Bolyongók

(Madách Színház)

Gergics Enikő, 2020. április

 

Nem sok jóval kecsegtet, ha már eleve az a célkitűzés, hogy egy előadás megszerettesse a gyerekekkel a verseket vagy közelebb hozza hozzájuk az irodalmat. Még inkább úgy tűnik, hogy vakvágányon vannak az alkotók, ha ezt ráadásul azzal akarják elérni, hogy sci-fi köntösbe öltöztetik a történetet. A Z-generáció és az alfák nem esnek már hanyatt egy kis űrexpedíciótól, főleg attól nem, amit abból színpadon megjeleníteni lehetséges. Eleve hátrányos helyzete ellenére a Bolyongóknak, bár nem lett kiemelkedően jó előadás, mégis vannak jól sikerült és egyenesen figyelemre méltó vonásai.

Ezek közé tartozik mindjárt a látvány igényessége. A kicsit is nagyobb költségvetésű gyerekelőadások mostanában erősen építenek a videó eszközeire. Erre itt a tematika miatt szükség is van, Csontó András pedig él a lehetőséggel, hogy néhány díszletelemmel a történet dinamikáját kiszolgáló, magával ragadó látványvilágot építsen. Az animált űrhajóbelső, a kilátás, az interaktív kontrollpanelek nem fotorealisztikusak, van bennük egy kis fantasztikum. Az idegen bolygó mesés, hófödte tájai, vulkanikus aktivitása egyszerre fenyegető és lenyűgöző atmoszférát teremtenek.

Puskás Péter

A Bóbita nevű űrhajó és kizárólag gyerekekből, illetve egy „felnőtt” robotpilótából álló legénysége a bolygóról érkező jelet kutatja. Tetszetős, hogy a gyerekűrhajósok szükségessége nem kap indoklást, mintha így lenne természetes. Közelebb érve kiderül, hogy a bolygó Szabó Lőrinc Kicsi vagyok én című versét sugározza az űrbe. Az egyetlen lehetőség a kommunikációra és a túlélésre, ha összedolgoznak, és folytatják a megkezdett verseket. Érződik a történeten a nevelő szándék, de a megközelítésben van annyi újszerűség, szokatlanság, hogy összességében inkább üdítő, nem erőszakosan didaktikus. A zenés műfaj és a versek, versmegzenésítések pedig magától értetődően passzolnak.

A szereplők az űrköntöstől függetlenül átélhetőek, látunk kiéleződött testvérharcot, az egyik fiú titokban nézegeti az egyetlen lányt, és a nagykamasz parancsnoknak még abból is kijut, hogy odahaza a Földön a szülei éppen válni készülnek. A négy gyerek folyamatosan oltogatja egymást, és szerencsére a szöveg van olyan tökös, hogy ha nem is kimondottan trágár, de azért közeledni látszik a reális élőszóhoz. Éles kontraszt mellettük a versrajongó robotpilóta, aki borzasztó kínrímekben társalog, néha azért ebből is születik egy-egy jobb poén.

Szemenyei János mint android persze profi, énekben és színpadi mozgásban is látjuk azt, hogy mennyire elüt a gyerekszereplőktől, de erősen túl is tolja a paródiát. Ezt erősíti Sántha Borcsa futurisztikus high fashion jelmeze is. Nem is annyira tud ez a paprikajancsi átfordulni abba az atyai és bábmesteri, már-már isteni figurába, amibe Szemenyi János mint író és rendező szeretné. A gyerekszínészek viszont jól teljesítenek. A koreográfia, a hangszeres és énektudás laikus szemmel sincs persze olyan színvonalú, mintha profik lennének (egészen mókás, ahogy a kvadon ülve nem jön össze az öt embernek az egyszerre robogás), viszont a nyersebb színészi játékuk nagyon megnyerő.

Náray-Kovács Zsombor jól tömöríti a kamasz gyerek dühét a váló szülei iránt. Papp-Horváth Leventétől őszintén és szépen hangzik Buda Ferenc Szürkeszemű verse, tudunk jókat mosolyogni a plátói vonzalmán, de a védelmezésében a majdani férfi is felsejlik. Csányi Áron, a kicsit ellenszenves, hepciás báty is megmutathatja az érzékenyebb oldalát Tóth Árpád soraival. Majer Jázminban van a legtöbb túlpörgés, de ezt szerencsére a tudálékos, teperős karakter remekül előnyére fordítja. Hihetőek, szimpatikusak.

Majer Jázmin

Nagy kár, hogy a történet végül pont olyan se füle, se farkának bizonyul, mint amilyennek indult. Minthogy egy sci-fi varázsát a hihetőnek tűnő magyarázatok adják, elsősorban az hiányzik ebből az előadásból, hogy a hóbortos, de működőképes alapötlet kiforrott, logikus cselekménnyé váljon. A bonyodalomhoz vezető személyi konfliktus világos, de hogy konkrétan mi történik, mi és hogyan megy félre, az homályban marad, így aztán hiába kapunk időutazást, dimenziókaput, metafizikai töprengést, egyszerűen nincs izgalom és megkönnyebbülés a megoldásban, mert eleve még a problémát se értettük.

A végén azért jön egy megnyugtató és felhőtlen lezárás, és nagyjából meg lehet bocsátani, hogy az előadás kritikus egyharmadában fogalmunk sincs, mi történik a színpadon. Végig jól szólnak a kiskorunktól ismert versek és felkeltik a figyelmet a ritkábban hallottak is. Még így is minden adott ahhoz, hogy a Bolyongók majd az iskolai színházlátogatások célpontja legyen.

Gergics Enikő

Szemenyei János: Bolyongók (Madách Színház)

Szereplők: Náray-Kovács Zsombor / Neuhauser Emil Béla, Haszonics Anett / Majer Jázmin, Csányi Áron / Harsányi Márk, Papp-Horváth Levente / Tóth Ákos, Puskás Péter / Szemenyei János, Kovács Lotti / Szilvási Judit

Díszlettervező, animáció: Csontó András

Jelmeztervező: Sántha Borcsa

Koreográfus: Németh Eszter

Dramaturg: Tóth Kata

Szcenikus: Tompai Zsuzsa

Rendező: Szemenyei János

Madách Színház, 2020. február 15.