Csoda és Kósza

(Örkény Színház)

Rádai Andrea

2020. december

 

Még ebben a feje tetejére állt, vírus sújtotta, élőszínháztalan világban is akadnak különleges csemegék. Például ahogy Mácsai Pál egy picit csücsörít, és kiejti a száján azt a szót, hogy otthonkám.

Ő játssza ugyanis az Örkény Színház Csoda és Kósza című előadásának streamelt változatában Gyöngyi nénit ­­Pogány Judit helyett, aki – érthető módon – úgy döntött, hogy nem áll színpadra a jelenlegi vírushelyzetben. Gyöngyi néni (férjével, Sajó bácsival egyetemben) egy Gödöllő melletti tanya lakója, gondos tyúk-, disznó-, traktor- és lótulajdonos; Mácsai az előadás rendezője. Teljesen logikus hát, hogy ő ugrott be a szerepbe.

A Csoda és Kósza – a streamelésre talán jóval kevésbé alkalmas A sötétben látó tündér mellett – az Örkény repertoárjának stabil gyerekdarabja. Pont hét éve mutatták be az „élő hangjátékot”, mely két epizódot dolgoz fel Czigány Zoltán hasonló című sorozatának első kötetéből. Már régóta szemeztem az előadással – szerkesztői kérésre és amúgy is –, a két lónak ugyanis komoly rajongótábora van a családunkban. Mi sem volt könnyebb, mint a streamelt változatot elcsípni.

Vajda Milán

A könyvbeli történeteket eleinte csak fejből mesélte a saját gyerekeinek a szerző, ami ennek minden előnyével és hátrányával együtt érződik is a szövegen: benne van a spontaneitás szárnyalása, zsenialitása és őrültsége, de az élőbeszéd mellékvágányokra terelődő, néha kissé fárasztó szöszmötölése is. Igaz, ez az egyet-előre-kettőt-hátra lépegetős módi, a tudálékos elbeszélő egészen máshogy hat hiteles előadókkal – ilyen lehetett Czigány maga, és ilyenek az Örkény színészei is.

Mácsai és a társulat ráadásul olyan formát választott, ami nagyon közel van a mesélés aktusához: a színészek a saját ruhájukban ülnek a székükön és kottaállványra helyezett papírokból olvasnak. A látvány így leginkább egy zenekari próbához hasonlít, az eredmény pedig egy zeneműhöz, melyben a szólamokat és a hangszereket is a színészek adják, akik nem csak szereplőkként közreműködnek. Ők rakják fel a hangkulisszát is: a háttérzajok, -zörejek elképesztően széles spektrumát a légyzümmögéstől kezdve a vietnámi papucs slattyogásán át a hűtőajtó nyikorgásáig. Ami így önmagában remek humorforrás, és egyúttal jól alágyújt a nézők-hallgatók képzelőerejének is – és valóban nincs szükség lójelmezekre vagy színpadra begördülő traktorra ahhoz, hogy az orrunkban érezzük az istállószagot.

Vagy a kenőolajos, cirokseprűs bádogpizza ínycsiklandó illatát… Az általa felzabált pizzák helyett ugyanis ezt az ételt készíti el Kósza a Puszta Pizzériába látogató Tök Elek miniszter úrnak az első részben, mielőtt még elugrana a Marsra körülnézni a második mesében.

Gálffi László olyan lovat játszik, amiben egy csetlő-botló, kíváncsi, mindig pórul járó rajzfigura és egy táltos pedigréje keveredik. Znamenák István Csodájában pedig az intelligencia és a józan előrelátás a legszembetűnőbb jellemvonások, és annak belátása, hogy lótársa, Kósza egyszerűen ilyen, így kell hát – sőt így lehet igazán – szeretni. A többiek – Mácsain kívül még Debreczeni Csaba m.v., Ficza István, Kerekes Viktória m.v., Máthé Zsolt, Vajda Milán és Kákonyi Árpád – több és roppant különféle szerepet játszanak el: pincért, szakácsot, minisztert, disznót, tyúkot, marslakót, kiöregedett pilótát, reklamáló nézőt, autót, traktort, repülőt, stb. Külön meg kell emlékezni Máthé Zsolt marslakó-pofájáról. És jó látni ezt a pillanatfelvételt az Örkény korábbi állapotáról, hiszen a játszók közül ketten már nem társulati tagok.

Úgy tűnik, egyelőre nem fogott a mesén az idő, sőt talán még kajánabbul nevetünk azon, ahogy Tök Elek miniszter úr a műfogsorával bekajálja a bádogpizzát. Az előadás szintén frissnek hat, a formai minimalizmusban rejlő, játékos lehetőségek kiaknázásáért hálás a néző, aki emancipálódik is azáltal, hogy a képzelőerejére támaszkodnak. S a produkció még rá is tesz néhány lapáttal erre a helyzetre. Ennek egyik legszebb példája, amikor a színpadra áradó kék fényt vörösnek kell elképzelnünk (merthogy a Marson vagyunk), vagy amikor Znamenák eljátssza a súlytalanságot a szemüvegével: Csoda és a Csodát játszó színész együtt lebeg az űrben. A csúcsa pedig az, amikor Kákonyi Árpád a nézőtérről érkezve beront a színpadra és azért méltatlankodik, mert nem léteznek beszélő lovak. (Pedig de.)

A streamelt változatra a hiány belátásával, valamiféle sztoikus rezignáltsággal reagál a társulat. Először is Znamenák elmondja, hogy békeidőkben az éppen játszott előadás és a függöny elé szokták pakolni a székeiket – hát most ott tátong mögöttük a teljesen üres színpad. Az interaktív részeknél pedig a színészek csak ímmel-ámmal tesznek úgy, mintha a közönség soraiból bárki bekiabált volna valamit, inkább a szomorúság hallatszik ki a hangjukból.

Hogy mi nem vagyunk ott.

Rádai Andrea
(Színházi Kritikusok Céhe)

Czigány Zoltán: Csoda és Kósza (Örkény István Színház)

Játsszák: Debreczeny Csaba m. v., Ficza István, Gálffi László, Kerekes Viktória m. v., Máthé Zsolt, Mácsai Pál, Vajda Milán, Znamenák István, Kákonyi Árpád

Dramaturg: Fekete Ádám

Rendező Mácsai Pál

Örkény Streamszínház, 2020. december 1.

Fotók: Gordon Eszter