Beszélgetés Schneider Jankóval

Jászay Tamás, 2019. szeptember

 

A hazai bábszakma egyik legtöbbet foglalkoztatott alkotója Schneider Jankó, akivel pályakezdésről, írói és rendezői énről meg az általa elképzelt bábszínházról beszélgettünk.

– Az életrajzod mindenütt úgy kezdődik, hogy 1998-tól a Bóbita tagja voltál. Hogy kerültél oda?

– Két évet kell csak visszalépni: a pécsi Színház téren Sramó Gábor rendezése, a Bábel megy élő szamárral, ótestamentumi történetekkel. A változatos bábok és technikák azonnal beszippantanak, és ’97-ben már ott ülök az ovisok között a Bóbita régi épületében. Aztán emlékszem a Szent Mór utcában egy napsárga papírra, amin az állt, hogy bábstúdió indul. Pár alkalom után Sramó megkérdezte, lennék-e bábszínész. Azonnal aláírtam, és az országban egyedüliként – mivel elgépelték a papírt – bábszínséz lettem. Rögtön a mélyvíz várt: Kovács Géza rendezett először A medve és a szántóvetőben, majd az idősebb Bagossy László János vitézében francia király lettem.

– És aztán Sramó Gábor meggyőzött, hogy kell neked egy bábszínészi diploma.

– Sok kávéjába került, de így volt. Meczner János első osztályába kerültem, ami attól is volt nagyszerű, hogy mindenkinek volt már szakmai előélete: sokan a Kolibri Stúdióból jöttek, de voltak az Új Színház stúdiójából és a Vojtinából is, Ács Norbi meg én pedig Pécsről. Nem a papír vonzott, hanem maga az egyetem.

– Gondolom, egy először induló osztályon mindenfélét kipróbálnak a tanárok.

– Valóban, nem volt bevett metódus, ezért sok gyakorlat került át a színészképzésből. Ez némelyik tanárt elbizonytalanította, de jó volt látni, ahogy ráeszméltek, milyen lehetőségeket rejt a bábos gondolkodás.

– Az összes későbbi éned, vagyis a bábszínész, rendező, tervező, író már itt jelen volt?

– A tanáraink hamar megjegyezték, hogy mi a vizsgáinkat megrendeztük: nagyon korán a fényeket és a zenét állítgattuk, igyekeztünk a színházat a maga összetettségében megfogni. Ez mindannyiunkból jött, és mindig volt egy „külső szem”, aki ránézett a jelenetekre.

– Vagyis az egyetemen nem ambicionáltad, hogy rendező legyél, csak így alakult.

– Lengyel Pál látott meg bennem valamit, így lett a negyedéves vizsgarendezésem Egerben A kis kéményseprő című Britten-gyermekopera. Meglepett a felkérés, de rögtön nagyon jó csapat vett körül. Először dolgoztam Grosschmid Erikkel, aki inspiráló terveket hozott. Lehet, hogy operaként nem állta meg tökéletesen a helyét, de nem kellett pironkodnunk miatta.

– Mi lényeges neked rendezőként?

– Nagyon fontos a ritmus és a képiség. A kesztyűsbábtechnikának köszönhetően született meg egy sajátos formanyelv, sok humorral és szinte filmes vágásokkal. Mindig kevesebb színésszel dolgozom, mint amennyit elsőre igényel a darab. Ki akarom rángatni a kényelemből őket, meg magamat is: truvájjátékot akarok adni nekik. Mindig a csapatra mérem a feladatot: sokszor írok úgy, hogy tudom, kik mondják a szöveget, dobbantóként használva a meglévő energiáikat. És az én motoromat is mindig följebb kapcsolom.

– Ezzel függ össze, hogy bár voltál tag Zalaegerszegen, a Budapest Bábszínházban, majd Pécsett és Debrecenben is, ez ma már mind múlt idő?

– Nyughatatlan vagyok. Nem érzem jól magamat, ha már tudom, hogy valami másba vágnék bele. Ezeket a helyeket mind nagyon szerettem, de továbbléptem, amikor úgy éreztem, hogy elég volt. A Bóbitában voltam, amikor 2008-ban elkezdődött a Hepp Trupp története Vikivel közösen (Nagy Viktória Éva bábszínész, Schneider Jankó felesége – a szerző megj.), ami gyorsan fontossá vált. Sajnálom, hogy a munkáim miatt a Hepp Trupp második éve pihen.

Hepp Trupp: Nagy Viktória Éva, Schneider Jankó és gyermekeik

– Akkor a szakmában tudják rólad, hogy hosszú távon nem lehet veled tervezni.

– Nem cél, hogy ez sorminta legyen. Egy valódi művészeti vezetői poszt nagyon is érdekelne. Évadot összeállítani, csapatot hívni, néhány szabadúszó bábszínészt mobilizálni. És persze a Hepp Truppot is felfuttatni. De azt is nagyon élvezem, amit most csinálok: sokfelé rendezek, új csapatokkal is ismerkedem, amitől máshogy látok rá az egész mezőnyre.

– Játsszunk el a gondolattal: milyen lenne Schneider Jankó bábszínháza?

Hepp Trupp: Bódog és Szomorilla

– Nagyon tetszik például a Pályi János-féle BábSzínTér. Az ő ízlése igen jó szűrő, és a kaposvári gyerekek a legjobb évadokat kapják tőle. Ami a „saját” színházamat illeti, szélesre nyitnám a korosztályi ollót. A szervezésnek mindenütt gondja van a felnőtt-előadásokkal, ugyanakkor izgalmas vállalás családivá tenni a bábszínházat. Ha társulatról beszélünk, nagyon hiszek a workshopokban. Én is örömmel tanulok új dolgokat, de sok helyen nem gondolkodnak a színész fejlesztésében.

– Úgy érzem, az is fejleszti a színészt, ahogyan íróként a szöveggel bánsz.

– Leginkább az a szándék alakítja a szöveget, hogy szeretem kihallani belőle, ahogy az a színész mondani fogja majd. Bízom abban, hogy jól érzem az előadás ritmikáját, azt, milyen fokú sűrítést bír el, hogy az időkkel hogyan lehet játszani. A próbákon nem játszom elő, de a fejemben hallom, miként hangzanak majd a mondatok. Ugyanakkor nem ragaszkodom makacsul semmihez, eldobom, ha valami nem működik. Felsoroltad a „funkcióimat”: én legutolsó sorban nevezném csak magamat írónak vagy dramaturgnak, mindezekre a rendezői felkészülésem részeként tekintek.

– Amikor író és rendező is vagy, mi van meg először: a téma, a hangulat, a tér?

– Sosem voltam még mese nélkül, azaz nulláról még nem írtam történetet. A pécsi Robin Hood esete érdekes volt, mert minél jobban beleástam magam a témába, annál inkább érzékeltem, hogy mennyire szabadon kezelhető a sztori, a szituációk, a karakterek. Ekkora szabadságnál nehezen tudtam dönteni, merre induljak, végül a Monty Python-os hangulat adta meg a lökést.

A pécsi Bóbita Bábszínház Robin Hoodja

– Milyen számodra a jó mese?

– Nagyon szeretem az aktív hősöket, akiknek az is a rátermettségét bizonyítja, ha vannak segítőik. Jó, amikor hősi utat kell bejárni egy olyan figurának, aki az elején nem tűnik hősnek. Mindig keresem a bohóctréfát, mert attól megváltozik a szituáció, mások a viszonyok.

– Egyik bemutatód a másikat éri az ország különböző pontjain. Hogyan választasz a felkérésekből?

– Az számít, hogy megpendít-e bennem valamit az ajánlat. Öröm, ha visszahívnak, de új csapatokkal is szeretek dolgozni. Ilyenkor többet magyarázok, mint ott, ahol már ismerik a „nyelvtant”. Mindig az izgat, hogy az egyes emberek mit tesznek az előadáshoz. Dobáljuk egymásnak a labdát, és az a cél, hogy ne essen le. Ebbe a viszonyba a közönséget is beleértem: ideális esetben ők ugyanannyit melóznak a figyelmükkel, a nevetésükkel, mint mi a színpadon. A legjobb érzés, amikor szinte ráfekhetünk az energiáikra: ez az igazi rock’n’roll.

Jászay Tamás

(Színházi Kritikusok Céhe)