szekszárdi Német Színházban

Jászay Tamás, június

 

Az érdekelt, mit mutat meg az igazgatóváltás, és ezáltal alighanem egy új korszak előtt álló szekszárdi Deutsche Bühne Ungarn a világból a 30 ezres lélekszámú város itt tanuló fiataljainak. Három előadásban, három műfajban kaptam langyosat, hideget, meleget.

Boglári Tamás A szépség és a szörnyetegben

Ez persze nem annyira meglepő: minden rendes vidéki színháznak kötelessége minél több műfajban a lehető legtöbb nézőt megszólítani. Az, hogy Tolna megye egyetlen színházának idei hét bemutatójából három (!) kifejezetten a fiatalokra összpontosít, több okból árulkodó. Egyfelől tudatos, a 18 év alattiak igényeivel számoló programot sejtet, és valóban, az osztálytermi előadásoknak évtizedes hagyománya van itt. (Kíváncsi lennék, hogy a 2004-ben az első próbálkozásokat látó, azóta már felnőtt diákokból színházjáró emberek váltak-e. Mégiscsak ez volna a cél.) Másfelől – bár erről nem illik/szokás beszélni – az ifjúsági premierek magas száma közvetve beszél a színház szűkös financiális és logisztikai lehetőségeiről is: egy kevésszereplős, díszlet-jelmez nélküli tantermi előadás kiállítása kisebb erőfeszítést követel egy színes, szélesvásznú nagyszínpadi produkció bemutatásánál.

Frank Ildikó, Melissa Hermann, Paula Donner

És akkor rögtön meg is cáfolom magamat, hiszen A szépség és a szörnyeteg című zenés mesét a pompásan felújított szecessziós színházépület zsebkendőnyi nagyszínpadának minden, amúgy minimális szcenikai adottságát kihasználó színrevitelben láttam. A rendező Florin Gabriel Ionescu jegyzi a gyorsan átalakítható, a vásári komédiák praktikus látványvilágát idéző díszletet (ami füstgép meg projekció nélkül is működőképes lenne). A tér a címbeli kettősségre rímel: a szerény konyha-szoba enteriőr megforgatva zord bástyafok lesz. Az előbbi az otthona a rémesen rikácsoló nővérei által szolgasorban tartott bájos Elisének (Paula Donner), az utóbbi meg a jó ideig a mélyen a szemébe lógó kóchaj mögött hörgő-morgó, a homályban izgalmasan settenkedő szörnyetegnek (Zakariás Máté). Az ő specialitása az, hogy (főleg) magyarul beszél, így az ékes német nyelven vele szót érteni akaró szereplők és közte elsősorban kommunikációs kőfal magasodik, amit megnyugtatóan gyorsan és találékonyan hágnak át a fiatalok. A klasszikus domesztikációs történet így még élesebben szól a másság elfogadásáról és az ehhez feltétlenül szükséges kölcsönös türelemről. És persze minden jó lesz, hiszen a vége jó, ezért aztán szemet hunyunk afölött is, hogy nem minden herceg alapértelmezett készségei közé tartozik az, hogy elsőosztályúan keringőzik.

Paula Donner a Melyik drog illik hozzám? előadásában

Sokkal inkább zavarba ejtő Kai Hensel Melyik drog illik hozzám? című monodrámájának tantermi adaptációja. Az ott tartózkodásomkor az egyik helyi szakközépiskola fiúosztályának elővezetett művet Florin Gabriel Ionescu rendezte, Paula Donner játssza. A színésznő nagy energiákat mozgósítva fog bele a különösségében is figyelemre méltó történetbe, amiben egy középiskolai tanárnő drogos tripjeinek kimerítő leltárát kapjuk. Azt már megtanultuk, hogy a boldog családok mind egyformák, így nem lep meg, hogy a főszereplő feleségnek és anyának épp ebből az uniformizált tökéletességből lesz elege. Neki és férjének tényleg mindene megvan, vagyis valami nagyon hiányzik, s az űrt az életébe bekapcsolódó segédmunkás, azaz alkalmi drogdíler hivatott betölteni. A prevenciósként számon tartott előadás olyan kimerítő részletességgel számol be a legkülönbözőbb tudatmódosító szerek hatásairól, ajánlott vagy ellenjavallt használati módjairól, hogy a színházban amúgy szokásos jegyzetelést abba is hagytam, nehogy valaki félreértse további terveimet. Viccen kívül: ezzel az előadással éppen ez a legfőbb baj, vagyis az, hogy minimális önreflexióval kvázi használati utasítást ad közre a szakszerű drogfogyasztáshoz. (Még sosem hiányoltam ennyire ifjúsági előadás végéről a közös feldolgozó beszélgetést.) A természetesen tragikus kimenetelű történet végén ugyanis szinte ugyanaz a nő áll előttünk, aki az óra elején: az ereje teljében lévő Paula Donner a függőség gyötrelmét, a kiszolgáltatottság fájdalmát nem tudja (nem akarja?) megmutatni, holott ettől válhatna valóban prevencióssá a füves cigitől a keménydrogokig nyílegyenes vonalat meghúzó produkció.

Paula Donner, Melissa Hermann és Horgász Dezső az Odüsszeiában

Az egy másik szakközépiskolában előadott Odüsszeia könnyedebb vizekre evez. Boglári Tamás rátermett, invenciózus rendezéssel rukkolt elő, a három szereplőre húzott adaptáció igazán mindent bevet, hogy a kamaszok figyelmét lekösse, és az unalom Szküllája és a közöny Kharübdisze között sikerrel is navigálnak a színészek. Ebben nagy segítségükre van a következetes koncepció, ami konyhai keretek között mondja újra a tizenkétezer hexameterből álló nagyeposz leglényegét. A meander mintás melegítőben rappelő Odüsszeusz (Horgász Dezső) és két segítője (Melissa Hermann és Paula Donner) az alkalmi színpadot fedő fekete fóliából jeleneteket elválasztó vihart támaszt. A plasztikhullámok közül rendre harcra fogható konyhai készségek tűnnek fel, hogy a játszók görögös főzőműsort prezentálhassanak élőben. (A jó memóriájú kritikusnak persze rémlik, hogy látott már konyhakész Odüsszeiát, pár éve a Bárka Színházban.  A küklopsz szeme fél hagyma, a főhős meggyilkolt társai törékeny tojások, a kalandok közben rá leselkedő fő veszélyforrást meg a turmixgép és a daráló jelentik. A görög ebédmenübe torkolló lendületes előadás a fő célját, vagyis azt, hogy játékosan és ötletesen megmutassa, hogy a kötelező olvasmányok talán mégsem olyan rettenetesek, mint azt legtöbben képzeljük, eléri. Igaz ugyan, hogy a sok poén és geg, kiszólás és apró ötlet talán emlékezetesebb, mint maga a sztori, de ez talán nem olyan nagy baj. Akárhogy is, ezt jól kifőzték.

Jászay Tamás

(Színházi Kritikusok Céhe)

2017. május 24-26., Szekszárdi Német Színház, alkalmanként 30-80 fő közötti nézőszám

Ez is érdekelheti: ajánló, az elmúlt 3 hónap legjobb írásaiból