A libapásztorlány
Próbariport a Vojtina Bábszínházból
Papp Tímea, 2020. augusztus
A tomboló debreceni nyárból a Vojtina Bábszínházba belépve egyáltalán nem csöndes, elhagyott előcsarnok fogad: állványok és festékkel teli vödrök utalnak arra, hogy ősztől megújult térrel várják a nézőket. Néhány lépéssel arrébb, a színházteremben is nagy a nyüzsgés. Pedig a nézőtér állapota egyáltalán nem a normál hétköznapokat idézi, a székek és az apróbb termetűeknek szánt magasító párnák egymásba tornyozva állnak hátul. A színpad közvetlen közelében és fönn a színpadon azonban nagy munka folyik, A libapásztorlányt próbálják.
A Michac Gábor tervezte, első blikkre stilizált reneszánsz várkastélyt mutató díszlet (a másodikra viszont hamar feltűnnek a szellemes, igencsak asszociatív részletek, amikből azt gyanítom, a hangszerek fontos szerepet játszanak a történetben) színes elemeiből bonyolult térformák, különböző színpadképek jöhetnek létre, ezek kialakítása pedig a színészek feladata. Nekik kell tologatniuk ide-oda a lépcsőt, a várfalat. És mintha nem lenne az elég feladat, hogy ezeket a megfelelő irányokban és pozíciókban tökéletesen pontosan kell illesszék össze, ott a zene, annak a ritmusáról, időtartamáról sem szabad lekésni, továbbá – mivel egy színházi előadásról van szó – „helyzet is van a világon, nemcsak forma”. Ez utóbbi, egyszerre bonmot-nak és színházi alapvetésnek tekinthető megjegyzés Kolozsi Angélától származik, aki a darab írója és a produkció egyik közreműködője. Tőle és Kuthy Ágnes rendezőtől tudom meg, hogy épp a cselekmény tetőpontja előtti helyzetet láttam, azt, amikor a királyfi palotájában szobalányként élő királylány helyzete tarthatatlanná válik, és pártfogója, egy udvari bolond segítségével menekülnie kell az udvarból. Ha egy nappal később érkeztem volna, most arról is beszámolhatnék, hogyan zajlik a libakergetés, a farkastámadás vagy a folyóba esés, milyen módszerrel dolgozik Barta Dóra koreográfus, aki az előadás mozgásait tervezi, és a bábokat is láthattam volna. Kíváncsiságom már csak ősszel elégítődhet ki…
Előzetesen nem lőnék le semmilyen poént, épp ezért nem árulom el, milyen különbségek vannak a Grimm testvérek gyűjteményéből ismert mese és a színpadi adaptáció között. Jó, egyet mégis elárulok: a Vojtinában hétköznapibb és átélhetőbb lesz a történet. A fő sarokpontok persze megmaradtak, így sem a pedagógusoknak, sem a szülőknek nem lesz hiányérzete, de a főszereplő lánynak nincs földöntúli szuperképessége, a szél megvarázslásához például nem ért, a nehézségeken az otthonról hozott emlékképek és a szeretet segítik át. Az alkotói szabadságnak csak a praktikum, a társulat összetétele és a színpad szabott némi korlátot, és persze, hogy az ötévesek számára is ugyanolyan élvezetes legyen az előadás, mint a nyolcéveseknek, de ezekkel a Debrecenben visszatérő vendégnek számító Ági és Angéla teljesen tisztában voltak. Mivel a Vojtinában nagyon nagy a színpad és a nézőtér is, ezért itt mindig színes, szélesvásznú előadásban kell gondolkodni, avatnak be a színházcsinálás gyakorlati dolgaiba. Hiába, no, működik a rutin, az összeszokottság, így jött létre a Dobák Lívia dramaturggal való közös munka során az előadásszöveg, és így egészült ki az ovisoknak érthető primer történeti és képi szint a nagyobbakat elérő, számukra jól értelmezhető metaforikus színpadi jelekkel.
Ha már rutin és összeszokottság – nem állom meg, hogy ne kérdezzem őket egymásról. Hiszen ugyanonnan indultak, a Budapest Bábszínház stúdiójából, és aztán egészen más utakat jártak be. Ha a rendezéseiket nézzük, Ági – berlini színházi hatásra – inkább képi megfogalmazásra fókuszáló és Angéla – magyar gyökerekből merítő – inkább szövegközpontú előadásait, azt hihetné az ember, ők ketten nem kompatibilisek egymással. A hipotézis viszont azonnal megdől, ha elkezdjük számolgatni, hány alkalommal, milyen kombinációban dolgoztak együtt. Ne menjünk nagyon messzire, elég csak A farkas és a hét kecskegidára vagy A sóra gondolni, mindkettőt Angéla írta-adaptálta és Ági rendezte a Vojtinában.
Ági úgy fogalmaz, Angéla színészként rugalmas, íróként pedig Sztanyiszlavszkijból dolgozik, és meggyőzhető. Angéla arról beszél, hogy Ági képeket lát maga előtt, teret, szituációkat, színészi játékokat, és azokból fogalmaz. „Ha egy tér számomra önmagában kifejezi azt, amit dramaturgiailag szeretnék, akkor már nincs szükségem párbeszédre” – mondja Ági, Angéla viszont hozzáteszi, neki annak ellenére is, hogy a képekből indulnak ki, muszáj verbálisan megfogalmazni, honnan hova akarnak eljutni. Úgyhogy az olyan esetekben, mint a kergetőzéssel, rohangászással, díszlettologatással teli jelenet, az író pontosan érti és megérti, miért esik ki szinte minden szövege.
De csak az tud kiesni, ami meg van írva. Írni azonban még ihlettel sem mindig egyszerű. „Ha egy történetről rögtön van tartalmilag egy elképzelésem, és ez belepasszol a rendező koncepciójába, akkor végig tudom magamon folyatni úgy, hogy a darabban a mesét illető saját gondolataim jelennek meg. Ebből a szempontból számomra a legideálisabb Veres Andrissal dolgozni. Amikor A libapásztorlányt elolvastam, lett egy erős elképzelésem. Hozzáolvastam még A suttogót, ami gyakorlatilag ennek a mesének egy négyszáz oldalas ifjúságiregény-változata, találtam egy izgalmas pszichológiai könyvet, ami ennek a mesének az alapján vezeti le a kiutat a függőségekből, így az én fejemben összeállt valami. Ehhez képest azonban Ági egészen mást gondolt, de hát ez az alkalmazott írás. Az ember annak adja oda magát, aki az adott helyzetben a kapitány” – fogalmaz meg egy nem csupán hajózási szabályt Angéla, és hozzáteszi, hogy ha a rendezővel eljut a cselekményvázig, megvan a jelenetenkénti honnan hová, a saját lelki békéje érdekében igyekszik verbalizálni a helyzeteket. „Ezek persze a színpadon úgyis átalakulnak, de ez csapatmunka, ennek így kell lenni” – teszi hozzá.
Angéla viszont nem csupán ír és játszik, hanem rendezőként is sokat dolgozik. Vajon két dudás egy csárdában megfér? Képzeljék, meg. Igaz, amikor Ági arról beszél, hogy Angéla ebből a bőréből nem tud kibújni a színpadon, Angéla egy „uramatyám!”-mal elcsodálkozik, szabadkozni kezd, ő ezt egyáltalán nem érzi, sőt még mintha a lelkifurdalás is elindulna benne. Egy pillanat és máris jön a nyugtatás, hogy ezzel nemcsak azért nincs semmi baj, mert ismeretségük, barátságuk lassan több évtizedes, hanem azért sem, mert itt nem autokratikus színházcsinálás folyik, ahol ne lehetne fölülírni a rendezőt. Egymást erősítve beszélnek arról, hogy remekül gondolkodó, kérdezni merő és jól kérdezni tudó színészek vannak a debreceni bábszínházban, ennek köszönhetően közösségibb, személyesebb az alkotás.
[button link=”http://salesautopilot.s3.amazonaws.com/newsletter/letter/nl108936/ns209815/subscribe.html” type=”big” newwindow=”yes”] Ha érdekel ez a terület, a friss írások, tartalom, akkor iratkozz fel a hírlevelünkre! Köszönjük:-)[/button]
A libapásztorlányt júniusban három hétig próbálta a csapat. Amikor majd augusztusban visszatérnek egy újabb kéthetes etapra, már a stabilan álló előadásvázon kezdenek dolgozni. Elindulhat a cizellálás, szeptemberben jöhet a főpróbahét, utána pedig a bemutató. Én addig találgathatom, hova kerülnek a bábok, és milyen vastag lesz a szövegkönyv legvégső, kristálypéldánya…
Papp Tímea
