Beszélgetés Gyevi-Bíró Eszterrel és Végvári Viktóriával

Marik Noémi, 2019. május

 

Osztálytársak voltak. Mindketten a színiegyetem drámapedagógiai képzésére jártak Gabnai Katalinhoz. Aztán meghonosították nálunk a színházi pedagógiát, máshol nem látott színességgel. Most pedig oktatóként saját konkurenciájukat termelik ki.

A magyarországi színházi pedagógia alapjait Végvári Viktória rakta le, aki 2002 óta dolgozott azon, hogy ez a rendszer kialakuljon és helyet kapjon a színházakban. Kezdetben a Kolibri Színházban, majd néhány éve a Budapest Bábszínházban, ahol a felnőttek felé és a részvételi színházi formák felé is igyekszik nyitni e programot.

Gyevi-Bíró Eszter 2005-ben kezdett foglalkozni a színházi neveléssel, akkor még a Bárka Színháznál, jelenleg a Kolibri Színház színházi nevelési koordinátora.

A kőszínházak közül a Kolibri Színházban volt elsőként színházi nevelési program Magyarországon. Honnan jött az ötlet, és mik voltak a kezdeti lépések?

Végvári Viktória

V. V.: A Méta egyesületnél volt az első ilyen próbálkozás – katonás és bárkás előadásokhoz csináltunk előkészítő és feldolgozó foglalkozásokat, ám ez ekkor még színházon kívüli program volt. Később adódott a gondolat, hogy mindezt hasznosítsuk a kőszínházakban is.

Gy.-B. E.: Voltak ennek előképei a nyugati fronton, a németeknél, az angoloknál, a franciáknál. A színházak már régóta keresték a más típusú kapcsolatot a fiatalokkal, a nyolcvanas évek elejétől kezdve.

V. V.: Tulajdonképpen együtt tanultuk a kőszínházi színészekkel, hogyan néz ez ki. De együtt tanultuk a gyerekekkel is. 15 éve beültek és nem mertek megszólalni, ha bejött egy színész, az egész forma új volt a tanároknak is. Most már ez természetes, sőt, elvárás is a színházakkal szemben.

Gy.-B. E.: Olyannyira, hogy ha például egy bérleten belül azonos korosztálynak kínálunk három előadást, akkor arra is kell figyelnünk, hogy a három előadáshoz kapcsolódó foglalkozások különböző formákból álljanak, hiszen a gyerek nem unhatja meg azt, hogy az előadás után mindig ugyanazokkal a feladatokkal kínáljuk meg.

Mi a különbség színházi nevelési program és a drámapedagógia között? Úgy gondolom, hogy utóbbi drámaeszközökkel próbál egy problémára vagy anyagra fókuszálni, a színházi pedagógia meg konkrét színházi előadáshoz kötődik.

Gyevi-Bíró Eszter

Gy.-B. E.: Azért mosolygunk, mert most egy olyan kérdést feszegetsz, ami mind a mai napig vita tárgyát képezi a szakmában. Ez azért van, mert szeretik is összemosni a kettőt, és nincs igazából elméleti háttere.

V. V.: A drámapedagógia egy reformpedagógiai módszertan, és ezer helyen lehet alkalmazni, többek között színházban, még színházi nevelési formában is. A színházpedagógia pedig nem feltétlenül drámapedagógiával dolgozik. Tehát szűkebb, mert általában  konkrét előadásokhoz kapcsolódik, és tágabb is, mert nemcsak a drámapedagógia eszközeivel él.

Gy.-B. E.: Ez integratív terület, amit mi csinálunk, és az integráció jegyében lehet, hogy a művészpedagógia más területéről merítünk, például képzőművészeti alkotásokkal segítjük a feldolgozást, amit a színházi élmény alapozott meg. Mert természetesen nem veszi el a színház elsődleges szerepét, nem a színház helyett akarunk létezni. Előadáson keresztül próbálunk kommunikálni a gyerekekkel, színészek segítségével.

Mennyire döngettetek nyitott kapukat? Mennyire voltak nyitottak erre például a gyerekek, akik eleve utálnak minden kötelezőt?

V. V.: A diákokkal sosincs baj. Nekik remélhetőleg nagy élmény, most már kezdik megszokni is. Aki diákokkal foglalkozik, az eleve bekalkulálja, hogy ez a nulladik lépés, megnyerni őket. Ez három perc alatt abszolválható dolog. Nekünk a partner a pedagógus, így őket kell meggyőznünk. Ha úgy jön be egy osztály, hogy azt sem tudja, mi az előadás címe és miért jön erre a foglalkozásra, akkor nyilván sokkal vacakabb helyzetből indulunk. Színházon belül volt inkább nehezebb, hogy elfogadtasd az egész rendszert, a szemléletbeli dolgoktól a szervezési dolgokig. Gondold el, azt mondani például egy színésznek, hogy lejátszottál egy előadást, és utána vissza kell jönnöd 45 percre, közvetlenebb kapcsolatban a gyerekkel, és a gyerek olyat fog kérdezni, amire te lehet, hogy nem készültél, vagy olyan formát kérek tőled, amivel színészként még nem találkoztál. Ez nem mindenkinek áll jól.

Más színházaknál, úgy látom, az is cél ezekkel a foglalkozásokkal, hogy bevonzzák a fiatalokat, iskolákat az előadásokra.

Végvári Viktória

V. V.: De nekik sem ez az elsődleges céljuk, pont nem erről szólnak ezek a programok, nem marketingcélra születnek. Első szintű támadás szokott lenni ezekkel a foglalkozásokkal kapcsolatban, hogy marketingeszköz vagyunk. Pedig nem az a fő cél, hogy bejöjjön a néző, hanem hogy a színházat tágítsuk ki. Legyen társadalmi fórummá, a párbeszéd helyévé, legyen a közösség egy találkozási pontja.

Gy.-B. E.: Ez persze befektetés is, mert a mai gyermek- és ifjúsági színházba járók lesznek aztán a felnőttnézők. De pusztán ez nem lehet célja egy színház színházi nevelési tevékenységének.

Van előkészítő foglalkozás, feldolgozó, többlépcsős, osztálytermi előadáshoz kapcsolódó. Melyik vált be leginkább és melyikre a legnagyobb az igény?

Gy.-B. E.: Színésszel találkozni az mindig mindent visz. Éppen ezért az előadást követő feldolgozó foglalkozásra kapjuk a legtöbb felkérést, mert ott a nézők találkozhatnak a színésszel. Ugyanakkor izgalmas tud lenni egy előkészítő foglalkozás is, ami ráhangolja a gyerekeket az előadásra, megmozgatja a gondolataikat és nyitottá teszi őket.

V. V.: Nálunk is van feldolgozó, de főleg a kisebbeknek. A kamasz és a felnőtt foglalkozások inkább a felkészítők, a műfaj miatt, mert a báb egy olyan színházi nyelv, ami nem magától értetődő, és ezzel foglalkozni kell.

A színházi nevelési programok mennyire alkalmasak a tudatosabb befogadóvá nevelésre?

Gy.-B. E.: Ez egy hosszabb távú folyamat, és az erre vonatkozó kutatások is alátámasztják, hogy azok a gyerekek, akik ilyen programokon részt vesznek, valóban empatikusabbak, kommunikatívabbak, készségeik fejlettebbek. Vagyis minden olyan erőforrást megmozgatunk, ami aztán később máshol is használható.

V. V.: És értő befogadóvá való nevelésre is nagyon alkalmasak a foglalkozások. Persze, ahogy egy kollégám mondta, ez vitamin és nem gyógyszer. Egyébként a gyerekek borzasztó érzékenyen és jól olvasnak színházat ösztönösen, és mindenképpen reflektálás és véleményáramlás történik ezeken a foglalkozásokon.

Mennyivel ad ez többet, mint amikor az irodalomórán egy jó magyartanár ráhangolja őket, vagy utóbb feldolgozza velük az előadást?

Gyevi-Bíró Eszter a Kolibri Pincében

V. V.: Nekem épp ez a vesszőparipám, hogy csak akkor érdemes ezzel foglalkozni, ha többet tudok adni, mint egy nagyon jó iskolai tanár. Mert ha csak beszélgetni akarok és elemezni, arra tökéletesen alkalmas egy jó magyartanár is, aki ismeri az osztályt, ráadásul sok iskolában vannak drámatanárok is. Én akkor szeretnék belépni a képbe, ha valami olyat tudok adni, amit a legfelkészültebb tanár vagy drámapedagógus sem tud. Például a művészekkel való kommunikációt, ami nagyon fontos, mert ők egészen másképp látják a világot, mint mondjuk egy tanár, és a gyerekeknek ez izgalmas. Az alkotáshoz való viszony például, hogy miként alakul ki egy előadás, tőlük tudható meg. Jó, ha maga a foglalkozás is alkotásközpontú, mert intellektuális megbeszélésre ott az iskola, és zseniális tanárok vannak.

Gy.-B. E.: Mindamellett bizonyos témákban azért mi lehetünk picit merészebbek, mint a velük foglalkozó tanár. És elképzelhető, hogy itt őszintébben nyilvánulnak meg. Például a családon belüli erőszakkal, válással kapcsolatos támákban.

Gyakran futtok ilyen érzékeny területre?

V. V.: Igen, de nem szabad elfelejteni, hogy mi nem vagyunk pszichológusok. Erősen meg kell húzni a határt, ahonnan nem mehetek tovább. Mert ez nem egy terápiás helyzet, ezeket a kényes témákat színházi helyzeteken, szerepeken keresztül – ami távolságot tart – kell megbeszélni.

Gy.-B. E.: Nem szabad azt gondolni, hogy kezelni tudjuk ezeket a problémákat, a saját kompetenciánkat nem léphetjük át.  Egy kisfiú például a nemrég bemutatott Esznek-e a halottak epertortát? című előadás utáni foglalkozásnál, egy feladat mentén beszélt a saját érzéseiről, by the way, hogy mi volt, amikor az ő anyukája meghalt két évvel ezelőtt. Ilyenkor nagy levegőt veszel, és viszed tovább a foglalkozást. De persze oda tudunk lépni, amikor látjuk, hogy nagyon erősen érintett valaki, mert olyan is volt, hogy öngyilkossággal kapcsolatos előadásról kijött egy kislány, akinek nemrég lett öngyilkos egy közeli családtagja, csak nem figyelt oda erre a pedagógus.

Végvári Viktória bábszínházi alkotókkal

Vagy épp azt hitte, ezzel segít neki feldolgozni a traumát.

V. V.: Valóban a tanárok sokszor hiszik azt, hogy elhozzák a gyereket a színházba, a drámatanár foglalkozik vele utána, és akkor megoldódik a probléma. És csúnyán szoktak nézni, amikor azt mondom, hogy nem, ez nem fogja megoldani, mert én nem tudom helyette vagy a pszichológus helyett elvégezni, amit neki kell, vagy amit a szülőnek kell szülőként. Ezeket a szerepeket nem tudjuk és nem is akarjuk átvenni.

Miért ragaszkodtok ahhoz, hogy egy zárt közösség, egy osztály vegyen részt ezeken a foglalkozásokon?

V. V.: 45 percünk van egy ilyen alkalomra, és ha onnan kell kezdenünk, hogy te ki vagy és honnan jöttél, akkor azzal nagyjából el is menne ez az idő. Egyébként az is jó a közösségben, hogy ők közben rácsodálkoznak egymásra, olyan helyzetbe kerülnek, amibe az iskola sajnos nem tudja hozni őket általában. Mert az oktatási rendszerünk csak az intellektuális és verbális képességekre épít.

Gy.-B. E.: Ráadásul mindeközben a közösség maga is formálódik. Ha ebben nem hinnénk, akkor nem szabadna ezt csinálni. Az érzelmi intelligencia fejlesztése a valamilyenné formálódott közösségben lehetséges. Az IQ-t lehet egyénileg fejleszteni, de az érzelmi intelligencia abban a közösségben fejleszthető leginkább, ahol a gyerek a legtöbb idejét tölti.

Marik Noémi