Szőrszín nem számít

Ki vagyok én és ki vagy te? (Figurina Bábszínház) Kovács Bálint, 2020. október   Kizökkent...

Riadalom és rendeződés

Leánder és Lenszirom (Nemzeti Színház) Gabnai Katalin, 2020. október   Vagy tizenöt évvel...

Baljós pár

Rómeó és Júlia (Pesti Magyar Színház) Stuber Andrea, 2020. október   Eperjes Károly nem...

Etikus zsiványok

Rumcájsz (Budapest Bábszínház) Gergics Enikő, 2020. október     Nem nagyon lelkesített...

„Nekem a bábszínház nem kompromisszum”

Beszélgetés Varga Borival Turbuly Lilla, 2020. október   Varga Bori 2018-ban végzett a...

Hannaléna a Kárpátok alatt

Az Üveghegyen túl (Álomzug Társulás) Gabnai Katalin, 2020. szeptember   „Elérhető kultúra a...
A lélek osztódással szaporodik – Koppélia (Móricz Zsigmond Színház)

A lélek osztódással szaporodik – Koppélia (Móricz Zsigmond Színház)

Jó lenne tudni, milyen hatása van a célközönségre Krámer György egy hallásra akár nagyszerűnek, akár hajmeresztőnek is gondolható nyíregyházi vállalkozása. Kultúrtörténeti alapértékekkel kínálja a legfiatalabb nézőket. A Seherezádé még hagyján – gondolhatjuk –, hiszen mégis csak mesevilágba vezet, onnan vétetik. Sok története ismerős is a gyerekközönségnek, ha nem is feltétlenül iskolás kor alatt. Tanulságos, fordulatos sztorik. A Koppélia – így, magyarosan írva – témája azonban igazi, ínyenceknek való kulturális csemege. Természetesen nem kifejezetten csak Léo Delibes balettjére gondolok, amelyet, ha nem az Operaházban játszanák, a komolyzenei sznobok alighanem édeskés giccsnek bélyegeznének, így azonban, és nem utolsósorban Harangozó Gyula legendás koreográfiájának és főszereplésének hála, a klasszikusok között tartjuk számon.

koppelia-150288707Mögötte, illetve az alapjául szolgáló Hoffmann-novella mögött egyfelől ott van a XVIII-XIX. századi tudományos-technikai-ipari forradalom egyik, a romantika számára nagyon fontos problémája. Kettős kérdés: mi is az ember valójában, illetve hol vannak teremtő erejének határai. Mary Shelley Frankensteinje vagy Kempelen Farkas sakkozó automatája ugyannak a kérdésfeltevésnek, gondolkodásmódnak a szülöttei, mint Coppelius lánybábuja.

De már az ókoriakat is foglalkoztatta a mesterséges ember, a megéledő szobor kérdése, és már akkor is az érzékeket borzoló másolatokról regéltek, mint a Pygmalion-legenda a szoborról, amelybe beleszeret alkotója. De idősebb Pliniusnál olyan esetről is olvashatunk, amikor egy férfi annyira beleszerelmesedett egy szoborba, hogy az megőrizte magvának nyomát.

Krámer György és Kardos Tünde szövegváltozatában a lélek mibenlétéről, a színházcsinálás csodájáról és a gonoszság természetéről kapnak leckét az óvodás nézők. Meg a színház a színházban dramaturgiai trükkjéből is.

Vándorszínészek érkeznek és előadnak egy mesét, illetve nem is mesét, hanem saját múltjukat, élettörténetüket, azt, miképpen lettek azok, akik, mi vitte rá őket a színházteremtésre. Hogyan lett a harangöntőből és az élettelen bábuból egy eleven pár, és miképpen javították meg a gonosz tudós mechanikust. A galád mesterember ugyanis nemcsak passzióból, a maga mulattatására vagy embertársai elámítására, netán üzleti szándékkal készítette az élettelen, de elevennek látszó leányt. Általa el akarta rabolni, el akarta pusztítani a naiv és természetesen őrülten szerelmes harangkészítő iparost. Mégpedig oly módon, hogy azt állítja, a bábu csak akkor kelhet életre, ha a fiatalember neki adja a lelkét. Azt reméli ettől a trükkös ezermester, hogy a fiú meg fog halni. De miután a lány életre kel, az ifjúnak semmi baja sem lesz. Kiderül: a lélek osztható, és minél többen kapnak belőle, annál nagyobb lesz.

Mi több: jótéteményekre is futja belőle. Az immár fölösen is eleven ifjú pár, mielőtt színtársulatot alapítana, előbb megjavítja a gonosz feltalálót. Kiderítik pszichés defektusának okát, azt, hogy valamikor régen porszem ment a szemébe. Ezt azon nyomban eltávolítják, és már rendben is van minden, jöhet a színházcsinálás.

koppelia-150288583A nyíregyházi színészház lábánál megbúvó Művész Stúdió termében az egyik sarkot foglalja el a játéktér. Stilizált mesevilággal szolgál a látványért felelős Varjas Zsófia. A gonosz birodalmát a páncélingek szövésére emlékeztető mintázatú függöny takarja, a jók jelképe egy négyfelé vágott, mozgékony plexiharang, utal a főszereplő szakmájára, de elsősorban a sokfelé osztható lélekre. A zenekíséretet Berki Armand Delibes mellett természetesen kortársaitól vette, Chopintől, Liszttől (a harangtéma megkerülhetetlenné teszi a Paganini-átirat La Campanellát), és Offenbach Hoffmann meséi sem maradhat ki. Fellinger Domonkoson főképp a Hoffmannnak nevezett színigazgató energikus jósága, tevékeny segítőkészsége látszik, Kuthy Patrícia a bábuból lett élet- és szaktárs derűjét, mozgékony vidámságát sugározza. Lakatos Mátét elsápasztja a rosszindulat, az irigység, amely mint valami féreg, belülről rágja, kínozza. Valóban javításra szorul. Vámosi Judit, Vámosi Máté, Dubrovka Tamara, Kertész Zsolt, Márföldi Bea meg eltáncolnak mindent, amit csak lehet. És sokat lehet – elvégre koreográfus a szerző.

 

Zappe László

(Színházi Kritikusok Céhe)

Koppélia (Tánc-Mese-Játék)

Szöveg: Kardos Tünde – Krámer György

Rendező: Krámer György

Látvány: Varjas Zsófia

Zene: Berki Armand (Lèo Delibes valamint Frèdèric Chopin, Liszt Ferenc és Jacques Offenbach alapján)

Játsszák:

Kuthy Patrícia, Lakatos Máté, Fellinger Domonkos, Vámosi Judit, Vámosi Máté, Dubrovka Tamara, Kertész Zsolt, Márföldi Bea

Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Színház, 2015. november 25., 80 néző

Fotók: Karádi Nóra, Karádi Zsolt

Kis tengeri lélektan – A kis hableány (Budaörsi Latinovits Színház)

Kis tengeri lélektan – A kis hableány (Budaörsi Latinovits Színház)

Kis tengeri lélektan - A kis hableány (Budaörsi Latinovits Színház)Az előadást nézve értettem meg, hogy a kis hableány egy női Faust-dráma. Itt az alku a beteljesülő szerelem lehetősége felett köttetik, aztán szemben Fausttal (ami a bizonyos értelemben hasonló Margit-ügyet illeti), a kis hableány altruista döntése oldja meg a tragikus helyzetet.
Rögtön hozzáteszem, az előadás gyerekeknek szólt, amiben érvényesült Andersen zsenije:Tóth Réka Ágnes szövegváltozata bátran elrugaszkodott a mesétől, de a lényegimomentumokat követte, ekként az előadás is –így például az elvont szcenikában is volt igazi

kés, amivel a Rusznák Adrienn játszotta kis hableány a herceg szívébe szúrhatott volna a menekülése reményében. Nekem, felnőttnek, lassan indult a cselekmény – talán mert tudtam a történetet, amit a gyerekek jó eséllyel nem ismertek, illetve azzal számolhattak az alkotók, hogy a Disney-változattól való elszakadásért kell nagyon megdolgozni –, de elnézegettem a kis hableány nővéreinek jólneveltséggel fékezett féltékenykedésével kísért expozíció alatt az előadás Michac Gábor tervezte szellemes, szép látványát.
A forgón egy bádogmedence jellegű, körbehatárolt tér terült el, amelynek egyik oldala csípőmagasságig több embert is el tudott takarni, így a szereplők fel és lebukkantak, ami a közeg víztermészetét erősítette. És amikor dramaturgiailag is indokoltan megfordult a tér, a medence hátsó falának plexijén árnyjátékot néztünk. A kívánt játéktér szélességét, illetve arányának érzetét – a tenger, ugye eléggé 3D – úgy érték el, hogy a színpad két oldalán alul sörös rekeszekből épített tengerfenék fölé vízezüst takarás került, és ez nemcsak praktikum, hanem ahogy szóba is került: a víz alól így látszik az önző és rövidlátó emberi civilizáció.
A játék intenzív és fordulatos volt: árnyjáték, szappanbuborék, lámpavillogás, légkeverés – ezek egyike is elég ahhoz, hogy elhagyjam a tűrőképességem határát, mert színházban mindig újra eszébe jut valakinek ezeket a jellemzőn tartalmatlan, viszont hatásos effekteket alkalmazni. Itt azonban okkal és céllal használták mindezt, néhány nyavalyás túlhabzó szappanbuboréktól eltekintve. A szárazföldet sörös rekeszekből építették a színpad elején egy sávban, ami adódott a mese kontextusából, azonban a kis hableány zavarba ejtően ügyetlenül mozgott a rekeszeken, és nem azért, mert ő egy vízi lény.

 

Kis tengeri lélektan - A kis hableány (Budaörsi Latinovits Színház)Az előadás zenéjét Monori András szerezte, és ha nem olyan csilingelően, fémesen éles hangzású, hanem valami visszafogottabb, imádtam volna. A gyerekek, figyeltem, jobban bírták ezt.
A víz alatti figuráknak volt egy háztartási jellegű bábalakja is, így a kis hableány egy gömbakvárium – amiben hol flakonkupakok lötykölődtek, hol zúzalékjég dermedt –, a nővérei régi parfümös üvegek, a vízi-boszorka egy hetvenes évekbeli turmixgép, a színészek pedig az átlátszó esőkabátjuk alatt tengerészcsíkos ruhákat viseltek.

Élvezetes volt a Tenger király vihara légkeverőkre kötött ruhacsíkokkal mint a hullámzó tengerfenék élővilágával, és a többi jópofa ószeres hangulatú tárggyal való játék. A szárazföldön nem volt báb, csak a színészi valóság. Rusznák Adrienn bájos, kedves kis hableányként kevéssé láttatta a tragédiáját, ami nem színészi egyoldalúság, hanem Halasi Dániel rendező szándéka lehetett, a drámát ugyanis előre tompították azzal, hogy a kis hableány playback kezdésként elmondta, immár tajtékként él. Ha nem esnék a helytelen kritikusi gyakorlatba (nem a látottakról beszélni, hanem arról, hogy mi a „helyes” olvasata ennek a mesének) azzal, hogy vitatom ezt a döntést (enyhíteni akarják annak a drámáját, hogy a főszereplő feláldozza magát), akkor vitatnám.
A legizgalmasabb alak persze Bohoczki Sára vízi-boszorkája, nyilván hálás dolog boszorkának – titokzatos és szép nőnek lenni, hatalommal, ugyanakkor Bohoczki Sára bábmozgatásának könnyed természetessége is, figurájának gazdagon játékos ki és visszahelyezései, gesztusokkal való kommentálásai kiugrottak az előadásból. Hogy az apát, a tengerek királyát és a herceget is Vizkeleti Zsolt játszotta (ráadásul elég egyformán), azzal sehogy nem tudtam megbékélni, de lehet, hogy csak meg kellene beszélnem egy pszichológussal, és kiderülne, ez ma már nem probléma. Ugyanakkor a színész játéka, ahogy Tóth Szilvia Lilláé, a hableánynővéreket alakító színésznőé is, lendületes, kedvvel teli volt.
Az előadás a fordulatos cselekménnyel, az elmés látvánnyal és a lelkes színészi munkával vitán felül elnyerte a november 20-i ovisok tetszését – ha hinni lehet a belefeledkezett arcoknak. Én meg csodálkoztam kicsit még hazáig, hogy mi ez a biedermeier boszorkánymese, és ki ez az Andersen, aki 1831-ben az úgynevezett társadalmi szokásokat, viszonyokat, hogy ne mondjam, nőképet ilyen sajátos módon írta le az ominózus alkuval, amely után a lány úgy állt egy kapcsolat előtt, hogy nem volt hangja (akarata, integritása). Mindez eljátszva persze csak annyi volt, hogy amikor megkérdezte, hogy ha odaadja a hangját, akkor mi marad neki, a boszorka azt válaszolta: a szépséged. Vajon hallották ezt a kisfiúk és a kislányok?
Kis tengeri lélektan - A kis hableány (Budaörsi Latinovits Színház)
Proics Lilla
(Színházi Kritikusok Céhe)
Hans Christian Andersen – Tóth Réka Ágnes: A kis hableány (Latinovits Színház)

Szereplők: Rusznák Adrienn, Vízkeleti Zsolt, Bohoczki Sára, Tóth Szilvia
tervező: Michac Gábor
zene: Monori András
rendező: Halasi Dániel
Budaörs, Városi Ifjúsági Klub, 2015. nov. 20, 72 néző

Fotók: Borovi Dániel

 

Hamlet atyjának szellemessége – Hamlet (Harlekin Bábszínház)

Hamlet atyjának szellemessége – Hamlet (Harlekin Bábszínház)

Hamlet atyjának szellemessége – Hamlet (Harlekin Bábszínház)Miért játszik egy gyerekszínház Hamletet, avagy miért játszanak Hamletet gyerekeknek? Csakis ugyanazért, amiért a felnőttszínházak Hamletet játszanak? (Mert ők miért játsszák?) Vagy azért, hogy egy tényszerűen kötelező, nem tényszerűen avítt és unalmas történetről megmutassák a még nem évtized-tapasztalt színházjáróknak, hogy az tényszerűen nem avítt és nem unalmas? És ha az utóbbi verzió az igaz, akkor másképpen kell-e nézni és értékelni egy ilyen Hamletet, mint egy másmilyet?
Hogy miért vesz elő egy színház egy színdarabot, az minden egyes igazgató és számára megkerülhetetlen kérdés, de az egri Harlekin Bábszínház Hamletje esetében – kissé túlzóan fogalmazva – ezen áll vagy bukik a siker is.
Az előadás mint színházi beavatás, mint színház-megszerettetés, mint kötelező-kedvcsináló: hangos és megérdemelt siker. Somogyi Tamásextravagáns, édes-savanyú bábszínházat rendezett Hamletnek, és el is várja színészeitől, hogy ne csak laza csuklóval, de a hozzáállás értelmében véve is lazán – azaz: semmiképp sem a teatralitás misztikus szertartásosságával – személyesítsék meg a figurákat. Jakob Nórabábjaihoz nem is illene a túlzott emelkedettség – amely egyébként Nádasdy Ádám remekül mondható, érthető és élvezhető fordítása révén már eleve hiányzik a színpadról, mint patina a gondosan tisztított bronzszoborról.
Ezek a bábok a mai divat szerint öltöztek fel, Hamlet is farmernadrágban van, mint annak idején Viszockijnál, meg tornacipőben, kapucnis pulcsiban. A fejeken képzőművészeti igényességű kócos frizurák, nem mint szénaboglyák, hanem mint a trendin adagolt zselé demonstrációi.
Hamlet atyjának szellemessége – Hamlet (Harlekin Bábszínház)És ez nem irónia: a szépen megmunkált figurák arcai úgy szólítják meg a nézőket az ismerősségükkel, valószerűségükkel, hogy ennek ellenére sem tűnnek túlontúl hétköznapiaknak, más szóval jellegtelennek. Ellenkezőleg: egyéniségük van, éspedig pont olyan egyéniségük, amihez kellenek a farmerek és a csiricsáré diszkókabátok.
Ezek a bábok épp úgy szellemesek – minden szóvicc nélkül, Hamlet atyja ide vagy oda –, ahogy az előadás is az. Azaz igényesek, profik, és művészi értékeket mutatnak fel anélkül, hogy bárkinek is eszébe juttatnának olyan asszociációkat a művészetről, mint mondjuk az elefántcsonttorony vagy a piedesztál. Hamlet atyjának szelleme például darabokra szedhető, elvégre szellem az illető, miért kellene mindig pont ugyanott lenni a fejének, ahol a válla véget ér? Különben is, akkor mitől ijedne meg Hamlet?

Nem elhanyagolható körülmény a bábokról szólva a kétméretűség sem. A „klasszikus módon”, egy vagy több fekete ruhás színész által mozgatott, kis bábok mellett néhány felnőtt – Claudius, Gertrud és Polonius – életnagyságban is megjelennek, emberlábbal, bábtorzóval, méretes bábfejjel. Ez túl azon, hogy érzékletesen szemlélteti a hatalmi viszonyokat és a címszereplő körének bizonyos komplexusait, a hatalom kiszolgálóinak szervilizmusát (Rosencrantz és Guildenstern konkrétan a király zsebéből másznak elő), még az előadás játékosság-faktorát is jelentősen megnöveli. Pedig az amúgy sem kicsi, amennyiben játékosság alatt értjük a célközönség nyelvén és gesztusai által való megszólalást is. Hamlet például filctollal firkál egy üvegfalra, leginkább olyankor, amikor őrültet – vagy itt inkább: infantilist – játszik: a Poloniusnak mondottak szellemében púzó embert, atyját Claudiussal összehasonlító portrékat, vagy a „gazember” szót. Ha leül, keresztbe teszi(k) a lábát, nagynéni-anyja és nagybácsi-apja pedig rágógumizenére táncikálnak, nehogy szellemi nagyságot véljünk bennük felfedezni.
A nagyon jól érthető, de komolyságát és a darab súlyát egy percre fel nem adó, mégis szórakoztató, minden nemespenészt lekapargató báb-Hamlet úgy beszél az iskolás nézőkkel, ahogyan egy iskolás amúgy is beszélne a másik iskolással, nagyszünetben a portásfülke mögötti beugróban. Ez tehát teljes siker, hiszen ilyet nem minden előadás tud.
Hamlet atyjának szellemessége – Hamlet (Harlekin Bábszínház)
Ha azonban ugyanúgy akarjuk nézni és megítélni ezt a Hamletet is, ahogyan a legjobb színház legjobb Hamletjével tesszük, már akadnak szépségfoltok a farmer és a lobonc között. Kezdve például azzal, hogy bár kétségkívül nehezen lehetne egy mondatba összehozni a három órás időtartamot és az iskolásbarát hangvételt (azért ez sem lehetetlen, lásd például Bagossy László verzióját az Örkény Színházban), azért ez az egyórás rövidség határozattan rányomja a bélyegét az előadás dramaturgiájára. Mert ennyi idő alatt ugyan remekül elő lehet adni a Hamlet érthető és követhető cselekményvázát, ám a motivációk kibontása, egyes mellékalakok jelleme és szerepe, egy-egy lélek összetettsége éppúgy elvész, ahogyan nincs és talán nem is lehet jelen a gondolkodtatás arról, mi is pontosan Hamlet problémája túl a konkrétumokon, vagy milyen kérdéseket vethet fel még ez a szöveg a címszereplő saját drámája mellett. És ez az időtartam és lerövidített ív a színészeknek sem igazán ad alkalmat arra, hogy igazán emlékezeteset alakítsanak.
Hamlet atyjának szellemessége – Hamlet (Harlekin Bábszínház)Meg aztán a játékosság sokszor megmarad csak játékosságnak, vagy „majdnem csak” játékosságnak: például a fent részletezett bábméret-különbségek néha – amikor a felnőttek is a fiatalok körül sertepertélnek – megszűnnek, noha ez metaforaként nem igazán érthető, hiszen amúgy koránt sincs szó arról az előadásban, hogy a Hamletékkel való kommunikáció úgy változtatna a viszonyokon, mint Szabó Lőrinc és Lóci esetében a leguggolás. Hasonlóképp nincs teljesen átgondolva Hamlet csigaház-börtöne sem: a játék egy része egy akváriumhoz hasonló üvegkalickában játszódik, amelyről hihetnénk, hogy az Hamlet és korosztályának kizárólagos területe – csakhogy hébe-hóba mások is ugyanúgy belakják, mint ők, és ők sem mindig ott jelennek meg. A hangulatok, a primer üzenetek persze így is átjönnek és így is hatásosak – de érződik, erősebb koncepció mellett lehetnének még hatásosabbak.
Hamlet atyjának szellemessége – Hamlet (Harlekin Bábszínház)Na de akkor áll az a siker vagy bukik? Az idei Marczibányi téri gyermek- és ifjúsági színházi szemlén például nagy díjat kapott az előadás, előtte meg nagy tapsot. És hát: „végül is semmi se jó vagy rossz, csak a véleményünk teszi azzá.”
Kovács Bálint
(Színházi Kritikusok Céhe)
Shakespeare: Hamlet
Szereplők: Horváth Virgil, Mészáros Pancsa, Kosznovszky Márton, Sóvári Csaba, Soó Gyöngyvér, Molnár Zsófia Boróka
Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida
Díszlet-és bábtervező: Jakob Nóra
Világítás tervező: Szilágyi László
Rendező: Somogyi Tamás
VIII. Gyermek- és ifjúsági színházi szemle
Marczibányi Téri Művelődési Központ, 2015. november 14.

Csodagyerek – Auguszta kisasszony különös tavasza (Jászai Mari Színház)

Csodagyerek – Auguszta kisasszony különös tavasza (Jászai Mari Színház)

Csodagyerek – Auguszta kisasszony különös tavasza (Jászai Mari Színház)A Marczibányi Téri Művelődési Központban a gyermek- és ifjúsági színházi szemle keretében mutatták be a tatabányai Jászai Mari Színház Auguszta kisasszony különös tavasza című előadását. A darabot Kolozsi Angéla írta, rendezte és játssza.

Auguszta kisasszony magányos nő – se gyereke, se férje –, aki arról próbál könyvet írni, hogy milyen a jó gyerek. Azonban nem nagyon tud haladni az írással, mert munkájában folyton megzavarja a szomszéd gyerek pattogó labdája. Auguszta haragszik erre a kisfiúra, amiért nem képes csendesen játszani, és lenézi a szüleit, akik szerinte nem végeznek elég jó munkát a neveléssel, hiszen a gyerek rendezetlenül néz ki és túlságosan eleven. Aztán egyszer csak berepül a labda az ablakon, de ő nem dobja vissza, hanem megtartja magának, ezzel oldja meg a zajproblémát. Tovább folytatja a munkát, és miközben gondolkozik, miképp definiálható a jó gyerek fogalma, arra gondol, bárcsak itt teremne egy gyermek, ő megmutatná a mindenkinek, hogy kell valakiből a világ legjobb gyerekét faragni. Mint ahogy az a mesékben gyakorta előfordul, kívánsága valóra is válik, egyik pillanatról a másikra megjelenik lakásában egy kisfiú. Ez a kisfiú előbb teljesen felforgatja, majd a történet végére tartalmasabbá és boldogabbá teszi Auguszta életét.

Mindkét szerepet Kolozsi Angéla alkotja meg. Augusztaként fontoskodva ráncolja szemöldökét, tüsténkedve jön-megy és tesz-vesz, miközben mindig elfelejt valamit odavinni az íróasztalhoz (amin a gyerekközönség nagyon jól szórakozik). Később, amikor megérkezik a kisfiú, megpróbálja lerázni őt, és kioktató hanghordozással beszél neki a felnőtteket nem zavaró, helyes magaviseletről. Aztán amikor rájön, hogy a gyerek nem fog csak úgy kisétálni az életéből, próbálja alkalmazni a regulázásról szóló elképzeléseit. Azonban egyre-másra ellentmondásokba ütközik; hoz egy szabályt, de azt meggondolatlanul kioltja egy következővel; rendre azzal szembesül, hogy elvárásai képtelenségek. A másik karaktert, a kisfiúét Kolozsi bábbal oldja meg, s amikor az ő szerepében beszél, elváltoztatja hangját. Ez a gyerek nagyon szeretne megfelelni Augusztának, próbál minden utasításának eleget tenni, engedelmeskedni, de egyre-másra csak galibát okoz, sosem jó, amit éppen csinál. Tönkreteszi a nagymama örökségét, szétvágja a takarót, túl sokat beszél, vagy túl csendes. Ám ahogy alakul a történet, egyre világosabbá válik, hogy a konfliktushelyzetek nem a gyerek számára jelentenek akadálypályát, hanem Augusztának: ő az, akinek lassanként le kell vonnia a tanulságot saját hibáiból.
Csodagyerek – Auguszta kisasszony különös tavasza (Jászai Mari Színház)
A történet strukturálisan tehát úgy működik, hogy adott egy – valószínűleg boldogtalanságából fakadóan – rossz szokásokkal rendelkező illető, akinek az életében csoda történik, s ennek hatására megváltozik, jobb és boldogabb emberré válik. E klasszikus mesei felépítéssel kapcsolatban egyetlen aggály merülhet fel, mégpedig az, hogy olyan sztereotípiával összefüggésben van jelen, amelyet nem szerencsés elültetni a kisgyerekekben. Az egyedülálló nő, aki nem szereti a gyerekeket, olyan előítélet, amely alapvetően stigmatizálhat minden olyan nőt, akinek – bármilyen okból kifolyólag – nincsen gyermeke.

Mintha ebből egyenesen következne, hogy nem is szereti őket. Úgy gondolom, hogy ezzel a témával érdemes óvatosabban bánni, mert a gyerekekben is megképződhet az a logikai összefüggés, miszerint Auguszta azért morcos és türelmetlen, mert nincs gyereke, és mert egyedülálló, vagyis az ilyen embernek (főleg, ha nő!) nem lehet jó az élete, és az ilyen ember nem is lehet igazán jó (főleg, ha nő!).

Ugyanakkor azt a mesei szerkezetet, hogy adott egy magányos felnőtt ember, akinek az életében megjelenik egy kisgyermek, akivel barátságot köt, megszeretik egymást, és végül a felnőtt – aki ekkor már nem magányos – a gyerek társaságának és szeretetének köszönhetően boldogabbá válik, rajzfilmekből, mesekönyvekből is ismerhetjük. (Erre épülnek olyan sikeres animációs filmek is, mint például az Up!, vagy az Így neveld a sárkányodat.) Az ilyen történetek nemcsak szerethetőek, de – ami nagyon fontos – a gyerekekben is erősíthetik létezésük fontosságát; a tudatot, miszerint jó, hogy a világon vannak. Ebből a szempontból a csodaelem is helyénvaló, és nem csak azért, mert belefér a mesei logikába. A gyermeki lény érkezése a születés újrajátszása, hiszen Auguszta életébe akkor születik bele a kisfiú, amikor megérkezik az ablakon keresztül. Ilyen értelemben a születés értelmeződik csodaként, a csoda fogalma pedig mindenkor pozitív konnotációkat hordoz. Ugyanakkor maga az érkezés mozzanat misztériumra épül; így nem arra keresünk magyarázatot, honnan és hogyan érkezett a kisfiú, hiszen ezekre választ ad a csoda. A miért a következményekben értelmeződik, abban, hogy Auguszta megváltozik, hogy élete jobbá válik.

Vagyis, a „miért lett a gyerek?” kérdésre a válasz, hogy jobb legyen tőle valakinek, hogy jobb legyen tőle a világ.

Ez a pozitív üzenet pedig mindenképpen értékes a gyereknéző számára, mindenképpen jó irányba mozgatja a gyerekek önértékelését és önértelmezését.

Csodagyerek – Auguszta kisasszony különös tavasza (Jászai Mari Színház)
Kovács Natália
Kolozsi Angéla – Pallai Mara: Auguszta kisasszony különös tavasza (tatabányai Jászai Mari Színház)
Dramaturg: Pallai Mara
Tervező: Sipos Katalin / Sisak Péter
Zene: Laun László
Zenei közreműködő: Zoltán Dominika, Laun László
Hangmérnök: Tihanyi Attila
Játssza, rendezte: Kolozsi Angéla
Marczibányi Téri Művelődési Központ, 2015. nov. 12., kb. 50 néző

 

Jön, lát, győz – Rózsa és Ibolya (Szegedi Nemzeti Színház)

Jön, lát, győz – Rózsa és Ibolya (Szegedi Nemzeti Színház)

Jön, lát, győz – Rózsa és Ibolya (Szegedi Nemzeti Színház)Ahhoz, hogy igazán élvezzük a szegedi színház nagyszínpadán pompás kiállításban bemutatott klasszikus magyar horrormesét, érdemes a háttérre is egy pillantást vetni. A népmesei alapokból kiinduló, majd Arany János, Arany László és Lakatos Menyhért irodalmi feldolgozásait felhasználó Gimesi Dóra nagylélegzetű színpadi művét az épületen belül eddig kisebb feladatokkal megbízott, illetve saját, a helyi állóvízbe követ hajító projektjeivel szereplő Barnák László vitte színre. Lényeges a produkció helyi értéke: az érdektelen bemutatókból már komoly készlettel rendelkező dél-alföldi színház idei első, gyerekeknek szóló előadásán ugyanis azonnal látni, hogy itt most végre tényleg mindent beleadtak egy látványos, hatásos, minőségi produkció születésébe. Szüksége is van erre a sem művészileg, sem gazdaságilag nem túl jól muzsikáló színháznak: a kortárs, a magyar, a gyerek – csupa, a fenntartó pénzeszsákjának száját szélesebbre nyitó hívószó.
Pikírt megjegyzéseinket azonban itt felfüggesztjük: örömmel nyugtázzuk a kétórás előadás végére, hogy gondos kezek munkája nyomán a terméketlen talajban is meg tud teremni a rózsa és az ibolya. Gimesi Dóra kétfelvonásos színdarabjának ez a mostani az első élőszereplős bemutatója. A jó ízléssel vezényelt színészi összjátéknak köszönhetően a mese halálosan komoly fordulatai és a szerző által közbeszőtt könnyed epizódok egyensúlyba kerülnek. A mese két világ kibékíthetetlen ellentétéről, elhúzódó harcának végnapjairól szól: emberek és tündérek örök szembenállásának persze, hogy két ifjú szerelmes egymásra találása vethet csak véget. Ez eddig szimpla ügynek tűnik, de a hagyomány – amit Gimesi következetesen gondolt és írt újra – ennél jóval bonyolultabb. A szereplők nem egyszerűen feketék vagy fehérek: féltékenység, intrika, megcsalás, embervadászat, gyilkossági kísérlet festi látszólag korhatárosra a pontos lélektani megfigyelésekben bővelkedő történetet.

Jön, lát, győz – Rózsa és Ibolya (Szegedi Nemzeti Színház)
Azért csak látszólag, mert a színészeknek még a velejükig romlott alakokat is sikerül szerethető, csetlő-botló figurákká hangolni, miközben a biztos erkölcsi alapokon álló karakterek esendő mivoltát is képesek megmutatni. Varjúháj tündérkirály (Rácz Tibor) első megjelenésekor például nagyhatalmú, félelmetes despotának tűnik, ám később kiderül, hogy csak egy megfáradt, alapvetően jóindulatú öregúr, akiben ott szunnyad egy régivágású pedagógus és a felelős családapa is.
A nyitányban mindenesetre az erdőben eltévedt, legfeljebb hangerejében uralkodói erényeket csillogtatni képes Rózsakirálytól (Kancsár József) olyasvalamit kér a kiút megmutatásáért cserébe, amiről az nem tud. Rutinosabb mesehősök persze gyanút fognának, azonban a naiv és öntelt Rózsakirály rögtön belemegy az alkuba, előre túladva elsőszülött gyermekén, Rózsa királyfin (Ferencz Nándor).

Miközben a Rózsakirály és a fiukért teljes szívéből rajongó felesége (Farkas Andrea) között házassági válság bontakozik ki, a látatlanban eladott első trónörökösből utolsó utáni koldus lesz a tündérek földjén. Embertelen körülményei ellenére felfigyel a fiúra a tündérkirály előző házasságból született lánya, a bájos Ibolya (Vass Zsuzsanna). A dolgok innentől akár haladhatnának is a lehető legsimább mederben, ám a tündérkirály rámenős új felesége – Szilágyi Annamária a leggonoszabb mostohák egyike, akit színpadon valaha láttam – más tervet eszel ki. Az asszonyság több legyet ütne egy csapásra. Hűséges, együgyű, hajlékony gerincű szolgája, Nadragulya (Poroszlay Kristóf) közreműködésével veszejtené el a fiatalokat és férjét egyaránt. A komor hangvételű darabban szerencsére jut idő arra is, hogy időnként fellélegezzünk: a két szomszédvár között gyorsöltözés után könnyedén átjáró katonák (Hodu Péter, Bánvölgyi Tamás) amellett, hogy a nép hangját képviselik, kommentárjaikkal, közbeszólásaikkal segítik a nézőt a sztoriban való eligazodásban.

Az igényes vállalás sikeréhez hozzájárul Varga József ötletes, nem illusztratív mozgásvilága, no meg a Molnár Zsuzsa (díszlet) és Varjas Zsófia(jelmez) által kidolgozott látvány. A tündérek sötét és titokzatos lápi világához képest éles kontraszt az emberek birodalmának letisztult, magyar népies motívumokat okosan újrahasznosító, a rózsát mint jelképet folyton megidéző udvara. A hatalmas drapériák, a színes fóliafalak, az intelligens lámpák és a tündéri világot beborító füstköd takarékos, mégis látványos megoldásokat szülnek. Nem spóroltak az igencsak mutatós jelmezeken sem: ezek pontosan idézik meg a népmesék és tündérregék világát. Hasonló mondható a Fábri Géza komponálta, két zenésztársával (Csepregi Hajnalka, Szurdi Zsolt) élőben előadott zenéről. A magyaros motívumok sokszor tradicionális népi hangszereken szólalnak meg. Az eredmény mégsem kötelező skanzenlátogatás: élő, lélegző, élvezetes kirándulás, aminek a végére kiderül, hogy a tündér is ember.

Jászay TamásJön, lát, győz – Rózsa és Ibolya (Szegedi Nemzeti Színház)

(Színházi Kritikusok Céhe)
Arany János – Gimesi Dóra: Rózsa és Ibolya
Szereplők: Rácz Tibor, Szilágyi Annamária, Vass Zsuzsanna, Kancsár József, Farkas Andrea, Ferencz Nándor, Poroszlay Kristóf, Hodu Péter, Bánvölgyi Tamás
Zenészek: Csepregi Hajnalka, Fábri Géza, Szurdi Zsolt
Rendező: Barnák László
Díszlet: Molnár Zsuzsa
Jelmez: Varjas Zsófia
Zeneszerző: Fábri Géza
Koreográfus: Varga József
Szegedi Nemzeti Színház, 2015. november 8., kb. 400 néző