Beszélgetés Székely Andreával

Turbuly Lilla

2020. december

 

Idén elmaradt a gyermekszínházi biennálé, az előkészületek azonban megtörténtek. A program válogatóját, Székely Andrea rendezőt arról kérdeztük, milyen kép alakult ki benne a gyermekszínház jelenlegi állapotáról. (A versenyprogramba bekerült előadások listája itt olvasható: )

– Mely időszakot ölel fel a válogatásod, és volt-e valamilyen megkötés, amelyhez tartanod kellett magad? 

– A biennálét kétévente rendezik, így két évadról kell képet adni. 2018 nyarától 2020 elejéig néztem előadásokat, ez időszak alatt több mint százat láttam. Különösebb megkötés nem volt. A versenyprogramba 20-30 előadás fér be, attól függően, milyen hosszúak. A technikai lehetőségeket kellett még figyelembe venni. Az arányokat sem rögzítették előre, menet közben alakult úgy, hogy nagyszínpadi előadásból kevesebb, kamaraszínházi és tantermi előadásból pedig több került be.

– Mi az oka annak, hogy kevés nagyszínpadi produkció került be? Írtál egy beszámolót a tapasztalataidról, ebből úgy tűnik, a kőszínházak sokszor zenés-szórakoztató előadásokkal tudják le a gyerekeknek szóló előadásokat.

– Voltak ilyen tapasztalataim, hogy a szinte koncertszerű befejezés és a gyerekek tapsoltatása mellett eltörpült, hogy lényegében milyen volt az előadás. Láttam olyan, időutazásszerű gyerekszínházat is, amelyről a saját gyerekkori élményeim jutottak eszembe. De találkoztam újító, kísérletező próbálkozással Nyíregyházán, és bekerültek nagyszínpadi előadások Debrecenből (Nemtudomka), Szegedről (Időfutár) és Miskolcról is (A legkisebb boszorkány). Vagyis a nagyszínházak esetében sem egységes a kép.

– A beválogatott bábszínházi előadások közül nem mindegyik bábos előadás. Erősödött az a trend, hogy a bábszínházak egyre több báb nélküli előadást mutatnak be?

– Igen. Régen, ha egy bábszínházi előadásban nem volt báb, azt a bábfesztiválokon „földbe taposták”. Ma már teljesen más a helyzet. Ugyanakkor úgy látom, hogy ezeken az előadásokon akkor is érződik a bábos gondolkodás, ha egyetlen báb sincs bennük. Mivel azonban a kaposvári biennálé nem bábtalálkozó, hanem gyerekszínházi fesztivál, ilyen műfaji határkérdésekkel nem kellett foglalkoznom.

– Az utóbbi néhány évben megszaporodtak a színházi nevelési előadások. Ez a válogatásban is tükröződik.   

Osztályvigyázz! (kaposvári Csiky Gergely Színház)

– Egyre több színház foglalkozik ezzel a területtel. Sokan jelentkeztek ilyen előadással, általában olyan társulatok, amelyek mögött komoly színházi nevelési háttér, szakértő áll. Azt láttam, hogy nem mindenhol sikerült azt megoldani, hogy egy adott szereplő egyszerre bírjon színészi erővel és drámatanári adottságokkal. A ki-be lépkedés egyik szerepkörből a másikba nehéz feladat, bábosoknak talán valamivel könnyebb, nekik van ebben gyakorlatuk. Volt jó példa a két szerepkör elválasztására: a kaposváriak előadásában (Osztályvigyázz!, r.: Fándly Csaba) kiváló színészi teljesítményeket láttam, a drámatanár pedig nagyon jól kezelt egy, az általam látott előadáson felmerült, pedagógiai szempontból nehéz helyzetet.

Amit sajnálok, hogy ezekben az előadásokban igen kevés szerep jut a látványnak. Inkább praktikus megoldásokra törekszenek. Tudom, hogy egy osztályteremben behatároltak a lehetőségek, de egy látványtervező kevés eszközzel is sokat hozzá tudna tenni ezekhez az előadásokhoz. Az egri Antigoné animációs megoldásait és a RÉV Színház Anyakicsinyítés című előadásának maszkjait lehetne jó példaként említeni.

A tematikát nézve már a nevezéseknél feltűnt, hogy sok előadás foglalkozik a családi viszonyrendszerekkel: Anyakicsinyítés; Atya, fiú; Apa, anya, fiú, lány; Apa_Anya-Én; Apa lánya.

Apa lánya (Budapest Bábszínház)

Hiányoltam a mozgás- és táncszínházi előadásokat, örömteli tapasztalat volt viszont, hogy több versszínházi előadás született. A Szívlapát című kortárs antológiából két feldolgozás is készült. A társulatok a diákokat bevonva alkották meg az előadásokat, a Manna és Bethlen Téri Színház produkciójában a fiatalok verseket is költöttek, míg a debreceni iskolások verset szceníroztak, fénnyel, élő zenével. „Mindig van valaki, aki tud zongorázni” – ahogy az alkotók mondták.

– Az írásodban felvetetted azt is, hogy a három év alattiaknak szóló előadásokból és a 11-14 éves korosztálynak szólókból kevés nevezés érkezett. Az előbbi azért meglepő, mert egyre több bábszínház készít előadásokat a legkisebbeknek, és egyre nagyobb erre a szülői igény is.    

– Régi probléma, hogy a kiskamaszok a senkiföldjére szorulnak. Már ciki nekik bábszínházba járni, és a prózai színházak sem kifejezetten ezt a korosztályt célozzák meg, hanem erre-arra tágítják a korosztályi határokat. Kifejezetten ezzel a korosztállyal főleg a színházi nevelési társulatok foglalkoznak. Akik pedig mostanában kezdtek a legkisebbeknek szóló előadásokkal kísérletezni, még szakmailag nem elég kiforrottak ahhoz, hogy ilyen előadásokkal nevezzenek. De a műfaj, ha lassan is, terjed, és szép előadások is születnek.

– Hogy látod: feltűntek új rendezők, vagy továbbra is a már megszokott rendezőgárda kering színházról színházra? 

Kacsa, halál, tulipán (SZFE)

– Vannak újak, de kevesen. Varsányi Pétert említeném, akiről azt gondolom, hogy érti a gyerekek nyelvét. Egy előadása (Mire gondol Alma?) bekerült a programba. Biztató az is, hogy több színművészetis előadást is neveztek. A háromfejű király (r.: Kenéz Ágoston) például igazi meglepetés volt nekem, jó volt látni, hogy több szakról és évfolyamból álltak össze az alkotók, és hogy van igényük arra, hogy gyerekeknek játszanak. Nagyon finom munkának látom a szintén színművészetis Kacsa, halál, tulipánt (r.: Fodor Orsolya).

Meglepő tapasztalat, hogy a határon túli színházak szinte kizárólag magyarországi rendezőkkel készült gyerekelőadásokkal jelentkeztek. A kivétel a Kishercegszemmel, Vadas László rendezésében, ő egy, az itthonitól eltérő szemléletmódot vitt be az előadásba.

Személyesen mit jelentett neked a válogatással töltött másfél év?

– Nagyon szerettem ezt a munkát. Nem ítélőként, inkább alkotó nézőként igyekeztem minél többet befogadni a látottakból, és közben azt is átgondolni, én hol tartok a pályámon. Nem biztos, hogy a teljes gyerekszínházi palettát láttam, csak azt a részét, amelyet az alkotók fel mertek vállalni, de mindenesetre kaptam egy térképet. Megismertem nagyon jó csapatokat, játszóhelyeket. Ezért is rossz érzés, hogy nincs fesztivál, nem drukkolhatok a társulatoknak, nem tudom megvédeni a választásaimat, nem tudunk közösen gondolkodni ezekről az előadásokról, és ez bizony hiányzik.

Turbuly Lilla

(Színházi Kritikusok Céhe)