A méhek istene

(Kolibri Színház)

Kollár Zsuzsanna, 2020. január

 

A családon belüli erőszak személyiségformáló erejéről szól A méhek istene. Noha a Kolibri Színház által bemutatott előadás tizennégy éves kortól ajánlott, bennem felnőttként is erős nyomot hagyott. Szembesítő hatással lehet azokra, akik a fizikai vagy a passzív bántalmazás, illetve a lelki terror valamely formáját átélték gyerekkorban, és érzékenyíti a többieket, akik nem észlelik környezetük poklát.

Ruszina Szabolcs

Az előadásban redukált a kellékhasználat, az egyszerű, neutrális, törtfehér árnyalatú jelmezekben játszó színészek a kissé szűk térben középen hátul egyetlen takarást használnak, ahová csak néhány pillanatra távoznak az idő múlását jelző jelmez- vagy kellékcserék céljából. A kis mozgásteret, a jelenetváltásokat a tér közepére épített, többfunkciós fémdíszlet oldja meg. A színes ledsorral szegélyezett, egymásra csúsztatható hosszú, viszonylag széles és vaskos fémlapok középen összeépítve leginkább egy négyágú propellerre hasonlítanak. A forgatható fekete díszletelem hol asztalként, hol ágyként funkcionál, a színészek időnként fel is állnak rá. Díszítését a méhkaptárokon található hatszögek rácsszerű elhelyezése teszi ki.

Szanitter Dávid, Grisnik Petra

A XIX-XX. század fordulóján játszódó történet középpontjában egy osztrák család áll, az apa a Monarchia vámtisztje, magát a méhek istenének nevező hobbiméhész, az anya háztartásbeli. Az előadás első gyermekük életét követi végig újszülött korától a felnőtté válásig. A cselekmény a gyereket ért bántalmazásokra épül, indulva onnan, hogy már csecsemőként sem kapott annyi ölelést és feltétlen szeretetet a szüleitől, amennyire szüksége lett volna. A produkció nem csupán a kendőzetlenül ábrázolt, gyakori bántalmazásformák bemutatásán keresztül hat nézőire. Ok-okozati összefüggésben mutatja meg azt is, hogy miért és hogyan válik valaki maga is bántalmazóvá. Az elkövetőket nem démonizálni, hanem analizálni igyekszik. Tetteik összetett okaira jól irányzott párbeszédek segítségével mutat rá. Kiss Márton, aki írta és rendezte az előadást, mikrodramaturgiai precizitással sűrítette bele az egyes jelenetekbe a bántalmazás univerzumát, a tettek hatásösszefüggéseit. Nem találunk egy felesleges mondatot sem; a színészeknek alighanem könnyű dolguk volt ezzel a végletekig pontos dramaturgiával. A színészi játék ehhez hasonlóan letisztult: minden mozdulatnak, minden arckifejezésnek oka és következménye van.

Szanitter Dávid, Ruszina Szabolcs, Grisnik Petra

A férj előléptetésért dolgozik, az anya egyedül nem bírja érzelmileg a neveléssel járó fáradtságot, a szülővé válás után a párkapcsolat és a szexuális élet háttérbe szorul, amit az apa később a gyerekeivel való rivalizálásba, majd agresszióba fordít. Az anya elvárja, hogy gyermeke a szeretetet kiérdemelje, azaz „jó legyen” – ám hogy mi a jó, az mindig változik, így rendre kudarcot vall a fiú igyekezete. Az apa rendszeresen veri a fiát, néha a feleségét is, majd előléptetés helyetti korai nyugdíjazása után alkoholista lesz, otthonuk börtönné válik mindenki számára. Közben második fiukat betegségben elveszítik. A gyűlölet és a szakadék egyre csak nő a három családtag között, míg a kamasz elhatalmasodik szülei felett, s végül bosszút állva elgázosítja apja szeretett méheit.

Ez a pszichohistorikus koncepció azonban kénytelen lesarkítani és ideologizálni egy történelmi figura magánéletét. Az előadás ugyanis Adolf Hitler gyerekkorának egyes eseményeit szelektálva vállalja a leegyszerűsítés kockázatát annak érdekében, hogy a bántalmazás tipikus és atipikus, tudatos és nem tudatos formáival is szembesítse ifjú nézőjét. S mivel a főszereplő egy ártatlan gyerek, onnantól kezdve, hogy a közönség felismeri benne a diktátort, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít az ártatlan gyermeket ért traumáknak. A produkció célja az én olvasatomban nem az, hogy lehetséges magyarázatokat kreálva relativizálja a népirtó felelősségét, hanem az, hogy egy felnőttkorára sérülésektől torzult személyiség félfiktív előtörténetét tanmeseként felhasználva önmegértésre sarkallja nézőit.

A színészek sziporkázó játéka rengeteget erősít ezen a koncepción. Ruszina Szabolcs a kisbabát is ugyanolyan természetesen alakítja, mint a kisfiút vagy a kamaszt. Arca, szuggesztív tekintete komoly belső színészi munkát jelez, így a zenés betétek alatt és a komikusabb jelenetekben is őrzi az előadás tragikumát Hitler szerepében. Grisnik Petra egy alapvetően kedves, szeretetteljes anyát alakít, aki erején felül igyekszik a családi légkört stabilizálni, de sokszor tudattalanul is mérgező szavakkal távolítja el magától a hozzá nagyon szorosan kötődő kisgyermekét. Rossz családi mintákat hoz, és nem képes a gyerek számára elegendő szeretet adni, és innen erednek a vele később kialakuló konfliktusai is. Szanitter Dávid egy szerethetetlenül rossz természetű, gyerekkorában bántalmazott, frusztrált apát alakít, aki jobb híján otthon játszik istent, de a kapcsolatot nem találja „alattvalóival”. A központi családi figurák mellett Mészáros Tamás hol kistestvért, hol tanítót, hol papot, hol osztálytársakat játszva, ezer arcban feltűnve, gitárral és zenével kíséri végig az eseményeket.

A méhek istene felér egy terápiával. Hatásos, megrendítő előadás, amely arra neveli nézőjét, hogy vegye észre, ha bánt, és vegye észre, ha bántják.

Kollár Zsuzsanna

A méhek istene (Kolibri Pince)

Játsszák: Grisnik Petra m.v., Mészáros Tamás, Ruszina Szabolcs, Szanitter Dávid

Író és rendező: Kiss Márton

Dramaturg: Horváth Péter

Látványtervező: Polgár Péter

Zeneszerző: Sulyok Benedek

Szcenikus: Farkas István

A tervező munkatársa: Reymeyer Dóra

Kolibri Pince, 2020. január 17., kb. 50 néző

Fotó: Kolibri Színház